Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
Kovács Gyula A színházalapítás első „forró” és felhőtlenül reményteli napjaiban találkoztunk először. Az utcákat róva ismerkedett a várossal és átszellemült lelkes hangon mesélt ryjinderi fölfedezett zugról, .-linden új ismeretségről. S az !ső napok lelkesültsége nála vésőbb sem fogyott. Nem kopott meg az első színházi viták után és nem hiányzott az első „igazi” feladatra, az első „igazi” szerepre várva sem. Nem tartozik csoportokhoz, mégsem magányos. Mondom és írom, hogy régi az ismeretség, mégis úgy érzem színészi, emberi személyiségében sok még a „fehér folt”, a megismerni való, pedig már a nyárvégi hangulatot lassan az évadvégi mérlegkészítés, de legalábbis az új szerződések körüli pletykák váltják fél és; a munkával, próbával téli rrappk Kovájfcs Gyrla számára is. Egyáltalán nem csodálkozom. hogy még ennyi találkozás után is ismeretlen vonásokat fedezhet fel az ember. A színész egyénisége, személyisége a színpadon él igazán, és legteljesebben ott mutathatja meg önmagát. Minden egyéb beszélgetés, vagy megnyilatkozás, lett légyen az a legkellemesebb, úgyis csak töredéket tud megmutatni. Meggyőződésem, hogy a színészből csak annyi fontos, amennyi estémként megvalósul belőle, megjelenik belőle a színpadon. Csak annyi az érdekes, amennyit ott közölni tud, a gondolata annyit ér, amennyit ott meg tud valósítani. Egyébként én egy teljesen hétköznapi állampolgárnak érzem magam, aki teszi a dolgát legjobb tudása szerint, arrp törekszik, hogy--legjobb tudása szerint tegye. Persze, azért rakódik valami különlegesség a színház köré — ezt elismerem — az jó is, ha varázsa van annak, ha fölmegy este a függöny. Ebből a varázsból nyilván a színészre is átsugárzódik valami. Ezt meg kell hagyni, de véleményem szerint nem szabad misztifikálni. — Kovács Gyula színészi hite szerint mit közvetít? — Ez az, amit ars poetica- szerűen, általánosságban nem tudok megfogalmazni. Engem nagyon sok mindem érdekei, a világról is komolyan igy< kezdem kialakítani a véleményemet — ezt a szakmával járó kötelességnek is tartom —, de hogy most itt fölvázoljam a hitvallásom... Ehhez a megnyilatkozáshoz — bármilyen furcsa — a tehetség mellett szerencse is kell. Szerencse egy megfelelő feladathoz, és ez bizony nem mindig adatik meg az embernek. De ha egyszer eljön a „nagy” feladat, akinek megadatik a lehetőség, az már tud valamit mondani az elképzeléseiről is. A színész ugyanis — bármilyen kegyetlenül hangzik — azt játssza el, amit neki osztanak ki. És természetesen minél nagyobb tehetség, minél keményebb egyéniség, annál inkább formálhatja a figurát, a gondolatot. Megadhatja akár az egész produkció arculatát is. Kapunk bizony olyan szerepeket is, hogy nincs más közünk az egészhez, mint az, hogy el kell játszani. Az ember, ha van önbecsülése, ezekben a feladatokban is a maximumot próbálja nyújtani, megpróbálja megkeresni azt a „szeletkét”, amiben önmagát adhatja. Meggyőződésem, hogy a színészet végső soron emberábrázolás. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy milyen fércműiben jelenik meg az ember. Lehet, hogy az író tollából nem született ember, de a színésznek kötelessége abból azt teremtem. Embert kell gyúrni az anyagból... — Említette, hogy nem minden színész életében adatik meg a lehetőség. Én úgy hiszem, hogy az ön pályáján most megadatott. — Mindjárt ott is vagyunk, hogy miért tartom korainak az interjút. Ügy hiszem, még az igazi bemutatkozás előtt vagyok. Azt a kellemes légkört érzem a városban, hogy „ez a mi színészünk, ez a mi színházunk” és ez nagyon jól is esik. A lényeg az számomra, hogy itt a bemutatkozás lehetősége, sőt lehet, hogy mire a cikk megjelenik, már színpadra is kerül Jancsó Miklós rendezésében Hernádi ' . Tn-... - - f Gyula Szép magyar tragédia öröm 1 nekem ebben játszani, és ezt minden túlzás nékül igyekszem mondani, mégis eufórikus állapotban vagyok próbák után. Csodálatos hármas feladatot kaptam ebben a darabban. Egyszemélyben játszom benne Miksa császárt, III. Napóleont, és Bismarckot. Számomra amúgy is nagyon logikusnak tűnik ennek a három szereplőnek az összevonása, illetve egy szereplővel történő játszatása. Nekem úgy tűnik, ez nem egy hétköznapi találkozás egy szereppel, hanem egy életre, egy pályára kiható munka. — Az út azonban, ami ehhez a szerephez vezetett, tudtommal’ sokkal kacifántosabb; őri jogásznak készült és színész lett. Rangos fővárosi színházaknál kapott lehetőséget, mégis vidékre jörtt. Tőzs- gyökeres pesti, mégis — saját bevallása szerint — imád itc élni... — Én mindig azt mondom, hogy két pont között legrövidebb távolság a görbe. Fordítsuk komolyra: nem biztos, hogy az eseménytelen „vonal” lenne mindig a legcélravezetőbb. Az ember sok mindent próbáljon ki. Meggyőződésem, hogy az emberben többféle képesség van, amit önmagával szemben is bűn, ha nem aknáz ki. * Valóban én jogásznak in- íltam, Három evet jártam a budapesti jogi egyetemre, de három év után úgy- éreztem, hogy én mégis csak színész szeretnék lenni. Ezen a jogk" egyetemen együtt jártam Sánta Lászlóval, akivel együtt jelentkeznünk a színművészetire, ő rendezői én pedig színész szakra és mindkettőnket fölvettek. Elismerem, hogy a jogról kevesen lettek színészek, költők, vagy írók annál többen, ebben is valahogy a színészet másságát látom a többi művészettel szemben. A színművészetin aztán Horvai István növendéke lectern. A főiskola után aztán Kazimár Károly ajánlott föl szerződést a Thália Színházhoz és megmondom őszintén, ekkor még nem volt bátorságom vidékre elmenni. Nem szégyenlem kimondani, azt hittem Pesten nagyobb lehetőségek vannak. De a Tháliá- ról hamarosan kiderült, hogy nem a lehetőségek tárháza számomra, sokat játszottam, mégis alig emlékszem a szerepeimre. Ekkor még mindig a főiskolai vizsgaelőadás hatására ... —... Mii volt ez? — Bartha Lajos Szerelem című darabja volt, amelyben én az egyik főszerepet játszottam komoróci Komoróczy Jenő adótisztet. Ennek hatására hívott meg a József Attila Színházhoz Miszlai István igazgató. Itt négy nagyon tanulságos esztendőt töltöttem. Nagyszerű szerepek és nagyszerű társulat. Együtt játszhattam Szemes Marival, Horváth Sándorral, Voith Ágival, Bodrogi Gyulával... és még sorolhatnám. De aztán úgy éreztem, itt is kitelt az időm. Úgy látszik, izgága természet vagyok. Gondoltam, a színház profilja nem tesz, jót a további fejlődésemnek, egész egyszerűen azért, mert mindkét színházban kevés, vagy egyáltalán nincs klasz- szikus darab. Pedig szerintem az a színész, aki Shakes- peare-lt, Csehovot, vagy Gorkijt nem játszott, aligha nevezhető igazi művésznek. Ekkor jött a nyíregyházi meghívás és én örömmel jöttem, örömmel, reményekkel és félelemmel, hiszen el kellett szakadnom Pesttől, szeretett és megszokott városomtól, a szüleimtől, de meg kell mondanom, hogy ez az elszakadás nagyon jól sikerült. Igazán jól érzem itt magam, berendezkedtem itt és csak akkor megyek a fővárosba, ha halaszthatatlan elintéznivalóm van. Már vannak kedvenc utcáim a városban, van egy megszokott utam, ahogy a színházba megyek. Én a gyermekkorom egy részét vidéken töltöttem, úgyhogy most újból élem azokat az élményeket. Azt, hogy sokkal közvetlenebbek az emberi viszonyok. Én a Kisalföld egy apró településén éltem és ott még a faluba betévedt idegent is megtisztelték egy adjonistennel. Az az érdekes ha már a gyermekkort emlegettük, hogy én nagyon magamnak való gyerek voltam. Szemlélődő típus vagyok ma is. Persze, amikor szükségem van társaikra — hiszen azért társas lény vagyok — akkor megtalálom a kapcsolataimat. Már itt.a városban is vannak nagyon jó ismerőseim. — A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán egy diákszínjátszó stúdiót vezet. A színészi munka mellett nem túl nagy teher? — Nekem nem. Október óta dolgozunk együtt. Először csak egy mesejáték beállításához hívtak meg, aztán a produkció olyan jól sikerült, olyan jól összejöttünk a társulattal, hogy kerestünk egy bemutatható darabot. Ez egy Moliére volt, amellyel a debreceni egyetemi és főiskolai kulturális napokon díjat nyertünk és továbbjutottunk a veszprémi országos bemutatóra is. Nagyon csendben mondom, hogy rendezői ambícióim vannak, így különösen jó iskola is volt nekem ez a munka, arról nem is beszélve, hogy mit jelentett emberi kapcsolatokban, és színészmesterségben, hiszen fel kellett elevenítenem nekem is a tudásomat ahhoz, hogy átadhassam. — Most hogy érzi magát? — Csodálatosan! Ezt elsősorban a Jancsó és Hernádi darabnak, no és Madaras Józsefnek köszönhetem, akinek társa vagyok a játékban. Romantika kicsiben és nagyban A mozidivatok számos vonatkozásban a valóságos divatokhoz hasonlatosak. Utóbbiakban semmiképpen sem érzem magam illetékesnek, annyit azonban laikusként is tudok, hogy; 1. ) a divat kiszámíthatatlanul szeszélyes: sokszor egyenesen elképesztő, hogy miért válik népszerűvé valamilyen hajviselet, ruhadarab, netán társasági kifejezés, társadalmi szokás, követett magatartásforma ; 2. ) állandó a hullámzás:ma a mini, tegnap a maxi, de lehet, hogy holnap visszatérünk a korábbi ideálokhoz, s eléggé sűrűn megesik az értékek devalvációja éppen úgy, mint az elfelejtett normák feltámasztása ; 3. ) divat és esztétikum csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, ami más szavakkal fogalmazva azt jelenti, hogy a tömegek esetenként a talmi csillogást részesítik előnyben és a sikeres (elfogadott, követett) egyáltalán nem a jelentős szinonimája. A fenti röpke fejtegetésre azért volt szükség, mert az Egy kis romantika című amerikai—francia film — George Roy Hill melodrámája — minden kétséget kizáróan a mozidivat hullámain érkezett hozzánk. Az alkalom kézenfekvő, hogy — „lányomnak mondom, menyem is értsen belőle” alapon — néhány általános megfigyelésünket is közreadjuk a szóban forgó jelenséggel kapcsolatban. Még mindig általánosságban szólva a kérdésről: megfigyeléseink a filmvilágra is vonatkoztathatók. Ki tudná megmagyarázni, miért vált népszerűvé egy-egy téma, műfaj, sztár s mi az oka a csillagok hirtelen hullásának? Az is evidens, hogy folytonos az ismétlődés. Csak egy friss példa: az Egy kis romantika a tízes-húszas évek melodrámái effektusait „melegíti fel” (melyeket, kár lenne tagadni, a közbeeső időszakban is sokan kedveltek). Ami pedig a mozik szenzációit és kasszarekordjait illeti, szinte restellem leírni az evidenciát: a Volt egyszer egy Vadnyugat látogatottságban sokszorosan lekörözi — mondjuk — a Mephistot, de az eladott jegyek száma önmagában nem lehet értékmérő. És most nézzük George Roy Hill ravasz fortéllyal megszerkesztett történetét. De máris helyesbítenem szükséges. Az amerikai rendező ugyanis „hozott anyagból” dolgozott, Patrick Cauvin elbeszélését ültette át a mozgóképek nyelvére. Mellékes-e ez a körülmény? Egyáltalán nem az. Nyilvánvaló, hogy a bestseller azért keltette fel a mesterségét remekül művelő George Roy Hill figyelmét, mert mindazokat a szükséges elemeket tartalmazta, melyek a ddvatfilm összeütésé- hez alapvető pilléreknek számítanak., Hadd soroljam fel őket legalább nagyjából (anélkül, hogy valamiféle tipológia felvázolására tennék kísérletet — s lehetőleg mellőzve az irónia oldalvágásait): Nagy szerelem, hogy azt ne mondjam, grand amour. Az se baj, sőt jó, ha az egymásért lángolók még kicsik. Ebben az esetben ugyanis a testiség — a szexualitás — mellőzhető, minimálisra redukálható. Azok számára, akik furcsállják az okoskodást, sietve hozzáteszem: levonulóban a pornográfia árja, sokan esküsznek arra, hogy a természetes érzelmeket kell megjeleníteni s lehetőleg mellőzni a pőre nemiséget. Ä stratégiába pompásan beleillik az Egy kis romantika meséje... Nosztalgikus sóhajok, kedvelt közhelyek, filozófiának álcázott krajcáros bölcsességek. Mindez együtt akár egy bokréta, úgy virít abban a hagyományban — idézőjelbe tehetnénk a szót —, mely alapmozzanat a filmben. Eszerint — ne tessenek nevetni! — akik alkonyaikor csókot váltanak Velencében a Sóhajok hídja alatt, ‘örökké fogják szeretni egymást. Némi titokzatosság. A háttérben olyan öregúr bogozza össze a szálakat, aki remekül tud mesélni és hamar belopja magát az ifjak szívébe. Ez a derék gentleman teljesen önzetlenül segít és minden elképzelhető módon „drukkol” a Dániel—Lauren párnak. A „csavarást” az jelenti, hogy a mindenki által becsült életművész voltaképpen szélhámos — de csitt, nem szabad a recenzióban minden fordulatot kdfecsegni. Mese, mese, mese. A romantikus mozi sem nem áll* hat víziókból vagy hangulatokból. A groteszk szituációkat sem tűri. Az Egy kis romantika — mint modell — cselekményes sztori meglepetéseire épül. Jellemek „mozgására”. Találkozásokra és elválásokra. Kalandosságra és fordulatokra. Minden egyéb mellékes vagy csak karakter - színező mozzanat. Például az a „geg” (mi egyéb lenne), hogy a kislány Heideggert olvas — s mit tesz isten, a srác is filozófiai érdeklődésű. Mi több: intelligenciahányadosuk is hasonló. A filmfelvételek — mármint a „film a filmben” — ugyancsak a látvány szolgálatában állnak. A film egyik vetítését követően rögtönzött közvéle- mény-kuitatást tartottam azok körében, akiknek szoktam adni a véleményére. Meglehetősen eltérőek voltak az „olvasatok”. Néhányan giccs- gyanúsnak találták George Roy Hill munkáját, többen a kicentizett hatásokat kárhoztatták, de olyanok is akadtak, akik egy nagyon is valóságos igény kielégítésére irányuló kísérletnek érzik az Egy kis romantikát Vagyis olyan filmnek, mely nem képvisel jelentős művészi értéket, de nem is akar többnek látszani annál, amit valójában ér. Olcsó hús, híg a leve, de azért fogyasztható. Ezt az utóbbi nézetet egyébként magam is osztom. Veress József Mocsár Gábor személyében igazán illetékes író nyilatkozik ebben a könyvben. A szerző Nyír- mártonfalván született, de élete cskahamar a városhoz kötődött, az Erdőspusztán nőtt fel, együtt járt iskolába a Hármashegyre a vákáncsosgyerekekkel. Nosztalgiával emlékszik vissza az itt töltött gyermekévekre. Mocsár Debrecen-élménye meglehetősen összetett. Ebben a városban vált prózaíróvá, s egy rövid ideig (1962. és 64. között) az Alföld felelős szerkesztője is volt. Nyugtalan, igazságszerető ember lévén sokakkal támadt nézeteltérése. Az ő szerkesztői munkájának is köszönhető, hogy az Alföld fokozatosan ,,nagykorúvá vált”. A kevés számú debreceni prózaírók jelentős alakja lett, aki később is gyakran publikált (és publikál) a megye sajtóorgánumaiban. Ezzel a kötettel már régen készült, számos — a városról szóló — tanulmánya előzte meg. Több mint két évig dolgozott a Délibábjaim városán, s ez idő alatt Debrecenben tartózkodott a már jó ideje Szegeden élő író. Mocsár láthatóan méltányos „szociográfus”. Akár pozitív, akár negatív előjelű a mondanivalója, minduntalan érezhető forró Debrecen-szeretete. Az ,,érted haragszom” jegyében születnek Délibábjaim városa Mocsár Gábor könyve Debrecenről bírálatai. Igyekszik küzdeni a megkövesedett, igazságtalan előítéletek ellen, máshol viszont de- heroizál, azaz a megszilárdult dicséretek mögött fölíedi a valóságot. Egyszóval: árnyalt Debrecen-képet kapunk. Emiatt lesz igazán izgalmas, szinte letehetet- lenül érdekes ez a könyv. A fejezetek élére stílusosan debreceni költők (Kiss Tamás, Gulyás Pál, Oláh Gábor, Boda István, Tóth Endre, Várkonyl Anikó) verseiből választott egy- egy szép idézetet. Az első fejezetben városesztétikai kérdéseket érint, valamint értékekre figyelő és féltő szemlélettel műemlékvédelmi gondokkal foglalkozik. Sajnálja a Csokonai-szobor háborgatását, a Kölcsey-ház lebontásáts szorongató képet fest az új lakótelepek elidegenedést előidéző életéről. Tanulságos esetet mond el: „a gyerekeket — a tanítás befejezése után — alig lehet haza- küldeni, az iskolát érzik igazi otthonuknak, mert valójában nincs gyerekhez illő otthonuk. . . . Miféle világ ez? Otthontalan világ?” — kérdezi Mocsári Kiderül, hogy a Hortobágy már régóta nem a vágtató ménesek földje, sokkal reálisabb képet kapunk róla, ha a hal-, juh- és baromfitenyésztés jelentőségével jellemezzük. Reméljük, a Nagyerdőt féltő írásának is lesz Illetékes meghallója, hisz igen fájdalmas lenne a város számára, ha azt meg kellene fosztanunk a „nagy” jelzőtől. Igen értékes a könyvnek az a része, amely a vákáncsosokról (erdőirtók, erdőtelepítők) szól, hisz róluk igen keveset tud a mai ember, de még a néprajztudomány is. A vákán- csosok a várostól keletre elterülő erdőkben nyomorúságosán éltek. „Ha kunyhóik sorba, egymás mellé települtek volna, a nyomornak, az embertelen életmódnak dantei „városa” lett volna ez a település.” Szinte pre- hlsztorikusan kezdetleges földkunyhókban laktak, s példátlan nélkülözés volt a sorsuk, olyany- nyira, hogy a szegénységük semmilyen más réteg szegénységéhez nem volt fogható. Mocsár persze nemcsak a hibákat veszi észre. Az eredményeknek lelkesen örül, bár szerinte ezeknek kellene természeteseknek lenniük, s ebben bizony igaza van. Hogy az értékek prédálása nem mai keletű jelenség, ennek illusztrálására Tóth Árpád szávait Idézi: „Néhány év alatt átalakul a város külső képe, s átformálódik a lakók lelke is. Csokonainak nem sok hely jut benne, tradíciók, ősi büszkeségek kiúnődnek a lelkekböl.” A könyv szép önajándéka az írónak 60. születésnapján s egyben adótörlesztés is a várossal szemben. A már közismert aforizmát Írja egyik fejezete mottójául: „Nem fogok tetszeni minden olvasónak, de nekem sem tetszik minden olvasó. De én nem tetszeni, hanem használni akartam.” Ennek az Idézetnek méltóbb helye lenne a kötet élén, hisz az egész mű ebben a szellemben íródott. Erdei Sándor HHI HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. április 24. FILMJEGYZ ET
