Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
Antik mánia ? fessedik fája 200 éves A nyírségi akác atyja Sulek János „Nem értem én ezt a mai világot, aranyoskám. Jöttek a faluba szakállas diákok, amolyan garabonciások, akik kikérdezgették az embert az életéről és arrúl, hogy mit ettünk, hogyan éltünk régen. Mondtam nekik, szegényesen, de akkor még fiatalok voltunk, az volt a jó világ! Mécsessel világoltunk, fatányérból ettünk, magunknak szőttünk ruhát, ágyneműt, faragott ládában tartottuk a kis hozományunkat. Hát mit ad a jóisten! Ezek a szakállasok us- gyi fel a padlásra, a tíz évek óta ott lévő ócskaságokat előkotorták, még fizetni is akartak érte. Mondtam nekik, még nekem kellene fizetni, hogy megszabadítanak a sok kacattól ...” üzletel és ötven-hatvan forintért megvesz a szállító munkásoktól egy-egy kopott darabot. Akadnak, akik kocsiba vágják magukat és hajtanak a tehertaxi után, be a lerakathoz, és ott szereznek meg kanapét, összecsukható ülőkét, márványlapos kis zsúrkocsit, fillérekért vagy egy üveg italért. Aztán ők is műbútorasztaloshoz viszik, néhányszáz forintért kipofoatatják és máris a lakás díszévé válik. Szatmárban járva-kelve, több községben is elhangozhatott volna az, ami Mátészalka környékén. Diákok és falut csak hébe-hóba látó hivatalnokfélék kutatnak mángorlók, rézmozsarak, karosládák, tékák és más régiségek után. Kezdetben — mint a példabeli idős asz- szony — a legtöbb falusi ember szíves-örömest ajándékozta ezeket a kopott használati tárgyakat, csakhogy ne foglalja a helyet a lakásban, a padláson. Közben azért változott a világ. Mondja egy ember Sza- mosszegen: — Rájöttünk mi kérem a turpisságra! Tőlünk fillérekért vagy ingyen megszerezték a régi órát, a faragott széket, azután egy kicsit kinyalogatták, aztán súlyos ezresekért árulták később. Most már jöhetnek, ingyen nem kapnak semmit! Van a vömnek taxija, majd. bevisz- sziik mi a piacra, eladjuk mi is. Mert tetszik tudni, bolond ez a városi nép, az ócska kell neki. Ha kell, hát vigye, de fizesse meg! w Nem hiszem, hogy érdemes volna vitába szállni ezzel a véleménnyel, hiszen tény; az utóbbi időben nagy divat lett hazánkban is az antik bútor. Van aki ezt a manapság divatos nosztalgiahullámmal hozza összefüggésbe, de alighanem azoknak van igazuk, akik a kopottas használati tárgyakban is az egyedit látják meg. Akik nem üzleti szempontból, hanem a saját örömükre keresik a faragott órát, a cifrázott komódot, a karosládát, a gyalulatlan asztalt, azok minden bizonnyal a kézi munka soha el nem múló értékét fedezik fel ezekben a tárgyakban. Hasonlóan vélekedhetnek azok is, akik egy életen át képesek régi disztányérokat gyűjteni, akik már szinte tudományos pontossággal rendszerezik ezeket a darabokat. — A baj nem is itt kezdődik — mondja a használt- bútor-kereskedő —, hanem ott, amikor nyereségfizetés után vagy más, könnyebben jött pénz birtokában beállított ide olyan ember is vásárolni, aki kislakásban él, eldicsekszik vele, hogy éppen most cserélt modern, gyári bútort és ahhoz szeretne valami elütő egyedit. Én kereskedő vagyok, nekem az a célom, hogy amit vettem, azt haszonnal eladjam. De befelé mosolygok az ilyen vevőn, aki jóformán semmit sem tud arról az antik darabról, amit megvásárol, csak az árát nézi. Akadt már, hogy azért nem vette meg, mert túl olcsónak találta. Közösen nevetünk a másik végleten is; azon a sznobságon, amikor a ké- nyeskedő vevő külön kikötötte, hogy szállítás közben majd nagyon vigyázzanak as fogdmegek, mert ő azt szeretné, ha a komód az eredeti porral együtt kerülne be a hallba... Érdeklődtem a bizományiban Nyíregyházán, a bútor- részlegüknél milyen az antik keletje. Elégedetten mutatnak a bejárattól jobbra levő sarokra, nézzem meg, kést- három nap alatt szinte minden szállítmányt szétkapkodnak, nem győzik utánpótlással. Szerencsére Budapestről sikerül rendszeresen vásárolni és bővíteni a választékot. Ellentétben a feketepiaccal, itt az árak is viszonylag elfogadhatóak. Ráadásul a termékek jelentős része igen kiváló állapotban van, látszik rajtuk, hogy megkímélték őket. Különösen a kisméretű antik íróasztalok ir^nt nagy a kereslet, tekintettel a Házgyári lakások méreteire. — Mégiscsak bosszantó, hogy a Nyírségben nincs egy Domus-áruház, és ha az ember egy kolóniái virágtartót szeretne, Miskolcra vagy Debrecenbe kell érte utazni. A maszek megfizethetetlen, meg különben is, a gyári kolóniáira senki sem mondja, hogy azt gépekkel csinálták. Panaszkodik a vevő, miközben azt is rosszallóan említi, hogy még a Domus-áru- házakban is hónapokkal, majdhogynem évekkel a vásárlás előtt fel kell iratkozni, elő kell jegyeztetni a bútort, különben az ember veheti az egyébként sem olcsó, magas fényű tömegárut. Mindebből italán máris kitűnik: napjainkban a városi emberek többsége — a falusi értelmiségiek jelentős százaléka is — azért keresi a régi hajlított bútorokat vagy az Agria, illertve a mezőbe- rényi gyár termékeit, mért azok nem viselik magukon a tömegáru kincstári jegyeit. Egy ellenvélemény: — Nekem magyarázhatják, hogy ők csupán az egyediben meglévő szépet, a soha másutt fel nem fedezhetőt szeretik. Státuszszimbólum ez kérem, akár a vaskerítés vagy a nyugati kocsi. • Lehet vitatkozni ezen? Lehet, valóságalapját azonban nemigen lehetne elvitatni. Kontra: — Én bútorboltban dolgozom és szép forgalmunk van, nem győzzük kielégíteni az igényeket. Azért mégis azokat a vevőket tisztelem, akik nem a csicsásat, nem a digóbútort keresik, hanem érdeklődésüket a természetes anyag, a pasztell szín, a natúr köti le. Tudniillik ezek a bútorok meghitt hangulatot árasztanak, az ember olykor úgy érzi magát közöttük, mintha egy erdő élő fái között pihenne. Nyugtatnak az ilyen bútorok és az sem mellékes, hogy igen tartósak. Egy jósa városi házfelügyelő: — Nahát, hogy mi van itt, amikor meghal egy magányos öregasszony! Tudja, az ilyenek holmiját vagy az egyház vagy más révén a szegényebb családoknak juttatják, ilyenkor jön egy tehertaxi, aztán pakolják fel a sok kopott kis bútorocskát, amit már csak a szentlélek tart egybe. Van, aki már itt Emlékszem, gyerekkorunkban a szép szoba fő helyén egy karosláda volt. Oda vagy a családfő ült, vagy a nagyobb becsben tartott szomszéd, vendég. Aztán emlékszem nagyanyám sötétbarna, kerek, hajlított fa székeire, melyek még akkor is használhatóak voltak, amikor a szülői „házat már bontani kellett, mert elöregedett. És emlékszem a súlykolóra, a mángorlóra és jól él még emlékezetemben, amikor a szövőszéket felállították a nagyszobában. Néhány darabja serdülő koromban még a padláson vagy a szomszédék kamrájában hányódott. Amikor észbekaptam, már hűlt helye volt a kerek széknek, amelyen csak egyenesen lehetett ülni. (Talán ezért volt olyan nyílegyenes termetű dédanyám, közel a százhoz, halála előtt is.) Bizonyára mindez azért olyan kedves nekem, mert felködlő használati tárgyaink a legszebbet, a soha vissza nem térő gyermekkort juttatják az eszembe... Nem szóltunk még azokról, akik gyűjtő szenvedélyüknek hódolnak, őket meg kell különböztetni azoktól, akik csupán dicsekvés, többnek mutatkozás miatt csinálnak bútorraktárt a lakásukból. Az igazi gyűjtők nemes szenvedélynek hódolnak és túlnyomó részük nem csupán a tárgyat igyekszik megismerni, hanem a kort is, melyhez a tárgy kötődik. Aki ezt teszi, állandóan gyarapítja tudásanyagát és passziója kedvező hatással van környezetére is. A gyűjtő általában nem nagy jövedelméből spórol kedvtelésére, aztán rendszerez és jó ízléssel rendezi el féltett kinkéit szűkebb, hajléji^bftn^ ■■ ■ ■ A .áöfrlo Iß-'c:' : „Kár itt szépítgetni a dolgokat. Én ismerek olyan értelmiségi családot, ahol a szobában fő helyen a Lakás- kultúra számai láthatók. Az ember joggal feltételezi, azért járatják, hogy ellessenek ötleteket, jó ízlést tanuljanak. Ennek ellenére mi van a lakásukban? Rengeteg csingi- lingi, pillempáty, majd lehúzza a vakolatot a sok porfogó falibizsu; a színes tévé tetején velencei gondola, a mahagóni falióra mellett falra akasztva az elektromos gitár. Fő helyen, hogy mindenki lássa, aki belép hozzájuk, hogy nekik ez is van. Hát kérem, ide valóságos vétek az a mahagóni falióra. Itt semmit sem a saját épülésükre, örömükre, hanem az ismerősök, a rokonok bosz- szantására akasztanak a falra.” (Áruházi eladó.) Antikmánia? Ha nem is mánia, de új divat mind szélesebb körben. Kár volna egy kalap alá venni ítéletünknél mindenkit, aki vágyik a szépre, az értékesre, a régmúlt idők emléktárgyaira. Inkább, ha szembe találjak magunkat ezekkel a tágyakkal a lakásokban, legyünk ml is természetesek, mint maga az anyag. Ne hozsannázzunk puszta udvariasságból, ha nyilvánvaló ízléstelenséggel vagy státuszszimbólummal állunk szemben. Ám ne fukarkodjunk az elismerő szóval, ha értékes szépséggel lepnek meg bennünket. Angyal Sándor Kettőszáznegyven esztendeje, 1742. április 20-án született a Pest megyei Alberti kicsi falujában Tessedik Sámuel. Az evangélikus lelkész fia természetesen édesapja hivatását kívánta folytatni, ezért papnövendék lett a debreceni kollégiumban. Ott ösz- szebarátkozott a Szabolcs megyei Sulek Jánossal, akivel a második évfolyam után Németország legjobb egyetemére kerültek ösztöndíjjal. Már akkor, diákkorukban mindent elolvastak és megtanultak, amit a mezőgazdaságról, a növényekről meg lehetett tudni a fejlett mezőgazdaságú vendégországban. Első a világon Tessediket Szarvason választották meg másodlelkésznek: huszonöt éves korában. Sulek János 1789. október 16- án foglalta el leikészi állását a nyíregyháza evangélikus gyülekezetben. De mindketten megmaradtak a „termelés”, vagyis híveik anyagi boldogulása szenvedélyes pártolójának. Elszomorító táj volt akkor a mi Alföldünk. A török ki- takarodásia után a Nagyalföldet új tulajdonosaik külföldről behívott nagyszámú telepesekkel népesítették be, akik nyomorúságos viszonyok között és a legteljesebb hozzá nem értéssel művelték földjeiket. Szikesek voltak azok és terméketlenek. Tessedik felismerte, hogy a népet gazdasági oktatásban is kell részesíteni, el kell látni útmutatással, irányítással — és jó vetőmagvakkal és facsemetékkel. Meg kell tanítani őket a házi iparra, mert ez az útja az egyén va- gyonosodásának, az ország gazdagodásának és a közjóiét fokozásának. Erre viszont — írja már kora ifjan naplójába — alkalmi tanítókat kell nevelni, akik ezt a tanítást minden községben el tudják látni. A szarvasi „néptanító” — ennek nevezte magát —, nemcsak több mint száz kiadva már hallatlanul nagyszámú, 991 „falu-agronómus-je- lölt” hallgatója volt. Akác és lóhere „Tirpákiába" Közben maga az iskola vezetője is szenvedélyesen kísérletezett, hogy az elsivata- gosodott alföldi talajokat miféle növényekkel lehetne rendbehozni. Éppen kétszáz esztendeje, 1782-toen írta be naplójába, hogy az egyik legalkalmasabb fafajta erre a tölgyön kívül az akác. És mentek a faoltványok szerte a tanítványok falvaiba. Legtöbb és legelőször a nyíregyháza bokortanyákra, hiszen akkor a legjobb barát, Sulek János már itt működött. Bizony e két férfi nélkül nem énekelhetnénk azt a kedves nótát, hogy „Hazamegyek akáclombos falumba.” Az első mezőgazdasági szakiskola növendékei között igen sok volt már az első évfolyamokon a szabolcsi, különösen a tanyabokrokból és hazajövet siettek értékesíteni, amit Szarvason „őshazájukban” tanultak. Még a nyíregyházi Szarvas utca, a „második honfoglalás” jelképe is tele volt velük. (S a földek lucernával, lóherével...) Dicsőség és bukás Az egyre híresebb iskolára felfigyelitek még az uralkodók is. A „kalapos király”, II. József 1787-ben aranyéremmel tüntette ki Tessediket. Lehet, hogy ennek volt egyenes következménye, hogy Sulek János Nyíregyházán megalapította a róla elnevezett híres „Botanikus Kertet”, melynek szép központi házában lakott megyeszékhelyünk első polgármestere. A róla elnevezett Inczédy sor sarkán, a patika falán ma is tábla hirdeti emlékét, bár a nevét nem Suleknek véstek márványba, hanem sch-val, a habsburg irattárok által elterjesztett szokás szerint Festetics György is felkínálta Tessediknek a Keszthelyen általa létesített gazdasági tanintézet, az azóta is hírneves „Georgikon” igazgatói tisztét. Sőt, az orosz cár is meghívta Tessediket a nagy birodalom gazdasági tanügyeinek megszervezésére, mely afféle miniszteri rang volt A szarvasi nagy újító azonban mindezt elutasította. Ragaszkodott a magyar föld és nép megújításához gazdaságilag. Tizenhétezer forintot költött iskolájára a sajátjából. Vessük ezt össze azzal, hogy báró Harruckem egész Békés vármegyét 34 ezer forintért vásárolta meg a bécsi kamarától. Meg is indult az intrika a nagy újító ellen. Tanintézete támogatására hiába kért a kormányzattól évi 3200 forint támogatást. Elutasították, mivel minden pénz kellett akkor a francia háborúkra. Közvetlen környezetében nevelt intrikusok elérték, hogy a népiskolák felügyeletét kivették a kezéből és egy tudatlan csizmadiára bízták. Még híveit is ellene lázították, állása is veszélybe került. MáT 64 éves volt a nagy újító, belefáradt a küzdelmekbe, békét és nyugalmat akart, ezért 1808-ban bezárta és megszüntette iskoláját De az akácfa — és a lóhere meg a lucerna — él. Emlékezzünk rá születésnapján ezzel. *.<nnjri.ßifcv i isffvnci ?.o imisbsmm ,iot | Gesztelyi Nagy Zoltán Mester Attila: Ez már nem az a homok. Végül kipereg Abban vaskés volt, griffes-indás nyeregcsat, konok koponyák, ebben műanyag tenyészik, pusztíthatatlan mint a rák. Nem ez már nem az a homok. ványban, könyvben hirdette ezeket a gondolatokat, hanem megalapította Szarvason a világ legelső gyakorlati gazdasági és ipari szakiskoláját. Ez 1780-ban indult és tíz ev múlVégül kipereg lábom alól ez a vándorló szélfutta táj, Kapaszkodnék bodzába akácba, gyökereznék földjébe, hiába, nem tart meg. Meztelen talpam kagylónyomát nem őrzi már csak az a másik csak az a seholsincs malom zakatol bennem halálig, — ez a mostani csak forog. AMERIGO TOT KIÁLLÍTÁSÁRÓL. Amerigo Tot műveiből nyílt kiállítás s napokban a Vigadó Galériában. Képünkön: Mikrokozmosz a makro kozmoszban. KM HÉTVÉGI melléklet 1982. április 17.
