Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

Á hűség hullámhosszán Darvas József-emlékház Orosházán Zsellénház Orosházán. Deszkaoromzatos, keskeny párkányos, szelemengerendá­val és az utcára két ten­gellyel. A homlokzathoz egy­lábú kőkapu csatlakozik fa- oszlopos tornácra vezetve, belül újjáalakított helyiségek: szoba, konyha, kamra és mű­hely. Dumitrás Mihály nagy­váradi summás és felesége, született Kabódi Zsuzsa épí­tette a házat „egyetlen ottho­nul”. A családfő nem tért vissza a 14-es háborúból és harminchat éves özvegye egyedül nevelte fel Mihályt, Istvánt, Sándort és Józsefeit. Görbíts Mihályné, született Hajdú Margit: — Itt lakunk éppen szem­ben Dumitrás néni házával, én itt is születtem, de Józse­fet gyerekként nem ismerhet­tem, hiszen majd’ húsz év volt közöttünk. Tudtam, hogy tanító és író, de már csak miniszterként emlékszem rá. Az volt a csoda, amikor a mama — mármint Dumitrás néni — 75 éves lett és a fiá­tól televíziót kapott ajándék­ba. Mi akkor még nem lát­tunk ilyet. Nagy Gyula: — Közösen nevelkedtünk itt Orosháza peremén, aztán öt évig együtt jártunk Kis­kunfélegyházán tanítóképző­be. Harmadévesek voltunk, amikor előállt az ötlettel, hogy magyarosítja a nevét. Emlékszem, így állt mellet­tem, mint most maga, túlról pedig két évfolyamtársunk. Mondtunk mi neki Dudást, Danit, Dávidot, de arra már nem emlékszem, hogy ki ja­vasolta a Darvast. Nem is rossz — ismételgette, Darvas, Darvas József. Ahhoz csak néhány év kel­lett, hogy az egész ország megismerje ezt a nevet, és két évtized ahhoz, hogy Eu­rópa több nyelvén olvassák műveit. Viszonylag fiatalon, 61 éves korában halt meg 1973. december 3-án. Halálá­nak hatodik évfordulóján avatták fel az „egyetlen ott­hont” Darvas-emlékháznak. Ha végigolvassuk a falakra helyezett feliratokat, akár úgy érezhetjük, mintha az író kalauzolna a műveiből kiragadott idézetekkel. A konyhában látni véljük a mamát, amint fáradtságtól roskadfan üldögél, aznapra befejezve a cselédkedést, várja az ágyba bocsátó söté­tet. Mintha újraéledne az Egy parasztcsalád történeté­iből. A szobában támlás ágyak, szekrény, sublót, rongyszőnyegek; minden ugyanúgy áll, mint amikor a legkisebb fiú Elindult szep­temberben. A két csöppnyi ablak kö­zött idézet állít emléket Tóth László tanító úrnak. Ö győz­ködte sokáig a mamát: leg­alább a legkisebb fiút ne en­gedje az apai summássorsra jutni.' A dokumentumok sokasá­gát a konyhán túli kamra (?P- ' zi: levelek, könyvek, fényké­pek, kézzel írt vallomások ta­núskodnak a kedvszegő pá­lyaindulásról. Állást nem ka­pott. „1932 végén, egy ködös októberi napon az egykori zöld faládámban egy anyám sütötte kenyérrel, azzal az elhatározással indultam el Budapestre, hogy író le­szek ...” — olvashatjuk Dar­vas József visszaemlékezését. Aztán az első róla szóló új­ságcikk arról tudósít: illegá­lis kommunista szervezkedé­sért letartóztatták. Első köny­vének kéziratát pedig elko­bozták, soha nem is jelent meg az Űj bibliát írok, de az elkészült könyvborító egy példányát ott láthatjuk a tárlóban. A további vitrinek már a sikerekről adnak számot: a Fekete kenyér és a Vízke­reszttől Szilveszterig megje­lenéséről. Láthatjuk az írói rangot adó publikációkat a Nyugat folyóiratban, Móricz Zsigmond könyvkritikáját a Legnagyobb magyar faluról. További kötetek sorakoznak a kézzel írt levelek között: Törökverő, Máról holnapra, Harangos kút, Város az in- goványon és első drámája, a Szakadék. Ezekben a művek­ben már határozott szocia­lista szemlélet tükröződik. A negyvenes évek elején így fogalmazta meg hitvallá­sát: „Nincs más út, mint ott vállalni az írói sorsot, ahol a történelem szemetet is höm- pölyögtető sodra mégis előbb­re viheti a világot és benne népünket.” Politikailag a le­gális harcot választotta a Nemzeti Parasztpárt tagja­ként, amelynek 1945-ben ál- elnöke lett, két évvel később beválasztották a kormányba. Majd 1956-tól az írószövet­ség elnökeként vállalta a ne­héz helyzetben lévő Hunnia Filmstúdió vezetését. Ekkor kezdődött filmírói korszaka, amelynek csúcsát jelentette az Akiket a pacsirta elkísér. Ezz^l afc jdőszakkal összefo­nódott az'émlékezetes drá­mák keletkezése, amelyekről színháztörténeti ritkaság­számba menő plakátok tanús­kodnak: Kormos ég, Hajnali tűz, Zrínyi, A térképen nem található és a Pitypang színlapjával. Nagy Gyula, az orosházi Szántó Kovács Múzeum nyugdíjas igazgatója, nép­rajzkutató: — A házban igyekeztünk mindent pontosan rekonstru­álni, az udvaron még ma is megműveljük Dumitrás néni kiskertjét. Azért tartjuk ezt fontosnak, mert a gyermek­kor örökké jelen volt Darvas József írói, politikusi mun­kásságában. Egyszer azt mondta: „Űjra meg újra visszatérő kérdésként foglal­koztatott a hűség problémá­ja. Erre próbáltam választ adni.” Ez a hűség fontos; hű­ség azokhoz az emberekhez, akik közül kiemelkedett, ah­hoz az eszméhez, amelyet már nagyon fiatalon a magá­énak vallott. Európaiként orosházi maradt. K. Gy. Szemszúró csárda, Vérmező Régi bűnök emlékei Szamosszegen Szinmay Antal említi, hiá­ba volt meg Kopoz nádoris­pán „parancsolattya”, hiába volt meg a „négy szolgabírák itéllete”, az 1312-ben jogosan foglalni akaró Zunga Pétert, Urdung Andrást és Györgyöt nem engedték be Olcha (Olcsva) helységbe Zumizegi Beke mester tisztjei. De ez nem bűn még, csu­pán vitézi bravúr, a közép­kori szamosszegi királyi tiszttartó katonás virtusa, mint ahogy főúri tréfának számít Borovszky Samunak az a tudósítása is, mely sze­rint Laezk fia, András, szat­mári főispán 1351-ben meg­vámoltatta ugyan a szamos- szegi révnél átkelni akaró kereskedőket, de nem enged­te át a folyón, hanem Csen- gerig hajtotta őket, majd újabb vám fizetése után Szatmárig,' és csak itt, a har­madik vám után kelhettek át a Szamoson. A rossz-szomszédi viszony­ból fakadó önkényes földes­úri elégtételt példázza vi­szont Szirmay Antal 1421-ből származó története. Eszerint Ólnodi Zudar Jakab és Be­nedek szamosszegi földesurak Titzie (Tisza) vizében fogott halaikat elvették, halászaikat megverték Károlyi László és András olcsvai földesurak, s ezért az Ónodi Zudar test­vérpár még abban az évben szövetkezve Rezegey János és Pelseuczy Nagy János szamosszegi nemesekkel, Ká- roly-Apáthi (Olcsvaapáti) helységet felgyújtották, lakóit rabságba vitték, s mintegy 2000 (kétezer) aranyforint kárt tettek a „Károlyi Ne­meseknek”. Másképp értékelhető azon­ban az a megdöbbentő hír, amit Acsádi Ignác közöl a magyar jobbágyság történe­téről szóló neves munkájában indoklás és forrásjelzés nél­kül az 1567-es esztendőről. Ebben az évben ugyanis a vármegye 45 (negyvenöt) szamosszegi jobbágyot végez­tetett ki azzal a váddal, hogy megtámadták Olcsva közsé­get, s ott négy embert meg­öltek. A megtorlásnak ez a foka az akkor mezővárosi jogokat élvező Szamosszeg viszonyla­tában olyan magas, hogy az ítélet mögött nem közbűn­tényt, hanem politikai tényt, lázadást kell sejtenünk, ma­gában az ítéletben pedig el­rettentő példa statuálását. Ennek a lázadásnak az éle a szamosszegiek körében min­dig gyűlöletes Károlyi család zsarnokoskodása ellen irá­nyulhatott, amit példázhat a már 1421-iből említett ese­mény, de talán bizonyítanak frissebb keletű tények is. Mikor a nagymajtényd áru­lás után Szamosszeg határá­ban is birtokos lett ez a csa­lád, Beregből kellett jobbá­gyokat hozniuk, mert szá­mukra a faluban ilyen nem termett. Ha a kényszerűség mégis a grófi birtokra vitte a szamosszegieket, állandóan keseregtek, mint például az idős Lőrincz Sándor, a Káro­lyi uradalom e század eleji i bérese: „Dúdolok, danolok. de nem jókedvemből, szógál- lom a grófot nagy kénytelen- ségbül.” A Szemszúró csárda, Kal­már ölés és Vérmező földraj­zi nevek mögött viszont már igazi bűntények lappanganak. Ha e három földrajzi névhez hozzákapcsoljuk még a Sza- mosszegen olyan jól ismert „Én nem a csizmaszárból gaz­dagodtam meg!” szólást is, együtt a hajdankori krimi minden kelléke. A Szemszúró csárda — a Nagydobos és Olcsva felé ve­zető utak elágazásának szö­gében — nevének eredetére azt hozták fel, hogy vereke­dés alkalmával egy ember­nek kiszúrták itt a szemét. A csárda emléke ugyanarra a helyre rögzítve elevenen él a falu hagypmányanyagában. A Kalmár-ölés dűlőnév Pesthy Frigyes 1864-ből szár­mazó országos földrajzinév- gyűjteményében található. A szamosszegi adatközlő, Ba­logh Sándor korabeli főjegy­ző, nemcsak azt jegyzi meg, hogy a név „régi, de a la­kosság jól ismeri”, hanem pontosan ugyanahhoz a mai Mező-oldal nevű dűlőhöz kapcsolja, ahol az említett csárda is állt egykor. A Vérmező dűlőnév 30— 40 holdnyi szántót jelölt az 1970 óta legelőnek használt Kocsordhát nevű dűlőben. Története az első világhábo­rú idejére tevődik, és így szól: a tulajdonos községi elöljáró minőségben vissza­tartotta a hadiözvegyek és hadiárvák állami segélyét, földet vásárolt belőle magá­nak a jelzett területen, s a lakosság ezért elnevezte a vásárolt birtokot Vérmező­nek. Eddig a történetek. Egyiket megőrizte a századok porától lepett írás, másikat tulajdonnevekbe és történe­tekbe sűrítve az élő emléke­zet. Balogh László Nekem mániáim yannak Csak így, ez az egy lassan szimbólummá vált név áll a névtáblán, amely a felreeső udvari ajtó felől vezet a lakásba, a szentély­be. Szentélybe? A szépség fújt itt gyüleke­zőt, a jó ízlés nevében. A lakásban szebbnél szebb népművészeti tárgyak, kancsók, boká- lyok, vöröscserép edények, az ajtófélfán óriási csengő és kolompfűzér. Mindenütt dú­san burjánzó növények. A csupa ablak szo­bák Budára tekintenek. Gobbi Hilda oly gyakori vendége Nyír­egyházának, hogy nem is tudom, melyik ta­lálkozásunk, beszélgetésének emléke tűnik fel előbb. Készítettünk már interjút a Mó­ricz Zsigmond megyei könyvtárban, beszél­gettünk az épülő színház törmelékkupacai között, és találkoztunk otthon, Budapesten. — Mi köti önt ehhez a vidékhez, miért olyan gyakori vendég Nyíregyházán? — Nyíregyházához és ehhez a valóban cso­dálatos vidékhez elsősorban a barátság köt. Itt, a könyvtárban az igazgatónő a legkedve­sebb nekem, de idehoznak a színházi emlé­kek is, hiszen itt a Móricz Zsigmond Szín­ei ház épületében, pontosan egy Móricz-darab­ban játszottam valamikor vendégként, még a színház újjászületése előtt. Persze én tősgyökeres budapesti vagyok, de ha ki kell mozdulni, és ha választani le­het, idejövök igazán szívesen. Ahogy körü­löttünk is látszik, a népművészet tárgyait is gyűjtögetem és az a sok nevezetesség, ami Szabolcs-Szatmárban felkereshető, az is vonz. Talán éppen ezek az apró kötődések hozták úgy, hogy a Szabó család általam összegyűjtött kéziratait is itt tudtam legjobb kezekben. Odaadtam a megyei könyvtárnak ezt a szerintem egyedülálló kordokumentu­mot, és úgy tudom, hogy ezek a ma már be­kötött példányok jelentik az egyetlen teljes gyűjteményt. — Ha az ön lobogásait, szervező munkáját látom — a színészmúzeum létrehozására gondolok — a sokszínű színészi tevékenysé­get, akkor fölvetődik a kérdés, honnan táp­lálkozik ez a lelkesedés? — Nekem születésemtől kezdve mániáim vannak. Az első és leglényegesebb mániám az, hogy éljek. Talán épp ezért, mert opti­mista alkat vagyok, szeretem az élet minden pillanatát. Aztán jött a többi. Gyerekkorom­ban golyóztam, aztán számolócédulákat gyűjtöttem — talán kortársaim emlékeznek még erre a szenvedélyre —, aztán bélyeget, papírszalvétáit... ahogy az lenni szokott. Felnőtt koromtól aztán ezek közül a legfon­tosabbá a színház vált. A tárgyak, a fotók, az emlékek... És képzelje el, még valami; ami p>edig igazán távol állt tőlem — mert, hogy én pesti gyerek vagyok — hm, gye­rek ... pesti öregasszony, itt születtem, itt éltem, és mégis fontos lett számomra a nép­művészet. Elsősorban a rusztikussága miatt, és azért, mert minden darabja egyedi. Nincs közöttük két egyforma. Minden edényen, tárgyon másképpen hagyta ott a keze nyomát a mes­ter. Először én erre oda sem figyeltem. Ugyanaz a szerkezet ugyanazt a célt szolgál­ja, s mégis eggyel több rovátka van az olda­lán, vagy éppen valóban ott maradt a mes­ter ujjnyoma az agyagban. Én tudom, hogy r ma már villany van minden házban, hideg­meleg víz, de a fene tudja, hdgy abban az \ olajmécseses világban nem volt-e nyugal­masabb az emberiség. — És a múzeumalapítás? Ennek az ötlete mikor született? — No, ebből is látszik, hogy azért egyet­len igazi mániám volt és lesz: a színház. Bajor Gizi halála után kezdődött az egész. Én imádtam őt, és egyszerűen hisztérikus görcsöt kaptam, mikor megláttam, hogy szétszórják a holmiját, felforgatják a laká­sált. Ügy éreztem, meg kell, hogy maradjon. Aztán volt egy anyai barátnőm, egy csodaem­ber, aki Bajor mellett a szomszéd lakásban lakott. Dr. Baráth Irén főorvos. Mikor ő is végleg elment, akkor már az ő lakását sem hagytam szétdobálni. Nem tudtam még, hogy miként lesz ebből múzeum, de a tárgyak már gyűlitek. — Majd aztán addig ostromoltam a kor­mány tagjait, az összes minisztereket, sze­gény Púja Frigyest, hogy megkaptuk azt a lakást is, amelyben külföldi követségek al­kalmazottai laktak. Szóval miénk lett az egész épület. Aztán végre megnyitottuk most..., hát már ennek is több mint egy éve, de megvan. Persze lehet, hogy tele hi­Gobbi Hilda. (Glück György felvétele) bával, vitákra okot adó tévedésekkel, de nyugodtan mondhatom — tele szeretettel. Mert emléket állítottunk nagyon sok magyar művésznek, akiknek halandó művészete már csak a tárgyakban, a fotókon vagy az embe­rek emlékezetében él. Akkor döbbentem meg én igazán, amikor a Stúdió ’81-ben meghirdettük ezt az egé­szet. Számítottam ötvennhatvan emberre, de, hogy ennyien jönnek...! Majd hatszázan nyüzsögtek a szobákban, s hozták a kincsei­ket! Képeket, ruhákat, fotókat, plakátokat... S azóta is levélben, csomagban, szinte egy­folytában érkeznek a küldemények. Nem is tudom, tulajdonképpen meddig bővíthető ez a dolog. Hol és hogyan fog majd teljessé válni ez a gyűjtemény? És azt hiszem, a vi­lágban nincs több ilyen. Egy-egy színháziban van egy-egy sarok vagy egy szoba berendez­ve, de ilyen országot átfogó gyűjtemény tud­tommal sehol nincs. — Ahogy gyűltek ezek a dokuihéntumok és emlékek, nem fedezte fel valahol saját színházi múltját? Egyáltalán a szervezésen kívül, helyet kap-e Gobbi Hilda ebben a múzeumban? — Nos, igyekeztem elkerülni ezt. Ízléste­lennek tartanám, ha saját emlékművemet kéne felállítanom. De Básti Lalával egy he­lyen csak ki kellett tennem egy fotót, nem is azért, mert vele jártam színiakadémiára, de együtt játszottuk a Phaedrát. Ö Thézeust játszotta; Persze, ha véletlenül magammal találko­zom egy-egy képen, mindig elmosolyodom, mert valahogy nem akartam színész lenni. Virágkertész szerettem volna lenni. És még a mai napig sem vagyok biztos, hogy nem lett volna jobb, ha valóban virágokkal fog­lalkozom. — Mindenesetre itt van körülöttünk ez a rengeteg virág... f — ... Hát igéli,' virág nélkül nem lehet élni, illetve lehet, de minek ... Az egész életnek az egyik értelme, maga a természet. Aztán, látja mégis odakevered­tem színésznőnek. Nem is egészen komolyan gondoltam én ezt akkor, fiatal koromban, azit hiszem. Aztán belecsöppentem és azóta azt hiszem, leglényegesebb körülöttem a színház. — Ha már színházról esett szó, milyen érzésekkel szemléli a nyíregyházi színház születését? — Nem közömbösen! Én nagyon szeretem Nyíregyházát, szeretem ott az embereket, igen kedves és nagyon jó barátaim élnek ott. iBozóky Pistát még régebbről ismerem, hosz- szabb ideig voltunk együtt a Nemzeti Szín­házban. És én hiszek a tehetségében, ízlésé­ben és a hitében, amely a színpad felé for­dul. Ügy hiszem ez a színház nagyon jó ke­zekben van és az a gárda, amely nem vidéki „száműzetésnek” veszi az ottani munkát, na­gyot tud alkotni Nyíregyházán. És ha hisz­nek ők is a színházban, akkor öröm lesz ott játszani, a közönségnek pedig a színházba bemenni. Antal István Borbély János : Részlet a városképből milyen hasztalan kockás ingben telnek napjaim illek a városképbe reggeli kávézás délutánra alkonyatra könnyed délelőtt mosoly arcomon kedves mosoly majd el-innen-el-oda csak semmi felesleges közben azért ez-az mozdulat ostoba lépés innen-onnan nézvén mit gondolnának hasztalan akár hogy is fölösleges e lét napjaimról akik gondolnak az országos csúcsforgalomban feleslegességemre is a tékozló ácsorgás séta hogy így vagy úgy lehet akár hittérített belső béke hasznos is mint műalkotás rezervátumi dadogás persze e sovány bohóc tébláboló szobra KM hétvégi melléklet mm oHMiJv Léb LLb wm Uű Lb3 LJh hm ■■ LiJ KJu Lki (ééhmb KJh LaJ 1982. március 6. 0

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents