Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1982. március 27. o Ezerarcú Szabolcs-Szatmár TIRPÁKOK Amikor idősebb és fiatalabb nyíregyháziaktól kérdeztem: mit tudnak a tirpákokról, mit takar e név, többségük értetlenül nézett rám. Mindez kétkedő, hitetlenkedő gesztusokká változott, amikor egy másik kérdést is megkockáztattam: tudják-e, hogy Nyíregyháza újjászületését, mai létének alapjait kiknek köszönhetjük ... Lehangoló, hogy a ma városlakói milyen keveset tudnak az ősökről, a múltról. De nem biztos, hogy ők tehetnek róla. Talán nem vagyunk eléggé jó gazdái a múlt hagyományainak, kevés a múltat közvetítő, népszerűsítő szó. A tirpákokról szóló forrásokat böngészve, a tollforgató ember is azon kaphatja magát; viszonylag keveset tud a városalapítókról. Van hát jócskán adósságunk, kinek több, kinek kevesebb, hogy jobban megismerjük a múltat, amiben a jelenünk gyökerezik. Kik voltak hát a tirpákok? Honnan jöttek? Hogyan éltek és haltak? Miért kell ismerni sorsukat, életüket, ránk hagyott emlékeiket? Több mint kétszáz év ködéből bontakoznak ki előttünk, korabeli feljegyzések lapjairól, a Békés megyéből keserves hányattatás során az elnéptelenedett, törökdúlás, németsanyargatás, a földesúri adók, katonaállítási terhek miatt elnéptelenedett Nyíregyházára érkező első telepesek. Szlovák családok, akik a Felvidékről húzódtak le a törökök által elpusztított Alföldre. S mivel Nyíregyháza akkori födesura, gróf Károlyi Ferenc földet, három évi adómentességet, a házak építéséhez fát ígért levelében a békés megyeieknek, 1753—1754-ben 300 család költözött Nyíregyházára, ahol az iratok tanúsága szerint 1746-ban csak öt nemes és egy kevés jobbágy élt. Azért kellett a grófnak távolabbról hozni telepeseket, mert a szabolcsi földesurak nem engedték jobbágyaikat, mert szükség volt a munkáskézre ... Sajátos „honfoglalás”-ra emlékeztetnek az első látogatók gróf Károlyi Ferenc néptelen nyíregyházi és cserkészi pusztáján, akiket a nemes származású, félvidéki csizmadiamester, Pet- rikovics János vezetett Szarvasról és környékéről a szabolcsi tájra. Márkus Mihály a tirpákok történetének egyik kiváló kutatója „A bokortanyák népe” című, 1943-ban megjelent könyvében írja: Petrikovics János, akit a gróf meghívott, hogy „vizsgálja felül” a letelepedés helyét, hazatérve hamarosan megkezdte a telepesek toborzását. Először Szarvason, majd Tótkomlóson, Békéscsabán járt. 1753 őszén néhány vállalkozó kedvű gazdával ismét megjárta Nyíregyházát : egy néhány gazda már az őszi vetést is elvégezte, s jelképesen „foglalónak” itt is maradt. A telet elhagyott földházakban húzták ki. A nyíregyházi telepesek zöme 1754 tavaszán költözött az új lakóhelyre. A békéscsabaiak magukkal hozták papjukat: Wandlik Márton lelkészt is. De az új telepesek, a későbbi .városalapítók bevándorlása ezzel nem fejeződött be. Nagy volt a határ, sokan elfértek benne és a dolgos embereknek jó megélhetést ígért. A gróf is kevesellte a meglévő népességet; megbízta Petri ko vies Jánost, hogy toborozzon újabb telepeseket. Peírikovics ezután a nógrádi és zólyomi evangélikus gyülekezetek népét látogatta meg. a templom előtt olvasta fel a gróf pátenslevelét. Újabb felvidéki szlovák családok kerekedtek fel, hogy új hazát találjanak maguknak. Ezt nevezik a kutatók a betelepülés második hullámának. „A jobb életkörülmények közé került családok maguk után hívták az otthonmaradottakat is. Egyik testvér hívta a másikat.” S elkezdődött a harmadik hullám betelepülése is, amely már nem volt olyan tömeges, inkább szórványosan, családonként jöttek. A kutatók szerint ez egészen 1920-ig tartott. Nem lehetett könnyű dolguk a városalapítóknak, mert nem csak a földet kellett visszahódítani a nád- és sástengertől, mocsártól, egymással, az újonnan érkezőkkel és a környező magyarsággal is szót kellett érteniük. De hogyan? Dr. Németh Zoltán, a nyíregyházi tanárképző főiskola docense, a tirpákság nyelvi hagyományainak kutatója szerint a lakosság egynegyedét kitevő magyarság és a többségi szlovákság mindennapos nyelvi kontaktusban élt. „Ha szükséges volt, a mindkét nemzetiséghez tartozók idővel megértették vagy némileg beszélték a másik nyelvét.” Más kutatók is kifejtették, hogy a Békés megyei telepesek tótajkúak voltak — így nevezték a szlováknyel- vűeket — azonban már az áttelepülés idején is, különösen a jobbmódú jobbágygazdák beszéltek magyarul is. A kétnyelvűség így már a betelepüléskor észlelhető, de a többség alig, vagy egyáltalán nem tudott magyarul. A magyar nyelv megtanulásának, befogadásának egyfajta előszobája az úgynevezett keveréknyelv, a tirpák nyelv volt, amelyről az anekdota is fennmaradt. Amikor az egykori tirpákok megkérdezték, hogy magyar vagy tót, azt válaszolta, egyik sem, ő nyíregyházi... (Ebben persze az is benne van, hogy szégyellte a tirpák nevet.) Mit írnak a korabeli feljegyzések a tirpákok első évtizedeiről? Jellemző tulajdonságaik: a mély vallásosság, a tiszta erkölcsi felfogás, a jó családi élet, a békeszeretet, a jó kedély és a nagy szorgalom. Főerősségük a közös evangélikus vallás volt, nem kevésbé a faji, rokoni egy- máshoztartozás érzése. Az egy faluból valók, kivált, ha még rokonok is voltak, egymás mellé telepedtek. (A szarvasiak a Szarvas utcán, a csabaiak a Csabai utcán foglaltak telket.) Tanyáikat (salas, olvasva: szállás) egymás mellé építették a határban lévő földeken, így alakultak ki a bokortanyák. Az együvé tartozás, a hagyományőrzés érzését nö- velté”áz is, hogy1 Bär. Nyíregyházán többségben voltak a magyarokkal szemben, azon túl mégis szigetként éltek a magyarok között. Az őshonos magyarok 'lépten-nyomon éreztették a tótokkal, hogy csak „betelepültek.” Dienes István jegyezte fel, hogy még a múlt században is a tirpáknak ki kellett térni a magyar elől, ha nem akarta magát megkéselteim. A teherrel megrakott tót szekere akár az árokba is le kellett, hogy térjen, még üres szekér elől is, ha magyar ember ült rajta. Ha nem tért ki, megverték. Az úriszéken, ha panaszra ment, a nemes magyarnak adtak igazat. Kocsmában, lacipecsenyés sátorban ülhetett tíz..tót.legény is egy asztalnál — ha egy magyarnak oda volt kedve ülni — fel kellett állniuk az asztaltól. A nyíregyházi vásáros szekereket a baktai erdőben még a század elején is elverték, mert a fuvarosok tirpákok voltak. „Se szeri, se száma a sok megkülönböztetésnek, apró- nagy hántásnak, amit csak tetézett a sok vallási sanyargatás, földesúrral való gond, dézsma, robot, adósság, vallási elnyomatás utáni nemzeti elnyomatás, német katonaság élősködése, marhavész, mirigyhalál, száraz, ínséges esztendők: nem csoda, ha szegény tót így sóhajtott: „Bozse moj, ja trpin csia miszin ten to velki Krizs”, „Istenem, istenem, nekem csak mindig viselnem kell a nehéz keresztet!” Lett is belőle: tirpák (trpety — tűrni, trpjak — tűrő, szenvedő). Természetesen a faji, rokoni, nyelvi összetartozás nem óvta meg a tirpáksá- got sem a társadalmi rétegződéstől: a legvagyonosabb gazdák azok voltak, akiknek az ősei Békés megyéből jöttek, ők ugyanis, az elsők jogán a legjobb földeket kapták. A később érkezőknek, a felvidékieknek a homokos föld jutott, amin sokkal nehezebb volt a megélhetés. A harmadik rétegbe az úgynevezett taksások, a föld nélküli zsellérek tartoztak, akik a tirpák gazdák szolgálatában álltak. A tirpákok munkabírásáról, szorgalmáról valósággal legendák maradtak fenn, fogukhoz verték a garast, nem kímélték magukat (a gazdák sem) hogy gyarapítsák vagyonukat. Nem is sikertelenül. Sok tirpák családnak volt a városban is háza. Míg gazdálkodott a gazda, kint lakott a tanyán, piacra, templomba, bálba bejárt a városba. A tirpák népcsoport számos kiválóságot is adott az országnak. Krúdy Gyula édesanyja tirpák volt, az író a legművészibb megörö- kítője a tirpák parasztság „konokságig menő szorgalmának és takarékosságának”. A városban lakó, kétnyelvű tirpák családból származó értelmiség soraiban találjuk, mégpedig az els pk” kÖ^ojtj.. a k’éft tíj gt q rísz testvért. Vietórisz ‘ József művészien fordította magyarra a szlovák evangélikusok több száz éves „Tra- noszciusz” néven ismert énekeskönyvét, amelynek szlovák nyelvű eredetije nem hiányozhatott egyetlen tirpák család otthonából sem. Vietórisz István pedig e század harmincas éveiben „Tirpákok” címmel hőskölteményben állított örök emléket a „Nyíregyházán eggyéforrt tirpák lakosságnak”. Említhetnénk a tirpák származású nagyságok között Váci Mihályt is, aki a homokra szorult, szegénysorsú tirpák emberek nehéz életét ábrázolta, vállalva velük a sorsközösséget ... Nagy és nehéz utat tett meg a városalapífó tirpákság, míg „belakta” új hazáját, nyelvében, érzéseiben is magyarrá vált. Fennmaradt néprajzi, népművészeti emlékeiket azonban nem tüntette el az idő. Gondos gyűjtőmunkával mind több érték halmozódik fel, a tirpákok települési viszonyairól, társadalmi rétegződéséről, szokásairól, táncaikról, dalaikról, rigmusaikból, a kétnyelvűségről. E munka talán leglelkesebb és leghozzáértőbb szakembere a már említett dr. Németh Zoltán, akinek hazai és szlovákiai folyóiratokban megjelent tanulmányai, kutatási eredményei nem csak megmentik, hgnem széles körben hozzáférhetővé- is teszik e népcsoport gazdag emlékanyagát! S mint erről évekkel ezelőtt beszámoltunk, a ma élő tirpák leszármazottak, a tanyabokrok apróságai apáik, nagyapáik már-már elfeledett nyelvét tanulják. Az egyik utolsó fecske, a magát büszkén tirpáknak valló Bánszki János magyar—szlovák szakos tanár a nagycserkeszi gyermekeket tanítja az ősök nyelvére. Köztiszteletben álló és közéleti ember, tagja a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének, eddig három kongresszuson vett részt. Örömmel mondta, hogy pávakör alakult Cserkeszen, a régi tirpák dalokat, táncokat keltik életre . .. 3X Azokét az rsojfiíiXi nóm nLtu ősökét, ■ akikről Vietórisz István ezt írta versében: „Ősök jönnek elém homokon várost alapítók, Kiknek erénye miként kis ablakon át az olajmécs Este sötétben szelíden hívogatja a vándort.. Páll Géza Megérkezett a posta. Elek Emil felvétele
