Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
1982. március 27. FILMJEGYZET Szigeti Műhelytitkokat ritkán tereget ki az ember, most mégis azt kell leírnom, hogy nehezen született meg írott beszélgetésünk Szigeti Andrással a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház színészével. Valahányszor az interjúra, az esetleg megszülető cikkre terelődött a szó, nagy tartózkodással, majdhogynem elutasítással találtam magam szemben. „Majd ha letettem valamit az asztalra, ha már mutattam valamit a közönségnek, akkor majd beszélgethetünk ...” — kaptam legtöbbször a választ. Az Amphitryon bemutatója után már úgy éreztem, hogy van miről szólni, írni. De a kérdés továbbra is izgatott: miért ódzkodott a közönséghez, nyilvánossághoz szokott színész a megnyilatkozástól? — Vannak emberek akik rossz levélírók. Nem lusták az ilyenek, csak egyszerűen úgy érzik, hogy nincs mit megírniuk. A szülők, a bárátok az ismerősök azt várják, hogyha már hírt ad magáról az ember, hát akkor a szépet, a jót ossza meg. Én édesanyámnak nagyon kevés levelet írtam, éppen azért mert nem akartam elszomorítani még az én küszködéseimmel is. Valahogy így vagyok én a nyilatkozással. Nem akarom az olvasót elkedvetleníteni, pedig tudjuk — szinte már közhely — hogy a rivaldafénynek is van árnyéka., A másik dolog pedig, hogy egy ilyen interjú kialakít egy képet az emberről, és nem biztos, hogy ez a kép a valódi arcot tárja elénk. Sokszor farag egy-egy ilyen írás jelentéktelen alkotóból is jelentős „személyiséget”, akinek a teljesítményére azok ! után már akkor is odafigyelnék, ha éppen szó nélkül kéne mellette elmenni. Hamis értékekkel ruházzák föl, méltatlan elismerések születnek. Ugyanakkor megkérdezik a színésztől, hogy mi a hobbija, hogy van a családja, mit gondol erről vagy arról és kimarad a lényeg, a színház, a művészi teljesítmény, a színész közérzete, a színésztársadalom helyzete. Nagy a csinnadratta és nincs mögötte semmi — tisztelet a kivételnek. Körülötte soha nem volt ilyen csinnadratta. — Pedig magam is emlékszem néhány olyan színészi produkciójának visszhangjára, amelyre azok is visszagondolhatnak, akik nem foglalkoznak állandóan a színházi élettel. Például a vizsgaelőadása a főiskolán. Biztató kezdet. — Igen ez furcsa dolog, hogy a legszebb emlékem odakötődik. Shakespeare Ahogy tetszik című darabját csináltuk meg Vámos László rendezésében. A televízió is közvetítette. Az egy jó osztály volt, ahová én jártam. Főleg lányosztályként emlegették. Béres Ilona, Tordai Teri, Halász Jutka, Szegedi Erika, Dobos Ildikó, Izsóp Vili, Újlaki Laci... Én nagyon jól éreztem magam ebben a társaságban, s ha volt is konfliktus közöttünk, az abból fakadt, hogy én vidékről — valahogy más világból — kerültem fel Pestre ... — Honnan került a főiskolára? Hová kötik a gyermekkori emlékek? András — Mi rengeteg helyen laktunk. Sehová sem kötődtem igazán. Belgiumban születtem, ahová a szüleim a fasizmus elöl vándoroltak ki. A vendéglátószakmában dolgozott apám. Negyvenötben hazajöttünk mégpedig nagy reményekkel, hiszen az apám kommunista volt. Itthon aztán hamar kiderült, hogy aki Nyugaton volt emigráns az gyanús. Jött a bizalmatlanság, aztán az ötvenes évekre teljesen megromlott a légkör. Rengeteget költözködtünk. Éltünk Salgótarjánban, Hatvanban, Miskolcon, Galyatetőn, Mátraszentimrén, Ecsé- den, Kartalon ... És persze ezek mindig ilyen féléves tartózkodások voltak, öten voltunk testvérek, szegények voltunk mint a templom egere, így aztán szülők, nagyszülők, rokonok között elosztva éltünk. De ennek ellenére egy igen összetartó család volt ez. Nyáron általában együtt voltunk Hatvanban. Ott keződödött a színészi pályám is. Szabadon nőttünk és rengeteg élményt hoztam magammal abból az időszakból. A gangon játszottunk színházat. A vezetékes rádió műsorait keveselltük és ezért játszottunk ilyeneket, hogy „Jó napot! Jó napot! Kérek egy kalapot! Kalapot? Elfogyott! Jó napot! Jó napot!” És aztán jött a röhögés, az első „közönségsiker”. De nemcsak ettől volt jó a gyerekkor, hanem az árokparti mesélésektől, a beszélgetésektől, a játéktól... — Ugorjunk egyet. Elvégezte a főiskolát. Hogyan indult a pálya? — Kecskeméten kezdtem. Aztán játszottam Békéscsabán, két esztendőn keresztül a Nemzeti Színházban. Ez a két éy nagy csalódásom volt. Volt 'ott egy csapát; a régi vezetéssel karöltve. Aki benn volt a körben az játszott, aki nem, az ült egész évadban a büfében. Az egész pályámról hiányzik egyébként az igazi nagy bizonyítási lehetőség. Egy színház volt, ahol igazán jól éreztem magam és ez a színház ném is volt színház. A Mikroszkóp színpad. Ott — és egyedül ott — alkotótársként, partnerként kezeltek — elsősorban Komlós János. A kabaréban mi „lilagőzös” színészek nem voltunk sehol, nem tudtuk csinálni a műfajt, de kaptunk egyéb lehetőséget. Megcsináltuk a Csendesek a hajnalokat, Ajtmatovnak A versenyló halálát, és még jónéhány szovjet darabot, amivel egyébként külföldön is nagy sikert arattunk. Emellett még a Huszonötödik Színházban is játszottam. Visszatérve az akkord Nemzeti Színházra. A zárt körök eredménye az lett, hogy létrejött egy aranyközépút, egy színházi konzervativizmus, ami nagyon sok színészt sodort a pálya peremére. Az én színházideálom más. Amire odafigyel a közönség, aminek akár közvetlen mérhető hatása van. Ha mondjuk kigúnyoljuk a hatalmával visszaélő hivatalnokot, akkor legyen is foganatja. Társadalomkritikát gyakorolni, ami előreviszi a dolgokat. A csehszlovák és lengyel kíDurkó Gábor rajza sérletező színházak érdekelnek. Ez a fajta magatartás, színházcsinálás szerintem magával hozná a jobb színházi közérzetet is. — Itt van az új színház Nyíregyházán. Túl az első nagy lelkesedésen, túl az első vitákon. Most milyen a közérzete? — Most 'már- több darabon túl vagyunk, bizonyos értelemben megtörtént az erők felmérése, megláttuk ki milyen képességekkel állt be a társulatba. Most az kell, hogy most már vegyük egymást komolyan. A legfontosabb dolog az őszinteség. Nem akarok senkit megbántani, de hiányzik az összefogottság. Jó lenne tudnunk mi a következő darab — ez szervezés kérdése és —, remélem — nem sértődésé. Ha ilyen „kis” dolgok hiányoznak, megromolhat a légkör. Jön a sugdolódzás, a pletyka, a panasz. Ez egyébként nem nyíregyházi probléma. A mai magyar színházak zömében így dolgoznak a színészek. Nem lehet egyedül fontos, hogy felmegy a függöny és a darabnak mennie kell! Nem mindegy, milyen kedvvel játszik a színész. Én hiszek ebben a nyíregyházi színházban. Nagy szavak nélkül: hitem van benne. A fővárosi jövedelmem nem is hasonlítható az ittenihez — igaz az a hajsza sem. De félretéve ezt a szempontot, én valóban elhiszem, hogy itt egy nagyon jó színházat lehet csinálni. Hívtak máshová, de eszem ágába sincs elmozdulni. . Antal István Á terasz Ettore Scola alkotása díjat kapott az 1980. évi cannes-i fesztiválon. A jelentős műveknek kijáró figyelemmel fogadták, de azért fütty is vegyült az elismerésbe. Mielőtt érdemben szólnék a szabványművek tengeréből mindenképpen kiemelkedő alkotásról, hadd tegyek említést A terasz jellegéről — pontosabban arról a filmről, melyet Scola munkája sok olasz produktummal egyetemben képvisel. A súlyos politikum és a tartalmas szórakoztatás házasí- tásáról van szó. A tartalmas társadalmi mondanivaló frappáns sztori köntösébe öltöztetett. Scola és társai — elődjei és követői — egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy gondolataikat (kritikájukat) vonzó formában tálalják a vásznon. Mintha „mellékesen” vennék számba a közélet gondjait, valójában roppant tudatos és nagyon érdekes a koreográfia. Valamennyi kifejező eszköz az alapeszme szolgálatában áll. A hangszerelés epikus, a sztorinak sok az ága-boga, szép számmal vonulnak fel 'jellegzetes karakterek előttünk, az emocionális töltésnek ugyancsak nagy a szerepe. Ügynevezett nagyágyúk formálják meg a szerepeket (A terasz esetében Ugo Tog- nazzi, Jean-Lousis Trantig- nant, Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni, Stefánia Sandrelli, Carla Gravina — valóságos aranycsapat). A drámai felhangokat a nyers humor színei ellenpontozzák. A muzsika korántsem aláfestésre, inkább az események motiválására szolgál. Sokáig sorolhatnám a recept sajátos jegyeit, ehelyett mégis arról vallanék, hogy számomra rokonszenves ez a stílus. Méghozzá két okból. Egyrészt „fogyaszthatóvá” teszi a portékát, másfelől minden közreműködőnek lehetőséget biztosít egyénisége — személyisége — maximális kibontakoztatására. A terasz és társai esetében nem olyan nyilvánvaló, hogy a film első számú embere a rendező. És ez csöppet sem főbenjáró bűn. Az ötlet frappáns. Egy római tetőteraszon találkoznak egymással a hajdanán lángoló hittel lelkesedő, az évtizedek súlya alatt azonban eléggé megrokkant forradalmárok. Közös kincsük a múltjuk, ám ők ezt módszeresen aprópénzre váltják. Ügy ismerik egymást mint a saját tenyerüket de azért folyton felteszik ugyanazt a tűt ugyanarra a lemezre. Vergődésük egyszerre tragikus és komikus. Szellemi pokoljárásuk nyomán kibontakozik előttünk a hetvenes évek Olaszországának panorámája. Marx József találó analízisének szavait kölcsön- véve: „A nézőpont határozott és indokolt: az etablishment fölfalja az ifjúkor szép ábrándjait, a fiatalság pedig mélységes kiábrándultsággal (ugyanakkor kellő eltökéltséggel arra, hogy maga is az elit részévé váljon) figyeli az öregek vergődését.” Vizsgáljuk meg a talajvesztés variációit. Enrico sikerfilmek forgató- könyvét írta, de kiapadtak az energiái. Menekül a producer előtt, mivel képtelen a megújulásra és már csak morzsákból él. Dermedten mered a gépre és a papírra. Semmi sem jut az eszébe. Stiller doktor — a televízió vezetőbeosztásban tevékenykedő alkalmazottja — képtelen úrrá lenni apátiáján. Hagyja, hogy elborítsák a tehetetlenség hullámai. Amadeo — amellett, hogy egzisztenciális gondok gyötrik — magánélete fantomjait sem tudja legyőzni. Olyan vállalkozásba kezd, mely teljesen idegen tőle, s ifjú feleségében az elveszett múlt délibábjait keresi. Mario, a kommunista képviselő kristálytiszta pontossággal megfogalmazza a barát-ellenségek (ellenfél-barátok) életérzésének lényegét: „Most már valamennyien olyan drámai személyiségek vagyunk, akik csak komikusán tudnak megnyilatkozni”. A felismerés persze még az ő esetében sem párosul okos elhatározásokkal (pláne cselekvéssel). Szerelmében következetlen. Át mond, bét nem. A többi karakter sem különb. „Mindössze” az a baj velük — s itt most már keményebb hangot kell megütnünk —, hogy egyikük sem emelkedik az esetlegesség szféráiból az általános érvény birodalmába. Kabinet- alakításokat látunk, a jellemek gazdagon árnyaltak, csakhát elárasztják őket az automatizmus közhelyei. Megint Marx Józsefre hivatkozunk: „A figurákban a létforma és az öntudat abszurd pólusokra bomlik, ami persze humoros szituációkra ad alkalmat, anélkül, hogy az emberi rejtély födfejtésével kellene bíbelődnünk.” Scola számára nem az ok az igazi téma, hanem az okozat. Persze emiatt A terasz még átélhető: csakhogy alaposabb és mélyebb lehetne a diagnózis, ha Enrico és kiábrándult társai — ahogy a magyar esztéta mondja — nullpontig pergetnék vissza csődjei históriáját. Erre azonban mindegyikük alkalmatlan. Hitük, erejük, elszántságuk nincs az efféle élveboncoláshoz. Ami pedig a kihagyott lehetőséget illeti, csatlakozunk a Cinema Nuovo kritikusához: „Jó alkalom lett volna szembenézni, akár a vígnyelvén is néhány jellegzetes kérdéssel: az írástudók árulásával, a kulturális iparban foglalkoztatott korábban haladó értelmiség korrumpálódásával és képtelenségükkel, hogy a tömegekkel kapcsolatot találjanak.” A ziccereket A terasz készítői nem csapták le, hosszadalmas cselekményükben nagyobb tér jutott a magánsors csapdáinak, mint az egyetemes következtetéseknek. Gondolom, a zsúfoltság helyett néhány portré hangsúlyosítása, premier plánba állítása adná meg az igazán nagy formátumot. Meg az olasz lap által emlegetett anomáliák vizsgálata. Kritikai észrevételeink ellenére A terasz — jóllehet a felszínen marad — fontos kérdésekről beszél, s egyáltalán nem fullad unalomba. Jellegzetes mű, pedig lehetne jelentős is. Veress József Bolya Péter: A védőirat A társadalmi mozgás, változás folyamatában örökzöld téma az ifjúság magatartása, s társadalmi illeszkedése újra meg újra felmelegíti a generációs vitákat, kulcskérdéssé emeli az előző nemzedékhez fűződő viszony minőségét. A társadalmi létállapot minősítése, a példaképpé emelhető elődök megválasztása, mint lehetőség az egyéni vélemények, nézetek különbözőségének forrása. Ezen belül pedig a hagyományok elfogadása, megtartása, esetenként elutasítása a fiatalabb korosztályok útkeresésében rejlő sokféleség kifejeződése. Társadalmi ellentmondásaink mellett ez is oka, hogy az egyéni magatartástípusok meghatározó jegyeiként napjainkban — főként értelmiségi pályákra készülő fiatalok között — gyakori a rossz közérzet, a kiábrándultság, a periférikus élethelyzet. Az elmúlt évtizedben főként fiatalabb íróink a „valóságlátás”, a „realisztikus látásmód” igazolására szívesen választották a csellengő fiatalok témáját (Czakó Gábor, Kurucz Gyula, Vámos Miklós). Tudatosan alkalmazott hangsúlyáthelyezéssel törekedtek bemutatni az egyén (individuum) vergődéseit, környezetével kialakított vagy meglazított kapcsolatát. E társadalompolitikai problémakört faggató vonulathoz igazodik Bolya Péter „A védőirat” című regénye is. Az úgynevezett „én-regény” hőse Berecz László, egy pontosan ki nem derített gyilkosság tettese. Az általa leírt nagymonológ, a védőirat tartalma pedig annak magyarázata, hogyan jutott el Berecz László a súlyos bűn- cselekmény elkövetéséig. Egyes szám első személyben előadott magyarázkodása feltárja környezetével alakított kapcsolatának ellentmondásait, nézeteinek alakulását. Berecz egy szétesett értelmiségi család sarja, környezetének kritikus szemlélője, felületes bírálója. Értelmes, okos fiú. Egyetemre jár. Előbb a jogtudományi, később a bölcsészettudományi karon folytatott tanulmányait hagyja abba, mert önálló életet akar élni. Körülötte ne bábáskodjanak a felnőttek ... önismerete hiányában szándéka a visszájára fordul. Rövid hányódás után rokoni segítséggel jut álláshoz a Fürdőkórházban. Betegszállító. Gyakran időzik az alagsorban, s ez jelkép. Alulról (társadalmi alulnézetből) szemléli a kórház belső életét és a külvilágot. A környezete alakította és kényszerűségből általa is fölvállalt életforma kevés értelmes mozzanatot tartalmaz. Részegeskedik, leánylakások között ingázik, de a munkában, a munkatársi kapcsolatokban sem talál örömet. Bár értelmes életre vágyik, megküzdeni érte nem akar. A kialakult helyzetet elfogadja, s ez sekélyességet, felületességet, a pillanatnyi örömök hajszolását jelenti mind a sarki kocsmában, mind a leánylakásokon. Később a kiderítetlen gyilkosság után elgondolkodik, számvetést végez, de szembenézése sorsával nem őszinte, önvádja sem meggyőző, s a katarzis elmarad. Bolya regényében a munkahelyi közösség és az egyén, az egyének egymás közötti kapcsolatának legáltalánosabb kérdéseit feszegeti. Eléggé rejtetten, elnagyoltan, mert formai megoldásában — bár jól ismeri ezt a magatartástípust — a monológ korlátozta immanens jellemzés keretei között az oksági összefüggések kiváltotta meggyőződést nem tudta föltárni. A lényeges kérdésekről vallott álláspontjai nehezen köve tkeztethetők. Törött cserepekből rakja össze a képet, mialatt hőse az emlékek hálójában vergődik: sem múltjától, sem jelenétől nem képes megszabadulni. Ennek következménye, hogy Berecz önvizsgálata is felemásra sikeredett, mert emberi kapcsolatainak laza szövevénye nem nyújtott az író számára lehetőséget a mélyebb lélek- rajzhoz, s így az eredmény elnagyolt jellemkép. Súlyosabb ennél, hogy a társadalmi feszültségek megoldási módjára nincs alternatívája, s fiatal olvasóinak nem nyújt perspektívát. Bolya Péter korábban megjelent írásaiban is szívesen választott orvosi hivatásához közelítő témák, az emberi létváltozás pszichikus hatásainak elemzését. Korábbi köteteiben (Az eltűnt szoba és A veréb századik lépése) fölvett fonalat gombolyította most tovább „A védőirat”- :ban is. Teljesítménye azonban inkább adósságot, mint fejlődést mutat, mert újabb ismerettel nem gazdagított, s társadalmi gondjaink megoldási módjához sem vitt közelebb. (Magvető) Miklós Elemér fi NEKIK TAPSOLUNK KM HÉTVÉGI MELLÉKLET nwwviiiw iiii mmm met ■■
