Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

1982. március 20.

Q

Tizenkilenc es tavasz

K

is népek esetében ritka, hogy forradalmi tetteikkel, harcaikkal példát adhatnak az egész emberiségnek. 1919 tavaszán ez adatott meg a magyar népnek. A győztes Nagy Októberi Forradalom után elsőként követték orosz testvéreiket a magyar munkások, amikor kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Budapestről a hírt 1919. március 22-én hajnalban röpítették szét az országban a távírógépek. Nyíregyházára hajnali fél kettőkor érkezett a távirat: a fővárosban kikiáltották a proletárdiktatúrát! Kiss Roland kormánybiztos a Korona szállóban azonnal összehívta a szociáldemokrata párt helyi szőkébb vezetőségét megbeszélni a teendőket. Legelőször a telefonközpontot és a távíróhivatalt helyezték ellenőrzés alá. A rendelkezésekről a nyíregyházi kommunistákat nem értesítették, mert a táviratból úgy tűnt, hogy Budapesten tiszta szociáldemokrata kormány alakult

A helyzet március 23-án tisztázódott. A Forradalmi Kormányzótanács valameny- nyi kormánybiztost felmentette állásából, így Kiss Ro- landot is. A szociáldemokrata pártvezetőség és a munkás- tanács is számított azonban a volt kormánybiztos tudására, szervező erejére, ezért a pártvezetőség és az új direktórium tagjává választotta Kiss Rolandot Fazekas Jánossal és Schmidt Mihállyal együtt. Az öttagúvá bővült megyei direktóriumot március 25-i táviratában megerősítette a belügyi népbiztos.

A megye több településén is gyorsan egymás után a forradalíni erők kezébe került a hatalom. Leváltották a tisztviselőket, felszámolták a régi közigazgatást. Hozzáláttak a „Mindenkihez” kiáltvány szellemében a szocializáláshoz, a tőkés tulajdonok kisajátításához. Zárolták a bankállományt, megszervezték a kisipari kereteket meghaladó megyei ipari, közlekedési és egyéb üzemek államosítását. Nagy hangsúlyt kapott a földkérdés. A közélelmezés jobb megszervezését remélve a tanácskormány az állami tulajdonba vett nagybirtokok nagyüzemi műveléCsepeli vöröskatonák harcállásban.

se mellett döntött. A megyei direktórium a földbirtok-politikai kérdésekben a központi szervek utasítása szerint járt el. Ez a meggondolás gyengítette, rontotta a munkás-paraszt szövetséget.

A levéltári források között fennmaradt az a jegyzőkönyv, mely szerint 1919. március 27-én a tuzséri uradalom cselédsége szövetkezeti tulajdonba kívánta venni a Salamon-Forgách féle földbirtok egy részét. A Tanács- köztársaság megyei történetét feldolgozó egyik tanulmány a következőkben így értékeli ezt a lépést:

„Ez a jegyzőkönyv — mely nyilvánvalóan nem egészen a földműves szegények gondolkodását és észjárását fejezi ki — szinte sűrítve adja a Tanácsköztársaság agrárpolitikájának erényeit és fogyatékosságait. Ne kerülje el a figyelmünket Tuzsér esetében az sem, hogy a szövetkezeti gazdálkodás valóban csak a volt uradalmi föld egy — bár kétségtelen nagyobb — részére terjedt volna ki. A föld egy kis hányadát, a bezdédiek között kb. 204 holdat, a tuzsériak között kb. 450 holdat közös megállapodás alapján kiosztottak ...”

Pákozdy Ferenc:

Emlékezés 1919. március 21-re

Csupán csak emlék vagy a múltból?

Egy nap a tűnt napok során?

Hang, mely mint gyönge sóhaj úgy

szól?

Tűz, mely elhamvadott korán?

Ügy élsz bennünk, mint ami megfog s örökkön lángot gyújt nekünk, mint ami a legszebb, a legjobb, akárcsak édes gyermekünk.

Ügy élsz bennünk, frissen, ütemre, ahogy a testben él a szív, mely dobban, szól, rezdül üzenve, és lüktet, sürget, egyre hív.

Ügy élsz bennünk, mint ifjúságunk, mint a tavasz ígérete.

Gyűlj, büszkeségünk, hősi vágyunk, első győzelmünk fénye te!

Lobogj, te élő, drága ünnep,

Vörös izzásig gyújtsd szívünket!

Hevíts, hevíts, te hős remény!

Legyen a^cél, fénylő, kemény!

Sokáig éltünk sújtva, verve, sorvasztó tömlöc volt a múlt; egy ezredévnek súlya, terhe, és vágya is Éenned kigyúlt.

Jussoltunk jajt és mennyi kínt, egy nép indult el véres útján.

Még hallom, Dózsa hangja int, tüzes trónusról messzezúgván.

A hibás politikai lépések kijavítására nem maradt idő. Megyénkben alig egy hónapot hagyott a fegyverre kelt külső ellenforradalom a szocialista változásokra. Április 16-án megindultak a királyi román csapatok. Bár a Tanácsköztársaság vezetői nem számítottak ilyen korai támadásra, a rendelkezésre álló időben mindent megtettek a Vörös Hadsereg felállítására: „A

vörös hadsereg szervezése és az új sereg hadműveletei szempontjából Nyíregyházának elsőrangú szerep jutott —, írta a Nyírvidék március 30-i számában —, egyfelől földrajzi helyzeténél fogva, másfelől pedig azért, ment Nyíregyháza székhelye lett a a vörös hadsereg ötödik hadosztályának ... A nyíregyházi hadosztályhoz Szamuely Lászlót nevezték ki polgári biztosnak, aki tegnap este meg is érkezett és ma elfoglalta hivatalát. Az ő irányítása Mellett most már teljés apparátussal kezdődik meg a 'vörös hadsereg szervezése az egész vármegyében.”

A székely hadosztály átállása miatt azonban a front gyorsan összeomlott. Április 20-a körül már Szatmár megye egész területe az ellenség kezére jutott. A hadműveletek Nyíregyházát fenyegették. A Vörös Hadsereg első komoly csatája április 26-án éppen Nyíregyháza védelmében zajlott le, melyből a magyarok győztesként kerültek ki. A székely hadosztály árulása azonban nem tette lehetővé a győzelem kiaknázását. Nyíregyházára április 27-én délben bevonultak a román burzsoá csapatok ... A megtorlás, az elnyomás véres napjai, évei következtek.

Reszler Gábor

Karikás Frigyes:

Korbély János

A

hogy Szatmárnál a hires székely hadosztály megadta magát, és átment Nagypálostul és . aranysarkantyús Vénzoltánostul a románokhoz, olyan kegyetlen zűrzavar támadt Debrecen körül, amilyet emberfia még nem látott. A híres erdélyi hadseregből immár egy patrulra való se telt ki. Kötelékeiktől elszakadt vöröskatonák ezrei bolyongták végig az egész Hajdúságot Tasnádtól a Tiszáig, apró csoportokba verődve (itt-ott rabolva is).

Mi Debrecenben elhatároztuk, hogy elmegyünk embert keresni. Én a Nyírségnek vágtam neki egyedül, lóháton, Sárai-Szabó pedig két bosnyák lovassal Nagykárolynak vette útját. Estefelé holtfáradtan tértünk vissza Debrecenbe, üres kézzel, mert menekülő hordákon kívül háborúképes, vörösháborúra alkalmas ember nem volt sehol. Pedig hej, ember, ember kellett.

Másnap megcseréltük az irányt, és én mentem a károlyi puszták felé. Valahol Ér- mihályfalva körül jártam, mikor szokatlan látvány tárult szemem elé. Egy tanya háta mögött az árokban, szügyig érő fűben, három huszárló állott. A három lovat három forsriftos öltözetű huszár csutakolta szalmával, olyan szabályszerűen, amiképp én csak inasgyerek koromban láttáim, az aradi hu- szárkaszámya istállói előtt bámészkodva. A huszárok dolgoztak, kimondhatatlan nyugalommal, mintha valamikor békeidőben vetődtek volna ide a nagy Hajdúságba. Odaügettem hozzájuk, de a három lovas rám se hederítve csutakolta tovább, miközben egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Jól megnéztem a három csodabogarat, akik ebben a menekülő időben ilyen kegyetlen nyugalommal végzik az effajta békés munkát. Ki a fészkes fene pucolt ebben a nyomorult időben lovat a nagy Hajdúságban? Az egyik közülük erősen őszülő,- ötvenes, nagy harcsa- bajuszú, öles ember volt. A másik kettő olyan sihederkorban levő háborús huszárnak látszott. Jó ideig néztem őket szótalan, majd rájuk köszöntem:

— Jó napot.

— Aggyonisten — felelt rá a vén huszár kurtán.

— Hová valók kendték, atyafiak?

— Biharba — mondja az öreg megint, még kurtábban.

*

— Biharba?

' — Oda.' '

— Hová igyekeznek?

— Hát neked mi közöd hozzá, szép öcsém? — mordult rám az öreg huszár durván.

— Az volna a közöm hozzá — mondtam határozottan —, hogy én vagyok az ilyen meg olyan hadcsoportnak a komisszárja, kendtek meg éppen az én. hadterületemen vannak, ha akárki fiai-borjai volnának is.

A huszárok a kemény szóra abbahagyták a csutakolást, s jól szemügyre vettek, miközben az öreg huszár jóval alább adva kérdezte: (

— Karikás elvtárs?

— Az vagyok.

— Ejnye, hogy nem ismertem meg. Pedig láttam magát. Szinyérváralján — mondta az öreg huszár, szinte restellkedve. — Mi Debrecenbe igyekeznénk éppen, aztán, gondoltam, hogy nem illik ilyen ganajos lóval beállítani oda, hát megparancsoltam a huszároknak, hogy hozzák rendbe a jószágot.

Ez a szó, hogy „megparancsoltam”, olyan érzést keltett bennem itt a síkságon, ahol mindenki menekült és a világon senki se parancsolt és senki se függött a másiktól, mintha ebben a füves árokban volna éppen az a

Rajz a Tani köztársasá idejéből

bázis, amelyen a későbbi dicsőséges magyai Vörös Hadsereg fog felépülni.

— Aztán minek mennek kendtek Debrecenbe?

— Kommendánst keresünk, kérem — hangzott a sajátságos válasz. — Azt. Az nincs nekünk. Lu, az van, huszár, az van, puska meg kard vagyon, de kommendáns, az nincs. Aki vót, az az oláhokhoz szaladt, ott szógál most. Én meg úgy gondoltam, hogy mi a fene keresnivalója van ott a magamszőrű embernek, magamhoz szólítottam ezt a két' földi gyereket, aztán idefordítottuk a lovat.

— Derék.

Az öreg mosolyogva megsodorta a harcsabajuszát, és jólesően magyarázkodott.

— Hiszen tudjuk ám mi, kérem, hogy hányadán állunk. Mi az istent keressünk mink ott? Ott hitvány csak a cseléd sorja. Itt meg magunk közt majd csak lábra állunk.

— Hej, öreg — keseregtem neki, szinte irigyelve a nagy hitét —, hitvány ám a cseléd, gyöngén áll a puska a kezében,

— Nem hitvány a cseléd, elvtárs — mondja* az öreg bölcselkedve —, nem hitvány az kérem, csak nincsen neki kommendánsa.

— Kommendánsa?

— A’, az nincsen néki. Ha vóna néki kommendánsa, jó lenne a cseléd katonának. De nincsen, elvtárs, dehogy van néki. Nem tudja a szegény, hogy mit kék cselekednie.

— Ugyan öreg, már hogyne volna neki kommendánsa. Van, aki kommandírozzon, leikém. Mondja is néki a kommendáns, hogy mit kell cselekedni, de nem teszi a beste.

— Nem jól mondja neki, elvtárs, biztosan nem jól mondja.

— Már hogyne mondaná jól, hiszen «magyarul mondja neki.

—■ Ej, elvtárs, sok a magyar szónak a nyitja. Van ilyen magyar szó, meg van amolyan magyar szó. Szó ez is, meg szó az is. Az egyiket érti a katona, a másikat meg nem érti. Ennyi az egész.

Közben felcihelődtünk. Most már négyesével ballagtunk visszafelé a debreceni poros országúton, miközben mindig azon törtem a fejem, hogy mi lakik ebben a huszárban, benne van-e az, akit én keresek, a vöröskatona? ■

H

aladhattunk már vagy jó öt kilométert. Ez alatt az idő alatt igen kevés szó esett köztünk. Egyszer a jobb oldali tanya felől nagy zsivajt hallottunk. Lelovagoltunk az országúiról, és a dűlőn keresztül a tanyaudvarnak tartottunk. Divatos panoráma volt, amit ott láttunk: vagy húszhuszonöt főnyi fegyveres baka szekeret rek- virál magának a paraszttól. A paraszt tartja a lovát, őt meg a bakák felváltva verik, miközben a paraszt asszonyostul, gyerekestül ordít, mint a fába szorult féreg; a bakák káromkodnak, ellenfofradalmámak meg zsíros nyakú parasztnak szidják a gazdát, én pedig három hegyesen fülelő huszárommal odaállítok a küszködök közé:

— Mi van itt, elvtársak? — kiáltok rájuk. A paraszt meg egy rücskös, öles baka egyszerre panaszolják a rajtuk esett nagy sérelmet. A paraszt azon jajveszékelt, hogy éhen pusztul a famíliája ló nélkül, a rücskös baka meg azt bizonygatta, hogy kutya kötelessége minden létező szabály szerint, minden létező parasztnak forspontot adni a fáradt vöröskatona alá.

i

— Sorakozó! — vezényeltem harsányan.— A lovak itt maradnak, kendtek pedig gyalog ballagnak be velünk Debrecenbe. — A rücskös feleselgetni próbált, de az én vén huszárom nekilovagolt, és akkorát rúgott a mellébe, hogy rögvest a torkán akadt a szava.

— Kuss, hé, nem hallottad a kommandót — ordította az öreg nekivadulva. — Sorba, te rücskös, hé!

És csoda történt. Hetek óta először láttam, hogy egy árva hang nélkül mindenki az első vezényszóra sorba állott. Az öreg „jobbra át”-ot vezényelt, és a huszonhárom főnyi csapat, az imént még banditák, takaros egyforma ütemben ballagott a lovunk után, hátul pedig a két fiatal huszár zárta be a menetet.

Mikor az országúira kiértünk, az öreg huszár „pihenj”-t vezényelt, és csöndesén odaszólt hozzám:

— Nincsen nékik kommendánsuk, szegényeknek. Nincsen nékiek.

Mire Debrecenbe értünk, vagy négyszáz puskás ember masírozott keményen lépkedve a debreceni köves úton az én emberem tüzes, cselédi vezényszavára. Este a Bika szálló éttermének egy kis sarokasztala mellett két vöröskatona szorongatta meleg barátsággal egymás kezét: az egyik Sárai-Sza-, bó Tibor volt, a 39-es hajdú és bihari vörösdandár derék parancsnoka, a másik pedig az én ma talált emberem: a vén huszár-cugsz- fürer, az Almássyak számadó csikósa, Kor- bély János.

(Részlet az író elbeszéléséből)

HU HÉTVÉGI MELLÉKLET