Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
1982. március 20. o Tűzre, vízre víg} ázzatok „Akkor, amikor mindenki ágyba tár, / s elcsendesül a lármás utca, tér / őrült zsivallyal, nyargalászva, furcsái / rohan tovább az alvó, éji utcán / a tűzkocsi, a vágtató fogat. / Dagadt nyaikal fújnak a lovak. (Kosztolányi Dezső: Tűz) Dagadt nyakú lovak helyett lóerők hajtják a „tűz- kocsikat”, melyek, mint négylábú elődjeik álltak az istállóban, úgy sorakoznak a nyíregyházi tűzoltóparancsnokság garázsaiban. Pirosán fénylenek, a fém részek ragyognak. Aki rájuk néz, megnyugvást érez. Az egyiken létra lapul, felér a nyolcadik emeletig, a másik vizet visz, a harmadik port, a negyedik habbal olt. Csapok, műszerek - a kocsikon; egv bonyolult technika kellékei. Amott egy daruskocsi, euitt egy mentő szerkocsi, lángvágóval, s lómentő készülékkel (nem tévedés!), Pócsi József őrnagy, a megyei parancsnok helyettese mondja: — Feladatunk nemcsak a tűz oltása, h?nem a megelőzés, felderíts es hozzánk tartoznak az úgynevezett káresetek is. Ez alatt egyebek kö-t a közúti baleseteket, a vasúti szerencsétlenségeket évtjük. Minden esethez kötelező kivonulnunk. Ezt az élet alakította így, hiszen mindig a tűzoltóságot hívtak, ha kellett. De ott vagyunk az árvizeknél, belvizeknél is, itt azonban csak közreműködőként, hiszen ennek gazdái a vízügyesek. Nekünk is van már rocsónk, s a fővárosi tűzoltóságnál könnyűbúvárok is dolgoznak. Pócsi őrnagy szerint a nyíregyházi tűzoltók felszereltsége jó, tisztes színvonalon áll, s ha lenne egy 44 méteres gépezetes tolóíétrájuk, amivel a legmagasabb házak is elérhetők, egyetlen szó kifogást sem emelnének. Somogyi János törzsőrmester, szíves kalauzul szegődik. Bevisz a hálókba, melyek, mióta a vaságyakat he- verők váltották fel, otthonosságot sugallnak. Mutatja az étkezőt, ahol esténként maguk főzőcskézik vacsorájukat, mert az igazi tűzoltó ehhez is ért, majd kinyit egy feketével stráfozott sárga vasajtót, ami mögött fényesre koptatott fémcső látható. Ez az a bizonyos, melyet ha máshonnét nem, hát filmekből ismerhet a civil halandó. Riadó esetén, szempillantás alatt ezen csusszannak le a tűzoltók gépeik mellé. A sietségre pedig szükség van, hiszen nappal egy perc, éjszaka pedig legfeljebb másfél perc telhet el a riasztócsengő felharsanása és az első járművek laktanyából való távozása között. Humicskó István őrnagy, városi parancsnok szerint, fejfájásra is van okuk. Mert — erre még visszatérünk — szaporodnak a tüzek. Elhelyezési gondok is nyomják őket: Nyíregyházán elkelne egy laktanyabővítés, csakúgy, mint Kisvárdán. Igaz, a mátészalkaiak most költöztek új, minden igényt kielégítő laktanyába. (Csak a jobb eligazodás kedvéért: Hivatásos, „vonulós” tűzoltóság a három említett városban található, a többi helyen az önkéntes tűzoltóké a feladat.) Szaporodnak. a tüzek — hangzott el a megállapítás, és a statisztikákat már a megyei parancsnokság vezetőjével, Juhász Lajos ezredessel böngésszük. Mondhatni: tanulságos olvasmány. ^íehápy adat mutatóban, ötveneggyel több, 464 tűz yplt á megyében 1981-ben, mint egy évvel korábban. Ebből kárt okozott 420, egy évvel korábban csak 372. A tüzek okozta kár összege 1980-ban 6 millió 900 ezer. 981-ben viszont 10 millió 900 ezer forint volt. Az iparban Tinyi tűz volt 1981-ben, mint 1980-ban, vagyis 19, az oko- •?ott kár viszont egyharma- •lára csökkente Nem így a 'nezőgazdaságban, ahol minden adat a helyzet rosszabbodásáról beszél. A lakóház- tuzek száma és az okozott kár mértéke nagyjából változatlan volt. Szembetűnően romlott az összkép a kereskedelemben. Mindkét évben 12—12 tűz akadt, ám a kár értéke 650 ezer forintról több mint négymillióra nőtt. Az ok a tavalyi három nagy tűzben, a modellház, a nyíregyházi háztartási bolt és milo- tai furnérüzem égésében keresendő. Ami az okokat illeti: szembetűnő, hogy az 1980-as 14- gyel szemben, 1981-ben 20 gyújtogatás történt. A többi ok: elektromos áram, gyermekjáték, dohányzás, öngyulladás, hogy csak néhány főbb csoportot soroljunk fel. — A gondatlanság — ösz- szegezi véleményét Juhász ezredes — sokszor egyenes arányban nő a technika fejlődésével. Olaj, gáz, elektromosság, hogy címszavakat mondjak. Az esetek túlnyomó többsége az emberi felelőtlenségre vezethető vissza, még az is, ami műszaki hibának minősül. De az is kimutatható, ahol jó a vezetés, ahol szervezett a munka, ebből eredően megfelelő a munkafegyelem, ott sokkal kevesebb á baj. Itt van például az Alkaloida. Rendkívül tűzveszélyes hely, s ahhoz képest elenyészően kevés ott a gond. A mezőgazdaságban rosszabb a helyzet. A tűzvédelmi oktatások is felületesek sokfelé, s még ma is találni helyet, ahol azt bízzák meg a tűzvédelmi teendők ellátásával, aki már semmire sem jó... Ez az év nem a legjobban kezdődött. Február 22-ig már 90 esethez riasztottak minket. — Tűzoltó az lehet — világosít fel Dombrádi László alhadnagy —, aki betöltötte a 18. életévét, volt katona, szellemileg, fizikailag egészséges, káros szenvedélyektől mentes, büntetlen előéletű. Bátor, de nem vakmerő. Akiben él a kollektív szellem. És, akit segíteni akarás hajt. Majd hozzáteszik: a tűzoltás csapatmunka, ahol a létra tetején lévő, mit sem érne a létra alján sürgölődő nélkül. Reggel héttől, reggel hétig, a szokásos menetrend szerint peregtek az órák. Karbantartás, továbbképzés, ebéd, délután foglalkozás, majd pihenő. S alvás este tíztől reggel ötig, hacsak, meg nem szólal a csengő. A hírközpontban ül az ügyeletes, Kukucska Mihály főtörzsőrmester. Te- • lefonok, URH-adóvevő segítik munkáját: ez a kapcsolat a megyével, a vonuló járművekkel, s ha kell, hát az országgal. A falon táblázat: hova, milyen erőkkel kell kivonulni adott esetekben. És itt a csengő is, melyen a készültségi fokozatnak megfelelő jeleket morzézza, na a szükség, így kívánja. Szabó Károly őrnagy, a készenléti csoport vezetője, míg a hírközpontot muitatja, fontos, mi több, megnyugtató felvilágosításokkal szolgál. — Minden újonnan épülő házat megnézünk, egyebek közt azért is, hogy tudjuk, ha tűz van, miként állhatunk be. Tudjuk minden városról és faluról, hogy melyik utcában hol találunk vizet. Egyszóval: meglepetés alig érhet minket... Csak az a baj — morfondírozik —, hogy az emberek legtöbbször tehetetlenek vészhelyzetben, pedig ha képesek lennének megőrizni lélekjelenlétüket, sok kai kevesebb lenne az áldó' zat. Tavaly is hárman halták meg, 1980-ban pedig hatan, s közülük három gyerek volt. Vacsora után vidám a hangulat. Sakkoznak, beszélgetnek, olvasnak. Ugratják egymást. És mód nyílik kideríteni, kiből is lesz a tűzoltó? Pintér Károly főtörzsőrmester például, a mezőgazdaságból került Budapestre, ahol vállalati önkéntes tűzoltó lett, s beleszeretett a hivatásba. Ma gépkocsivezető. Árendás Menyhért zászlós, aki Kótajról származott el, s az estét olvasással üti agyon, mindig tűzoltó akart lenni. Édesapja önkéntes tűzoltó volt. Épp harminc éve, hogy a testülethez szegődött. Somogyi János eredeti szakmája a gyümölcskertészet. Keveset keresett, hát elment az építőiparba. Aztán megnősült, lett két gyerek, az ingázásra pedig ráunt. Lassan már ő is tíz éve van itt. Tóth Mihály hegesztőként kezdte felnőtt életét, és évtizede tűzoltó már. Biztos, hogy ő sem cserélne. És sorolhatnánk az életutakat. Az azonban kiderül: a tűzoltók többségének szakmája van, s mint mondják, a csak általános iskolai végzettség ma már itt nem elég. Oldalakat lehetne megtölteni az elmesélt esetekkel. Szó esik hősiességről — nem ők mondták így —, s az emberi önzésről. A legutóbbi, Bessenyei téri tűznél mindnyájan ott voltak. Azt mondják, gyönyörű tűz volt. És ez nem szószátyárkodás, nem disszonáns megnyilatkozás. Mert az a tűz attól lett gyönyörű, hogy úgy oltották el, miként kell: a lehető legkevesebb kárral, és megakadályozták, hogy a lángok, melyek a vízsugarak alatt gőzt sziszegve összeomlottak, a keletkezés helyén túl, mást is veszélyeztessenek. De mesélnek egymás támogatásáról is. Sorolják, hányán építkeztek a többiek segítségével. És ezekben a munkákban nincs rang. Szabó Károly őrnagy is csak azt hasznosítja ilyenkor, ami valaha tanult szakmája volt, az asztalosságot. Éjjel 2 óra előtt néhány perccel irdatlan csengetés ugrasztott ki a vendégszoba ágyából. — Egy mozdony ég Nyírbogdányban — szólt be az ajtón Szabó Károly őrnagy. Egy perc ha eltelt, s az első autó már kigördült a kapun. Aztán ment a többi is. Mire megérkeztünk, már késő volt. Se tűz, se mozdony. A helyi tűzoltók megbirkóztak a lángokkal, a mozdonyt pedig félreállították. A forgalomnak mennie kell. Hazafelé a „porkocsin” egy pillanatig arra gondoltam, amit majd 24 órával korábban, Dombrádi alhadnagy mondott: „Ha újságíró van itt, akkor tűz sosincs.” Bánkódni azért nem volt okom.' Hiszen csak én lettem „szegényebb” egy tűzzel. A látvány helyett viszont rácsodálkozhattam az emberpkrp SpeidI Zoltán Szívből jött munka | ▼ látészalkán, a víztorony háta mögött, Ijyfj kis sáros utcában tétlenkedem. Egy- kori tanáromat, Vékony Jánost keresem, s emlékszem még a házra: hosszú, két- végű lakás, az udvaron lugas, kis műhely. De hogy megváltozott itt minden! Vadonatúj házak, büszke kerítések, s bizony gondolkodik az ember, melyik is a Vékony-porta. Aztán maga János bácsi segít a nagy keresgélésben. Az utcán nagy-nagy tavaszi békesség, de szemben a kis műhelyben köszörű zúg. S ez csak tanár úr lehet! Kezem a kilincsen, fejemben meg egy tizenvalahány évvel ezelőtti kép. Állok az iskola satupadja mellett, s szorongva nézem az öreget. For- gatja-forgatja a nemrég elkészült vizsga- munkámat, s csendesen azt mondja: „Fiam, fiam, miért nem mentél inkább cukrásznak? Ott, ha valamit elrontasz, legalább meg- eheted!” Aztán ő maga jött zavarba, hogy ilyen keményen fogalmazott, mert így folytatta: „Na nem baj. így kell ezt csinálni, látod ... ?” — s kézbe vette az agyonreszelt vasat, és egész nap el nem mozdult mellőlem. wt iaonv ,arsVÍ Csendes,- bölcs mondatait már-már legen- 'dakéri£vdffilegétiR?fégivfkriítványai. Mátészalka volt akkor nekünk a nagy, igazi város, esztergát, satupadot, legtöbbünk életében nem látott, míg Szálkára nem került. A pöttömnyi fiúk megszeppenve bámulták a csodamasinákat, a nagyobbak persze kikacagták őket. Az öreg összehúzta szemét, csak any- nyit szólt: „Tanuljátok meg, az embert nem rőffel mérik”., S most, több mint tíz év múltán újból itt vagyok. János bácsi csodálkozva néz rám, zavartan mondom, hogy mit akarok, s hogy megismer-e még. Rosszallóan csóválja a fejét, hogy lehet ilyet kérdezni. Akit ő egyszer tanított, s már ő kérdez: hogy vagyok, hol élek, mit csinálok ... — Szóval nem lettél lakatos? — mondja. — Nem baj, csak becsülettel forgasd a tollat. Állunk a parányi műhely közepén, s tudom, itt mindent ő csinált. Az ócska, máshol halálra ítélt gépeket ő varázsolta újjá, a szerszámokat is maga készítette. Ott sorakozik mind precíz pontossággal a polcon, legfelül a szemléltetőeszközök tömege. Mert úgy tartja, tankönyvből nem lehet a szakmát megtanítani. Ha nem ismerném, nem hinném, hogy már hetvenhét esztendős. S még mindig tanít! Igaz, hetente már csak két napot tölt a szálkái ipari szakközépiskolában, de nincs olyan óra, hogy ne gondolna a műhelyre, a fiúkra. Most is nagy halom vizsgadarab között áll, javítgatja az apróbb hibákat. — Ó, ez nem lenne muszáj — szabadkozik, — de miért ne legyen tökéletes a munka, ha lehet. Szórakozás ez nekem, pihenés. Uradalmi gépészként kezdte az élétet, messziről, a Viharsarokból került ide, a Kraszna partjára. Apja, nagyapja is gépészember volt, ő sem lehetett más. De nem is akart, hiszen nagyapja kovácsműhelyében hamar megszerette az üllőt, a kalapácsot. — Más világ volt az fiam, az volt a hőskorszak. Akkor, ha egy traktor végigpöfögött Szeghalmon, arról beszélt az egész környék. De hát ez már később volt, nagyapám egyszerű kovácsmester volt, lovat patkóit, székeiét vasalt. Árva gyerekként nőtt fel, gbn- dolhatod, mennyit küszködött, míg letehette a vizsgát. Váncsodon született 1837-ben, néhány éves volt, mikor a nagy kolerajárvány elvitte az egész családot. Ö maradt egyedül, úgy vetődött aztán később egy jólelkű nagygazdához, s az segítette, hogy kovácsmester legyen. Azóta aztán a Vékony fiúk majd mindegyike vasas lett. Apám is az volt, én is, meg a fiaim is. Jánost ismered, itt tanít velem a szakközépiskolában, Sándor meg adjunktus a miskolci műegyetemen. Nagyon régen, 1918-ban szerezte meg a szakmát, az apja szeghalmi műhelyében. Levizsgázott az ipartestület előtt, s felment Pestre, hátha könnyebben boldogul. Hiába ácsorgóit azonban a Ganz előtt, nem volt munkásfelvétel. Óbudán állt be egy maszekhoz, de éhbérért. A gazdát sosem látták, néhány hónap után elég volt belőle. — Visszajöttem a Viharsarokba. S tudod, kit hagytam ott Pesten? Simon Ferkót, a gyerekkori cimborát. Éppen most olvastam a Népszabadságban a róla szóló cikket: most lett volna hetvenöt éves, ha a németek el nem hurcolják. 0 Pesten maradt, belépett a kommunista pártba, a cipészek vezetője lett. Aztán a háború alatt elfogták, Dachauban pusztult el. Bizony megkönnyeztem, hiszen együtt nőttünk fel, együtt indultunk az életnek. Nem tudom fiam, hogy politizálsz-e, de fogadj meg egy jó tanácsot: csak úgy szabad, ahogy Ferkó tette. Hidd el, pénzért nerp érdemes, szívből kell csinálni. Mint mindent, ezt is csak szívből szabad. Nem végzett János bácsi egyetemet, mégis tud annyit a pedagógiáról, a pszichológiáról, hogy nincs olyan tanár, amelyik ne tanulhatna tőle. Humanitást, melegséget... Majd mindenki János bácsinak hívja, s jellemző, ma sem igen tudom, mi is a státusza a szálkái iskolában, tanár, szakoktató ... ? Tudom, . egyiknek sem tartja magát, azt szereti a legjobban, ha nevelőnek mondják. Ez a szó fér jezi ki leghívebben a pedagógus ^munkájának értelmét, mert a gyereket nem oktatni, VÉKONY JÄNOS nevelni kell. Az élet tanította erre. — Ha az ember nem szereti a gyermeket, — emeli fel figyelmeztetőleg mutatóujját — megette a fene a legnagyobb tudást is fiam! Mit gondolsz, majd nyolcvanévesen miért járok én még mindig be az iskolába? A pénzért? Az ördögöt. Mi kell már egy ilyen öregembernek? De olyan jó nézni azokat a le,- génykéket, ahogy napról napra ügyesebbek, formálódik a vas a kezükben, meg persze formálódnak ők maguk is. Elgondolom sokszor, vajon hány száz gyereknek mutattam meg, hogy kell jól fogni a fűrészt, a kalapácsot. S olyan jó érzés találkozni ■ velük később: Többségük ma is lakatos, esztergályos, de van köztük orvos, mérnök, tán még színész is. Nem baj az, ha az ember pályát változtat, csak álljon helyt becsülettel, bárhol legyen is. Ezt példázza az ő élete is. De kanyarodjunk még kicsit vissza a múlthoz, a húszas évek végén hagytuk abba. Akkor jött haza Pestről, s úgy gondolta, ráfér még a tanulás, kézbe vette hát ismét a vándorbotot. Nem szégyellt beállni felnőtt fejjel segédnek a környék legjobb gépészeihez. Virág Ferenchez Körösladányban, az öreg Bucsihoz Komódiban. Jó iskola volt, ott tanulta meg a gépészmesterség minden fortélyát. Elérkezett egyszer aztán az idő, mikor úgy gondolta, ideje már saját lábra állni. Darvason lett uradalmi gépész ... — Hallod, én ott dolgoztam annyit... ! Nem volt akkor védőétel, meg védőital, nem is tudom mikor aludtam, de kellett a pénz, friss házas voltam, ház nélkül. Volt olyan- nyárpávhogy hatvpqrjégy, mázsa búzát kap- tam.n :Az’volt akkor a r^ú.d, hogy m1 gépész kapta aratáskor, a termés egy százalékát. Percentnek mondták azt útiban az időben. Volt egy Fordsón traktor, azzal jártam. Épp most láttam a fényképét az egyik újságban, ki is vágtam, mert így könnyebb megcsinálnom a makettjét. De várj csak, mit mutatok! Itt az előszobában látod ezt a parányi kovácsműhelyt? A nagyapámé volt ilyen. Most készülök bevinni az iskolába, lássák ezek a mai fiatalok, milyen volt száz esztendeje a falusi mester műhelye. Én, hát ki csinálta volna más?! ztán jönnek sorban a traktorok, a W — ji a cséplőgépek, a szekerek. Az eredeti pontos másai, s mind működik. Itt van például ez a kis fekete tüzesgép, ilyennel jártak csépelni. Mikor hazajönnek az unokák, befűti az öreg a masinát, órák hosz- szat elgyönyörködnek benne. — Nem hiszik el, a hozzátartozó cséplőgéppel együtt majdnem két évet dolgoztam rajta. De ha már hozzákezdtem, legyen igazi. Sosem szerettem a fél munkát. Ezért is gondolkodtam annyit, hogy merjem-e elvállalni itt Szálkán a gyerekek nevelését. Elmúltam már akkor ötven, s igaz, volt ugyan némi gyakorlatom, hiszen otthon Szeghalmon három és fél évet dolgoztam az iparitanuló intézetben, de hát az otthon volt. A fiam, Sándor Szálkán volt gyárigazgató, ő írta, hogy jöjjek. Meggyőztek. Házat építettem, már több mint húsz éve élek itt. S hidd el, ez volt életem legszebb szakasza. Látod azt a szőlőlugast? Akkor ültettem, amikor ideköltöztünk. Megöregedtek azok is. De én túljárok az eszükön, már megvánnak a fiatal vesszők. Az udvaron nézelődünk, tekintetünkkel simogatjuk a barack-, meg rózsafákat. János bácsi a kapuig kísér, s búcsúzásképpen azt mondja csendesen: — Jól jegyezd meg fiam, úgy dolgozzon az ember, mintha örökkön élne. Balogh Géza KM HÉTVÉGI melléklet ^ qEFöqbíBqbqqqöbbq
