Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 6. 0 UMTOS ISTVÁN A külső jegyekkel ne vesz- kődjünk. Nemcsak azért, mert nem színésznőről, hanem színészről esik majd az alábbiakban szó (elnézést az akaratlan megkülönböztetésért, ami némiképp emlékeztet nyelvünk ama sajátosságára, amely szerint van ember és asszony, s van gyerek és lány), tekintsünk el azért is a külső jegyektől, mert kérdéses, holnap is érvényesek lesznek-e. Elég egy új szerep, s hozzá egy írói, rendezői instrukció és — például — a mai bajusz a fodrász martalékává lesz. S végül ne említsük ezen jegyeket annak okán sem, hogy a színész (-nő) az átlényegülés, az alakváltás művésze, akinek tudnia kell olyannak lenni — tág határok között minden esetre —, amilyet a szerep kíván. Maradjon annyiban, hogy a portré modellje fiatal embernek is, színésznek is, s feltehetően mestersége alapján marad majd meg emlékezetünkben. Lakatos Istvánnak korához illően az életrajza is rövid, noha az állomások felsorolása igazolja azt a tételt, amit ő fogalmazott meg, hogy: „eddigi életem szerint, számomra két pont között a legrövidebb út mindig a görbe volt.” Debrecenben született, immár harminc éve. Általános iskoláit négy iskolában végezte, a gimnáziumból pedig egy nekifutásra mindössze * -égy osztályt sikerült elvégeznie. (Ennek nem tanulmányi okai voltak.) Szerszámkészí- . tő szakmát tanult, majd egy évvel a segédlevél megszerzése után leérettségizett. Szakmájában sosem dolgozott. A sajtóval került kapcsolatba — hírlapkézbesítőként. Az írás iránti hajlandósága azonban már korábban megmutatkozott: ipari tanuló korában országos irodalmi versenyt nyert. Az újsággal való együttélése pályázat útján vált szorosabbá: Debrecenben először az egyik üzemi lap, majd a Napló munkatársa lett. önmagáról mondta: „mindig izgő-mozgó ember vol- ... tam.” Nyilván ez eredmé- rgnyezte, fcpgy felhagyott az újságírással. A színház mindig vonzotta, statisztált; népművelőként viszont a nép művelésébe is belekóstolt. Amikor pedig a tv-ben egy „Ki mit tud?” fórum után Simon Zsuzsa, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára megkérdezte tőle: felvételizett-e már a főiskolára, némi baráti unszolás után nekivágott, s fel is vették. Diplomát azonban nem szerzett (két pont között legrövidebb út a görbe!), inert különféle afférok miatt idő előtti távozásra kényszerült. Működési engedélyt kapott, egy évig Szegeden játszott — két főszerep és három kisebb alakítás jellemezte működését —, majd megtisztelőnek érezvén a Móricz Zsigmond Színház által felkínált lehetőséget, ide szerződött. Aki Nyíregyházán színházba jár, az tudja, hogy Lakatos István itt van. — Mindig szerettem, ha odafigyelnek rám. Az általános iskolában az első szülői értekezlet után verést kaptam, mert kiderült: mindenkit háttérbe szorítva igyekszem a színre lépni, felelni. Vagyis: szeretek szerepelni. Apám nagyon racionális, kemény ember; jogász, s amikor kiderült, nem óhajtok „tisztességes pályára” lépni, s vágyai szerint jogász- szá lenni, a szótlanságig hidegült a kapcsolatunk. Hogy ebben változás történt, azt végső soron ennek a színházA művész sikeres bemutatkozása a Csongor és Tündében. (E. E.) nak köszönhetem. A Csongor és Tünde egyik előadása után odajött hozzám és azt mondta: „Gratulálok nektek fiiam, nagyon, nagyon szép, amit csináltok.” — önbizalomban sosem volt nálam hiány, de ha ez nem így lenne, akkor rég vesztesként hagytam volna el a porondot. Másként fogalmazva: hittem önmagámban és abban, mások is hisznek bennem ... Az én életemet mindig az érzelmek motiválták. Hiszem, hogy érzelmek útján mindenki jobban megközelíthető, mint a ráció útján. Ügy gondolom: akit sebezni lehet, azt ápolni is lehet. — Mi a vonzás a színházban? Miért voltam képtelen más pályára lépni? Ez vírus, ez betegség, amiből kigyógyulni nem lehet. Sokáig kerestem míg megtaláltam azt, amit a legjobban szeretek csinálni. — Mit tudok én adni? Azt mondtam, bízom önmagámban, és mégis örök kételkedésben élek. Csak azt tudom adni, amiben hiszek: a szerep egy csontváz, arra vagy képes rárakni a húst, és így élővé tenni a színész, vagy .. . A színház meghatározó és emberformáló erő, éppen ezért, pótolhatatlan. Itt még közvetlen a kapcsolat ember és embér, színész és néző között. Levegője van, s ezt a legmodernebb technika sem pótolhatja. — Két dologtól félek. Félek a skatulyától. Szeretek nevettetni, de szeretnék mélyebben is elgondolkoztatni. Drámát játszani. Hiszek a könnyeknek: a kacagás köny- nyeinek éppúgy, mint megrendülésének. De félek attól is, hogy mások azt hiszik, szerepet játszom. Még akkor is félek ettől, ha maga az élet a legnagyobb színjáték, amiben mindenki felvállal — vagy kap — egy szerepet. De ez, egészen más. Én a színpadi szereplés szerepét vállaltam fel, ezért lettem színész. — Mindegy, hol van az ember: ha van színház, vagyis színész és közönség, s ezek egymásra is lelnek, akkor mindegy. Ügysem lehet mindenki egy színházban. Sem a közönség, sem a színész. Világéletemben az emberek érdekeltek. Adni nekik és elvenni tőlük, amit lehet. — Az ember ott igyekezzék képességeihez mérten maximálisát nyújtani, ahol éppen van. Nyíregyháza nem volt idegen nekem. Debrecen egy ugrás: a Csokonai Színházzal többször is jártam itt. Akkor kezdek belakni egy várost, amikor nem szűkül le a mozgáskörzetem, amikor nem a lakásom és a színház között élek csupán, amikor már azt is tudom, hogy egyik helyről a másikra hol vezet a legrövidebb út. Keresem a kapcsolatokat. Ez természetemből fakad. Képtelen vagyok néhány órán át is egyedül lenni. S mit tagadjam: hiú ember vagyok. Habár azt hiszem, ez nem okvetlenül negatív tulajdonság. Mert arra akarok hiú lenni, amit és ahogyan csinálok. Ez pedig minden embernek, aki csinál valamit, alapvonása kell, hogy legyen. — Nem tudok veszíteni. Egyetlen célom bebizonyítani: színész vagyok... Nagyszerű dolog bölcsőnél lenni. Bábaként, aki ringat és újszülöttként is, akit ringatnak. Itt, most mindkettőből részem van. Speidl Zoltán Modern humor — modern film A filmkészítés receptjei az évtizedek során nagyon sokat változtak. Másképpen kell ma szórakoztatni mint tegnap; az izgalmat nem ugyanazok az effektusok biztosítják, mint nagyapáink vagy apáink idejében; a témák, a konfliktusok, a hőstípusok ugyancsak állandóan alakulnak, illetve átalakulnak a kor divatjai (igényei, ideáljai) szerint. Állításunk igazságát mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a régi filmek megtekintése. Sűrűn megesik, hogyha- hotázuink azon, amin egykor sírtak (a fordítottja aligha); óriási jelentőségű problémáik két-három évtized alatt pitiánerré silányulnak; a hatásmechanizmus teljesen megváltozik bizonyos időközönként. Barátaim közül többen megtekintették Machaty ma már klasszikusnak számító Extázis című alkotását. Csalódtak és fanyalogtak. Hiába vitatkoztam velük, makacsul bizonygatva, hogy irreális követelmény mai eszményeket és normákat számon kérni egy régi műtől, hajthatatlannak bizonyultak. Nem kevesebbet állítottak, mint ezt: A filmek ugyan nagyon hamar .öregszenek, de a jelentős daraboknak nem árthat meg az idő. (Különben magam is vallom ennek a megfigyelésnek az érvényességét.) Továbbá: Noha a modernség tulajdonképpen korszerűséget jelent, azaz világ- felfogásunk és szemléletünk, művészi ízlésünk és eszményünk frisseségót, elvileg elképzelhető, hogy az ilyesfajta szellemet — mondjuk — egy negyven-ötvenesztendős film árasztja magából. Az Extázis semmiképpen sem felel meg ilyesfajta várakozásoknak. Notabene: 1982- ben érdeklődést és izgalmat kelteni csakis minden szempontból mai produktumokkal lehetséges. Nincs szándékomban esztétikai fejtegetésekbe bocsátkozni különviitám apropóján, egy kitérőt azonban feltétlenül szükséges tennem (éppen a későbbiekben méltatandó film ürügyén). A mozihumorban nem változnak rohamos gyorsasággal az egyezményes jelek és halálbiztos trükkök. Furcsa, de példák tucatjaival bizonyítható az a tézis, amit így lehetne megfogalmazni: Buster Katonnál, Chaplinnél, Harold Lloydnál nincsenek modernebb mulattatok.Most már a tárgyra — mai témánkra — térve: a Pukk! című Nichetti-vígjáték remek illusztrációja az elméletnek és a gyakorlatnak egyaránt. Az olasz filmes — író, rendező, főszereplő egyszemély- ben! — új köntösbe burkolja a régi kellékeket. A figurák és a helyszínek mostaniak, az ötletek azonban ősi komikus szituációk változatai. S hogy mitől válnak modernné? Talán -attól, hogy bizonyos távolságtartás érződik rajtuk. Meg attól is, hogy kritikai mondanivaló szolgálatában állnak. Bizonyára az sem mellékes, hogy Maurizio Ni- chetti nem egyszerűen másolja, hanem teremtő módon tovább is fejleszti a gégékét. Ellenállhatatlan személyisége pecsétjével jelöli meg a képtelenségeket és a bukdácsolásokat. Az ideológia, melyet a Ra- tataplan és a Pukk! bemutatása után világhírűvé vált nevettető kovácsolt magának, nagyfokú tudatosságról és okos stratégiáról tanúskodik. (Nem kizárt, hogy már a filmek előtt pontosan kirajzolódott a haditerv.) Érdemes néhány mondatot idézni Ni- chetti hitvallásából: „Aközönség ma már nem ismeri fel magát a szokványos olasz vígjáték bizonyos áldozataiban, akit rendszerint Sordi vagy Manfredi alakít. A 80-as évek idegbaját akarja, s én vele idegeskedem. Ennyi az egész.” A halhatatlanok iránti tiszteletre és a kalaplevétel szertartásosságára utalva, egy újságíró feltette a kérdést a Pukk! szerzőjének arra vonatkozóan, hogyan fohászkodik elalvás előtt. Csak nem ilyen szavakkal: „Chaplin atyám, ki vagy a mennyekben. .Mire a frappáns válasz: „Nincsenek abszolult modelljeim. Rendben van, ő volt a legnagyobb. És Toto? És Buster Keaton? És Tati? Egész éjjel csak imádkozhatnék.” A Pukk! elején egy kisfiú szenderedik álomba. Nem akárhol: a képernyő előtt. Az ilyesmi már nem számít merész bírálatnak, hiszen az egész világot elálmosítja a tévé altató program-áradata. Snitt. A gyerek két évtizeddel később ébred. Szülei már nem tudnak mit kezdeni vele, elküldik tehát unokanővéréhez egy másik városba. És a szegény Maurizio belekerül az élet forgatagába. Három nővel kerül azonos fedél alá s kevés örömet képes nyújtani számukra, mivel körülötte — az események miatt — kissé „kizökkent az idő”... Az ál ma tag rokon egyáltalán nem hófehér paripán érkező lovag, de nem is bókokat szóró gavallér. Legjobb formáját akkor éri el, mikor egy üdítő ital reklámozásához kell asszisztálnia. Pukk! — ennyi az ügyes szlogené. Babér persze ennyi leleménnyel kevés terem, de- hát Maurizio fütyül a halhatatlanságra. Rokona, Carlina férjhez megy, ehhez még „bedob” apadt-anyait, játékos bonyodalmak középpontjába is kerül, hogy a történet végén visszaköszönjön az első geg. Mikor valamilyen élőképben bukósisakot reklámoznak, megint elnehezednek a szempil- lák. Igaza van a Gente kritikusának. A befejezés egyáltalán nem vígjátéki. A metafora arra utal: ahogy a gyermek elaludt a televízió előtt, úgy küzd a felnőtt férfi az álommal a „fiatalnak maradni” jelszó népszerűsítésekor. Modem humor-modem film: ez mad jegyzetünk címe. A Pukk! korántsem hibátlan vígjáték. Néha szertelen, máskor hosszadalmas, helyenként sótlan. A modern jelző használata ennek ellenére indokolt. Maurizio Nichetti a ma görbe tükrében látja és láttatja a világot. Veress József Czakó Gábor : Sorrendben z életkora negyvenedik W * v évébe lépő Czakó Gábor elsősorban regényíróként aratta sikereit. Múltélményeinek megjelenítésével, emberi világunk gyarapodó kérdés — felelet helyzeteinek megmutatásával a racionális érvelés mellett emocionális hatásokra is építve rajzolt sokszínű képet környezetéről. Regényeiben olyan alapkérdéseket érint, mint az ember és élet- körülményeinek kapcsolata (A szoba), nemzedéke élményvilága (Megváltó), a porosz pedagógiai hagyományok bírálata (Iskolavár). Rövidebb léptékű írásaira, a novella és a szociográfia műfajában pedig a téma- és gondolatgazdagság, a sokszínűség jellemző. Alkotói sajátossága, hogy a novella és a szociográfia (Emberkert és Indulatos jelentések c. kötetei) átgondolt, következetességre valló írásművészete rendszerében a regények előmunkálataként kapott szerepet. E struktúrában a valóságlét többdimenziós tükrözése az előtörténetek föltárásával, a valóságelemek emberi és jellembeli fejlődési vonulatban történő rögzítése realizmusának alkotó elemei lettek. A változó világ esztétikai birtokbavételének igényével „Sorrendben” címen közreadott újabb novellák a váltás ígéretét és igényét sejtetik. Erre utal a két egyfelvonásos kötetbe illesztése is. Vállalkozásunk kérdései is innen fogalmazhatók: mennyire képes novelláiban írásai tárgyát különössé formálni, s az alkotások mennyire képesek az ábrázolt világ és az ábrázoló szubjektum viszonyának sajátosságait föltárni? Az alakok és élethelyzetek kiválasztását vizsgálva mindjárt szembetűnő, hogy a különböző magatartások érvényességét mérlegelve a novellák anekdotikus jellegét erősíti (A postáskisasszony, A sztrájk, Tragédia), s a valóságábrázolás tartományát többnyire a periférikus jelenségek, élethelyzetek irányába bővíti (A kocsma, Barikéin). E novellák egy része a hagyományos novellaformákhoz kötődik, feszes szerkezetben halad cselekményük a végkifejlet felé. Találunk közöttük krónikás írásokat is (Medvefolt, Rend), melyekben a sajátos múltélmény föltárása a szubjektív ábrázolás megemelt szintjén egy igazabb, emberibb világ igényének is foglalata. Formailag viszont folytonos átalakulásban van. E formai sokszínűség a tartalmi egybevetéssel kérdések megfogalmazását gerjeszti az olvasóban (Mi a régi? Mi az új? Változott-e? Mi változott? Mi az élet értelme napjainkban?), de a válaszok megfogalmazásában sajnos magára hagyja olvasóját. Nem a „mankót” hiányoljuk, hanem az írói válaszadás kötelességét, mely az elhivatottság mércéje a válaszadás minőségében. A formai megoldás új útjainak keresése (Homage á Pávián és Koppány), a technikai újítás még nem garantál egyértelműen új minőséget, legföljebb feltételezi azt. Az eredmény gyakran mozaikkép. De nem a belső élményt kivetítő. A helyzetszituációk csak utalnak a társadalmi mozgásra, változásra, a pontokból kialakítható kép foltszerű, s így az írások egyneműsége inkább hullámzás. Az alkalmazott pointilizmus nem kínál lehetőséget a tipizálható különös kiemelésére. A birtokba vehető világ képe tehát hiányos, az átalakítására, megváltoztatására serkentés ereje kevés, az életminőség jobbítására sem ad határozott állásifoglalást. A kötet novelláihoz igazított két egyfelvonásos darab (Aranykor, Gang) sajátos élményhelyzetek foglalata. Előbbi az álom—valóság hullámzó viszonyrendszerében a demokrácia—hatalom—népi hős viszonyát elemzi, míg az utóbbi egy pesti bérház életének, a gangon zajló eseményeinek drámai sűrítése a kisszerűséggel és a tragédiával együtt. Amiért egymás meűé kerültek, abban leli magyarázatát, hogy cselekményük közös mozzanatot mutat: az emberi együttlét tartama fokozatosan romlik, a világ a pusztulás felé halad. Már-már a pesszimizmus kirkegaardi értelmezésében közelít a történelmi pesszimizmushoz. Pedig csak a szerző tolla alól szaladt el az élet. A valóság megörökítésének ambíciója az új utak keresésével együtt tiszteletet érdemlő. A szerző realizmusa az önmegvalósítás eszközeként alkalmazott groteszket és abszolútot még elviseli. A világunkról szerzett általánosítást alapozó ismeretek kifejtésében viszont az állásfoglalása egyértelműségének hiánya miatt adósunk maradt. (Szépirodalmi — 1981) Miklós Elemér KM f i'Lm Jég yz ét
