Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
HÉTVÉG! MELLÉKLET 1982. február 20. m Vízórakészítők Mátészalkán 0|L|P|A|L|A Modern-e a módéin? A z örök nő, az anya, a tudós asszony, a harcias menyecske, az ártatlan szemű kislány, a szorgalmas kolléganő, mind-mind gyakran hallott kifejezések. Mindegyikhez tapad egy-egy szívbe markoló, vagy önmutogató típustörténet, amelyek legtöbbje a nők nehéz soráról, hátrányos helyzetéről szól. Az érintettek aztán vagy kikelnek sorsuk ellen, vágy csordogál életük a konvenciók sziklákkal szegett folyópartjai között. A hagyományoktól látszatra a falusi asszony sorsa szakad el a legkevésbé. Majdnem matriarchátus, ahogy kézben tartja a családot, a kis gazdaságot. Ez az ideális érintetlen állapot azonban már a múlté. A férj sokszor eljár dolgozni, csak hétvégén látja a család, a feleség is munkát vállal a helyi tsz-ben és máris felemás az életrend. A ház körüli állattartás megmarad, de az asszony gondjaként, a szombat-vasárnapi férj pedig a kapcsolatokat ápolja, mégsem szakadhat el a falutól. Jó, ha marad idő a meghittebb pillanatokra, mert már indul a vonat vissza távoli munkahelyre. Anyagilag gyarapszik a család, de leselkedik a vész: a még több hajhászása, ami ismét csak az asszonyra ró több terhet. A városi családanya életét is körülveszik a frissen kelt értékek, valamennyi könnyíti, színesebbé, tartalmasabbá teszi a hétköznapokat. Bölcsőde, óvoda, napközi, szervezett tömegközlekedés, tömegétkeztetés. Percre következnek egymás után napjaink modern vívmányai. Csak győzze követni őket a modern nő. Reggel hétig el kell készíteni a gyerekeket, a férjet, a lakást olyan állapotban hagyni, hogy az este pihenésre alkalmas legyen. Este összeszedni a családot, bevásárlás, bumli a buszon, aztán az otthoni műszak. A férfiak pedig „megideologizálják”: ha a lelkét kitenné se tudná így, ilyen gyorsan, ügyesen végigcsinálni, és van is benne valami: akaratlanul bár, de sokszor eleve nőre szabódnak a tennivalók. Essék szó az egyedül élőkről is. Nem valószínű, hogy a nők kizárólag külsejük miatt maradnak olykor pártában. Sokan maguk választják a magányt, manapság ez is egyfajta sikk. Nem könnyű pedig társaságot, megfelelő partnert találni a közösségi életre időt nem hagyó rohanásban. Igaz, ha fiatal, ha sportot, zenét kedvelő, akkor könnyebb a helyzete, de ki és hol segít feloldani a hosszú évek alatt kialakult gátlásokat? Mikor lesz természetes, és természetes lesz-e, ha valaki egyedül megy színházba, moziba? Vajon a kegyetlen viccektől nem kell-e örök időkig tartaniuk? Lehet, hogy ez az áldatlan állapot termeli ki a nőknek az „igazán modern” csoportját. Esik Sándor V _________________________________________/ MAMIKA A hatalmas csarnokban hosszú asztal, s kerék- párgumi-hegyek. Az asszonyok kezében éles kés, sorjázzák a nemrég préselt köpenyeket. Az egyik gumihegy előtt idősödő asszony, árgus szemekkel keresi a hibát. Magyar Andrásáé 13 éve került a nyíregyházi gumigyárba, de amióta eszét tudja, mindig keményen dolgozott. A környező tanyavilágban, Császárszálláson nőtt fel, s korán megtanulta a morzsát is becsülni. Szavai nyomán megelevenedik a fel- szabadulás előtti nyírségi szegényember élete. Apja nincstelen volt, egyszobás, közös konyhás házban éltek. Egy nagygazdánál dolgoztak, övé volt a ház is. A bérleti díj negyven—negyvenöt nap ingyen munka évente. A robot XX. századi változata. — Ó, lelkem, én már tizenkét éves koromban arattam, — emlékezik, félbehagyva pillanatra a munkát. — Markot szedtem, kévét kötöttem ... később meg a géppel jártam. Ne higgye, hogy panaszkodom, mert azért volt abban egy kis szépség is. Fiatalok voltunk... Húsz esztendős mikor férj- hezmegy, s jöttek szép sorjában a gyerekek. Előbb a két fiú, András meg Pali, aztán a lány, Gyöngyike. Lassan nőttek is, egyre kevesebbnek tűnt a családfő fizetése. Munka után kellett nézni, a fiatalasszonynak is. — Hová is mehettem volna húsz évvel ezelőtt itt Nyíregyházán? Nem úgy volt mint most. Akkortájt indult Asszonyok az éjszakában E riport asszonyai nem jókedvükben éjszakáznak, s ha kitekintenek a gyár ablakán a vak sötétbe, otthon jár a gondolatuk. De hol van még a műszak vége! Leszállt az est. A gyárudvar jegén élesen csillog a neon fénye, kihalt az Irodaház. A nyírbátori növényolajgyár öreg épületeinek lépcsőjén kapaszkodunk; monoton gépzúgás, édeskés mosőporillat. A fal mellett hosszú szállító- szalag, idegesítő pontossággal viszi a tele dobozokat. Itt dolgozik Hetey Lászlóné, immár 12 esztendeje, három műszakban. Nem jut szembe hirtelen más, felteszem hát a buta kérdést: — Nagyon fárasztó? Mit lehet erre mondani? persze a férjem, ő is itt dolgozik. Most jön éjszakára. — Mikor találkoznak maguk? .— Hát... műszakváltáskor, meg a hét végén, otthon, — pirul el a fiatalasszonyka, s gyorsan olajozni kezdi a gépet. Szinte gyermekfejjel került a gyárba. Ide, Bátorba jött férjhez, s az ember itt dolgozott- a Bóniban. Építkezni akartak, kellett a pénz, s ment az embere után. — Miről beszélgetnek éjszakánként a gyárban? e a kályhát? Meg mit főzünk, mikor kellene mosni, s holnap aztán tényleg kialusszuk magunkat. — Nem találna könnyebb munkát? — Nem is kerestem. Különben is mi lenne a világból, ha mindenki a munka könnyebb végét keresné? Egyre gyakrabban tekint- get a csomagológépek felé, menne is, maradna is még. Nem tartjuk fel tovább. A szalagnál így is majd egy óráig hiányzott két ügyes kéz. Omnia presszó, Nyíregyháza. Jócskán- az éjszakában járunk már, s bent vágni lehet a füstöt. Egyetlen szabad asztalt sem látni, a bárpultnak támaszkodva figyeljük az „édes életet”. A felszol— Nagyon. — Család? — Egy fiú, egy lány. Meg — A családról. Hogy mit csinálnak a gyerekek? Meg- ették-e a vacsorát? Kikáp- csolták-e a tévét, elzártákSári Antalné, Tóth Sándorné és Hetey Lászlóné a konzervgyár, hát jelentkeztem. Dolgoztam is én becsülettel, de az állandó hideg víz tönkretette a kezemet, ínhüvelygyulladást kaptam, az orvos eltiltott a munkától. Mihez kezdtem volna, kellett a pénz. Takarító lettem. De hát én dolgozni akartam. Itt laktunk már akkor a Derkovits utcában, közel a gumigyárhoz, gondoltam megpróbálom, hátha felvesznek. Felvették. A dátumra most is pontosan emlékszik, 1968. december 2-án történt mindez. Szombaton leszámolt a konzervgyárban, hétfőn már itt a présüzemben dolgozott. Nehéz volt, hogyne lett volna nehéz megszokni a munkafegyelmet, a zártságot, a gépek zaját, de.-.. — Most már tudom, hazaérkeztem akkor. Amit én azóta kaptam ettől a gyártól, azt el sem lehet mondani. Az első ugye a legfontosabb, a biztos kenyeret. Aztán azt a sok-sok jó szót, szép emléket. A kitüntetésekről nem is beszélve. Pedig én aztán, ha kell ki tudom nyitni a számat. Nem mondom, hogy túlságosan gyakran van rá szükség, de nem azért választottak a munkások szakszervezeti bizalminak, hogy csak hallgassak, mint a sült hal. Sorolja a régebbi eseteket, mikor ki kellett állni a munkások érdekében. Jegyzem a szavait, s egyre inkább meggyőződöm, a bizalminak nagyon kell ismerni az embereket. Tudnia kell, mikor, miért érdemes kiállni. — Mit mondhatnék még magamról? Néhány éve brigádvezetőnek választottak, most hajtunk az aranykoszorúért. A gyerekek már kirepültek, András gépésztechnikus, Pali gépészmérnök, Gyöngyike gépíró. Én meg lassan készülök a nyugdíjba. Mert minek is tagadjam, bizony érzem, hogy elszállt több mint ötven év. Reggel mikor bejövök a gyárba, nincs semmi baj, de estére már... Egy fiatalasszony jön, félrehívja Magyar nénit. — Mamika — kezdi — kis segítség kellene... S Mamika — így szólítja a gyárban mindenki — figyel, magyaráz. Mintha saját gyermekével beszélne. B. G. gálóknak szusszanásnyi idejük sincs, rogyásig megrakott tálcákkal egyensúlyoznak az asztalok között. Gyümölcslé, sör, vodka. A változatosság kedvéért, konyak, bor, kávé... Sári Antalné az órájára pillant, felsóhajt. Lassan fél tíz, nem sok van már a zárásig. Szól a társának, hogy mindjárt jön, s míg egy csendesebb zugot keresünk, elmondja: hét éve dolgozik az Omniában, Nagyhalászból jár be mindennap. Busszal, de ünnepnapokon kisvonattal. Órák mennek el az utazással, várakozással. — Nem unja? — Az ember, ‘amikor a hóban buszra várva ácsorog, nincs rózsás kedvében. Aztán mikor bejövök s átöltözöm, megszűnik a világ. Csak az Omnia van, meg a munka. S ez a munka még istenes, dolgoztam én már sokkal nehezebb helyen is. Sokszor magam sem hiszem, már tizennyolcadik éve ingázom. — Mit szól a család? — Hát, a férjem már nagyon nyűgös. Gépkocsivezető az otthoni tsz-ben, úton van ő is mindig, alig-alig látjuk egymást. Ráadásul nálunk nincs ünnep, meg vasárnap, s mindig kedvesnek kell lenni. Pedig hát a mi életünk sem gondtalan. — Hogyan lett felszolgáló? — Véletlenül. A háziipari szövetkezetben annak idején megszűnt a perzsaszőnyegek gyártása, nekem meg nem volt kedvem varrni. Levelezőn elvégeztem a felszolgáló iskolát, később meg az üzletvezetői tanfolyamot. Aztán itt ragadtam. — Ilyennek képzelte? — Van, aki sokkal, de sokkal nehezebben keresi a kenyerét. — Aztán tétován hozzáteszi: — Csak Halász lenne valamicskét közelebb. * Nincs még tíz óra, de már kihalt a város. Csend van az utcákon, a lakásokban is csak itt-ott pislákol fény. Bent a konzervgyárban egy függőhí- don állunk, lent fehér köpenyes asszonyok. Befőttes üvegek- hada, átható almaillat. • Tóth Sándorné, az egyik töltőgép kezelője, csodálkozva néz ránk: mit keresünk mi ilyenkor a gyárban, s pont vele akarunk beszélni?! Fáradtan mosolyog a kérdésen: — Hánykor ébredt ma reggel? — Hánykor is? Ügy hat óra tájban. Az emberem jött az éjjeli műszakból, reggelivel kellett várni. — Mikorra ér haza? — Háromnegyed tizenegykor indul a vonat, éjfél körül vagyok otthon. Gégény ugyan még harminc kilométerre sincs, de kiesik az állomás: Tóthné most két műszakban dolgozik, de szezonban éjjel-nappal megy a gyár. — Meg lehet szokni ezt a munkarendet? — Muszáj. Dolgoztam én korábban még nehezebb helyen is, a Kemecsei Állami Gazdaságban. Aztán Komlóra kerültünk, a férjem ott volt bányász. De hazajöttünk, az emberem itt talált munkát, és egy fél év után jöttem utána. Már több mint tizenegy éve. Visszanéz a szalagra, az asszonyok felé int: — Vannak köztünk nálam idősebbek is. S bírják. — Gyerekek? — Két fiú, a nagyobbik már dolgozik Pesten, a kicsi most negyedikes, az újfehértói szakközépiskolában. Mérnöknek készül. — Legalább velük nincs gond. — Bár lenne, — legyint. — Meg hát otthon a kert, a jószágok. Ó, higgye el, nem könnyű a mi életünk. — Melyik műszak a legnehezebb? — Amelyik előttünk áll. Az órámra pillantok, néhány perc múlva vége a műszaknak. Ki tudja, hányán sóhajtanak fel egyszerre megkönnyebbülten ... 7 Balogh Géza m
