Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-07 / 5. szám

1982. január 7. Kelet-Magyarország 3 Rossz szokás? mással szemben. Egy ismerő­söm azt mondta erről, hogy ő egy szót se szól, mert szégyel- li a másik szemébe mondani, hogy az nyilvánvalóan hazu­dik, hogy átlátszó módon ügyeskedik. Inkább rákészül arra, hogy a szabadnapján majd érte üzennek, ugyanúgy ahogyan tavaly vagy tavaly­előtt. Egy rossz társadalmi szoká­sunkról lenne szó? A válasz kétszeres igen. Megróható né­hány ügyeskedő, de náluk sú­lyosabban megróhatók azok, akik mindezt eltűrik. Valami­képpen, és jó alkalom elmon­dani erre ez a példa, hogy minden rendben valónak lát­szik addig, amíg a társada­lomtól, az országtól, az üzem­től, a munkahelyünktől köve­telünk, várunk el valamit. És az elvárások rendszereiben egyre inkább a helyére tevő­dik az is, hogy tudomásul vesszük és jobbára teljesítjük a társadalom irántunk való elvárásait. Akinek jár valami, az követel, aki követel, az tu­domásul veszi, hogy neki ezért teljesíteni kell. Ha nem is egészen, de egyre inkább így van ez. Mi hát a gondom? Kimondható egyetlen mon­datban is: nem tudunk, nem akarunk, nem szoktunk még ahhoz, hogy egymástól is kö­veteljünk. A legszorgalma­sabb ember is elnézi a lógóst, és ha mérgelődik is, azt an­nak háta mögött teszi. Nincs bennünk olyasféle tartás, amivel megkövetelnénk ki- kényszerítenénk a mellettünk dolgozótól a társadalmilag szükségeset, a neki és nekünk egyformán hasznosat. H allgattam az ünnephez illetlen vitákat és rá­döbbentem, hogy ha­sonló vétkekben elmarasztal­ható lehetnék én is. Hama­E^örtént a közelmúltban, I most az ünnepes na- PHi pókban, hogy meghall­gattam néhány, az alkalom­hoz cseppet sem illő vitát. Tudom, hogy az olvasók többsége nem szereti a mora­lizáló jegyzeteket és még azt is, hogy sokan vagyunk akik nem mindig szívesen nézünk a tükörbe. Mégis: kellenek a tükrök. Ügy járhatunk külön­ben, mint aki angyali ártat­lansággal elegáns kiöltözötten sétál és sejtelme sincs róla, hogy kinevetik, mert korom­folt maradt a homlokán. A viták, amiknek tanúja voltam, nem egyszeriek és nem különösek. Mindig ün­nepek táján hallom őket, mindig munkahelyekhez kö­tődnek, sohasem egymás kö­zött zajlódnak, hanem mindig a másik háta mögött. Mindig a sértett panaszkodik, de a sértő mit sem tud ezekről a panaszokról. Ráadásul min- • dig ugyanazok a sértettek és a sértők is rendszerint ugyan­azok. Miről van szó? Nagyon sok olyan munkahely van a világban, ahol az ünnepi sza­badságokat kötelező ügyelet, szolgálat nyirbálja meg, ahol két-három embernek dolgoz­nia kell, amíg a többi pihen, és sok olyan munkahely van, ahol az ünnepi szolgálat em­bert próbálóan nehéz. Gon­doljunk a közlekedés dolgo­zóira, a vendéglátósokra, a kereskedelemre és folytathat­nánk még hosszan e felsoro­lást. Nos, számokkal igazol­ható, hogy ezeknek a munka­helyeknek vannak visszatérő hiányzói. Egy-egy kisebb kö­zösség biztos abban, hogy az a munkatárs, aki tavaly táv­irattal igazolta, hogy a ke­resztanyja temetésére ment, az most egy másik rokonról adat fel egy másik táviratot. Akinek a gyereke beteg volt tavaly, az most megpróbálja igazoltatni, hogy a gyereke ismét beteg, akinek orvos ismerőse van és tavaly kiíratta magát, az ezekben a napokban újra táppénzre megy. Tömeges jelenség lenne ez? Nem. Minden közösségben egy-két ilyen ember akad, ha akad. És még az sem bizo­nyos, hogy ők a legrosszabb dolgozók. Egyszer valamikor így alakult nekik az ünnep és kedvet csinálni magukban a fíásonlóhoz ngifn volt nehéz. Megszokni ezt pedig könnyű volt nagyon, hiszen Ugyan ki szólna annak egy rossfc szót is, aki a beteg gyermekét ápolja otthon, vagy aki beteg rokont gyámolít. Mi emberek szemérmesek yagyuuk egy­rább mondom meg a szerkesz­tőmnek, hogy rossz a lap, vagy hogy kevés a bérem, mint a kollegámnak, hogy rossz valamelyik írása. És nekem sem mondják meg mindig, ha elrontok valamit; Az üzemekben egy-egy terme­lési tanácskozáson már hal­lani alkotón jó vitákat, de a gépek mellett egymással szemtől-szembe még nem. Korábban írtam, hogy kia­lakulóban van a rend, mert követelünk a társadalomtól és tudpjjjfepl vesszük, hogy a társadalom is követel tőlünk. Ehhez hiányzik nagyon, hogy egymástól számonkérni is megtanuljunk. Bartha Gábor TISZASZALKAI VÁLTOZÁSOK (3.) Forrás a jövőhöz Az eddig hallottakra rímelő beszélgetést foly­tattunk néhány házzal arrébb, a római katolikus plébánián Marosi Józseffel. A huszonkilenc éves pap, maga is beregi, így beszél: — A családi rend helyreállítása létkérdés. Ez világjelenség. Ez persze csak magyarázat, de nem mentség. Itt és most kell ezzel szembenézni. Bokros Ödön református lelkész nyersebben fogalmaz: — A gond azokkal van, akik sehova sem tartoznak. Több szellemi, lelki ráhatás kelle­ne, s biztos, nem volna ered­ménytelen. Mert igaz, hogy kötött a beregi föld, de ha jól megmunkálják, gazdagon termő. Ilyen az itteni ember is. — Az értelmiségieknek megvan a társadalmi megbe­csülésük — fejtegeti Szűcs Géza tanácselnök. — A párt- és állami testületekben ott dolgoznak, társadalmi mun­kában részt vesznek. Ezzel nincs is baj... — A pedagógusok — így Herczeg Sándor — az isko­Többet kell tenni A művelődési ház Váci Mihály nevét viseli. Mellette kulturális társulás működik, fedezetül hétezer kötetes könyvtár található. A fiata­lok polpresszóba, mopresz- szóba járnak, s már külön klubjuk is van .Forgó István, a községi KISZ-bizottság tit­kára: — Sok jó dolgot te­szünk, vannak helyek, szóra­kozási, tanuiási alkalmak a fiataloknak. De nem tudom, ez elég-e. Sok a megválaszo­latlan kérdés. Balogh Gyula gyógyszerész a Hazafias Népfront községi elnöke, a kulturális társulás irányítója: — Nemrégen töl­töm be tisztségeimet, de azt máris tudom,' az eddigieknél sokkal többet kell tenni. Van­nak általános gondok, me­lyek megoldására jó fórum a népfront. Sokkal több lehe­tőség és szükség van a pár­beszédre. A körzeti orvos dr. esen­dőm János, akinek nem ez az első, ám feltehetőleg az utol­só állomáshelye. Ami bántja — így mond­ja — korántsem helyi jelen­ség. Első helyen az alkoholt, a hetven idült alkoholistát említi, s azt, hogy az alkohol­elvonó kezelések eredménye elenyésző. S az alkohollal szorosan összefügg egy má­sik lehangoló tény, az ön- gyilkosságok viszonylag ma­gas száma. Csak 1981 októ­beréig heten kísérelték meg elvetni életüket, s közülük egy, véghez is vitte szándé­kát. Témát váltunk. — A bölcsődét bezártuk, s helyén az öregek otthonát megnyitottuk. Kell-e tömörebb helyzet- elemzés? 1970-ben született 36 gye­rek a három községben, 1980- ban ugyanennyi. Közben pe­dig olyan csúcsok voltak, mint 1975, amikor egy híján hatvan gyermek jött világra. A halálesetek száma, — a jobb orvosi ellátás ellenére — nőtt, kétszer annyian hal­tak meg 1980-ban, mint 1970- ben. Tizenkettőről 25-re nőtt az elhunytak száma. És a baj talán az, hogy nem anyagi okok miatt kevesebb a gye­rek. A halálokok közül az élen a szív .és az érrendszer áll, megelőzve a daganatos megbetegedéseket. A község tehát, mint annyi más he­lyen, öregszik. Vannak vidámabb árnya­latok is. Ide tartozik a meg­változott egészségügyi ellá­tás, az, hogy rendszeres és alapos orvosi felügyelet' á’aft állnak a rászorulók. A tisza- szalkai és a tiszaadonyi ren­delőben 1980-ban havi átlag­ban közel 1100 beteg jelent meg. Akik bezárkóznak Senki nem tagadhatja: az értelmiséget itt, Tiszaszalkán is elsősorban kiváló szakmai munkája minősítheti. De gyorsan hozzá kell tenni: kü­lönösen ilyen kis, átfogható közösségben ennél sokkal többet is várnak tőle. Példa- mutatást, többletet a köz­életben, hatást, emberi, poli­tikai, eszmei stabilitást. Ti­szaszalkán ma a statisztika nyilvántart 143 középfokú és szakmunkás végzettségűt, 124 középiskolát végzettet, 34 egyetemet vagy főiskolát be­fejezett embert. Á mikor Untig Ernőt a központtól lehelyezték a sármelléki üzem vezetői posztjára, sietve közöl­ték vele, mindössze egy évről van szó. Egy olyan tehetséges ember, mint ő, ennyi idő alatt felrázza álmából azt az üzemet, rendet teremt és már válthat­ja is meg a vonatjegyét, vissza a köz­pontba. Négyszemközt a központi fő­nök még azt is hozzátette: bizonyára Untig kartársnak is jót tesz ez a kis vidéki kiszállás, addig sokat gyógyul­hatnak magánéletének sebei. Erre pedig nagy szüksége volt Untig Ernőnek. Csapodár természetű felesé­ge ugyanis nagyon rossz néven vette, hogy mindig a legváratlanabb idő­pontban ért haza a termelési tanács­kozásról; akkor, amikor a szomszéd­úrnak az erkélyen át kellett távoznia. Ahogy .szimatot kapott Untig, ivásra adta a fejét, rendszeres vendég volt a kijózanítóban. Ezért született a dön­tés: untig elég már a botrány, rontja a cég jó hírét, ezért Untig Ernőt át­helyezik, amolyan levegőváltozásra. A döntést messzemenően támogatta a szakszervezet, kikötvén, hogy Untigné is mielőbb kövesse a férjét, tehát la­kás kell. Így éldegéltek aztán kettesben Sár­melléken Untigék. Nagy hűségbefi és még nagyobb keserűségben teltek a napok: egy idő után mindketten vágy­tak vissza a központba, ahol mégiscsak más, ott élet van, nagy lehetőségek, és a többi. Untig is kezdte elhitetni magá­val: talán ok nélkül volt féltékeny és valójában le is tudna mondani ő a központban is az italról. Untig Sármelléki új barátjuk — a közvet­len helyi elöljáró — rendkívüli módon felnézett Untigra, aki mégiscsak a köz­pontból való. Amikor csak lehetett, különjutalmakat adatott Untignak és rendszeresén összejártak bridzsezni. Ahogy Untig Ernő és felesége elme­rült a sármelléki társasági életben, úgy merült a feledés homályába a visszaút. Hanem az estélyeket nemcsak elfogadni, viszonozni is illett. Ezek pe­dig nemcsak számos éjszakai órát, ha­nem temérdek pénzt is igényeltek. Kellett tehát a mind gyakoribb anya­gi utánpótlás, a legkülönfélébb forr rásból. Ekkor találta ki Untig Ernő a leg­könnyebb pénzszerzési módszert. Elő­ször csak óvatosan tette szóvá a köz­vetlen helyi elöljárónak: ők bizony mielőbb visszamennek a központba. Erre az elöljáró: „Ugyan édes Emő­kém, mi lesz itt velünk nélküled? Mi a kívánságod?” A közvetlen főnök főnöke is hívatta Untigot, s ő már egy­ből azzal kezdte: „Nézd Emőkém, öt­százzal megemeljük a pénzedet, ki­váló faültető kitüntetést kapsz négy­ezer kópéval, jutalomüdülést a cég balatoni villájában.” ősszel újra be­dobta elmeneteli szándékukat Untig. Ekkor valósággal kérlelte a nagyfő­nök: ne tegye ezt velük, mit szólnak majd a központban, inkább lecserélik a lakást nagyobbra, újra emelnek a fizetésén és ingyen járhat pecázni az összes környékbeli tóra, folyóra. Hanem új főnökök főnöke érkezett Sármellékre, aki az első naptól kezdve elégedetlen volt a helybéli üzem mun­kájával. Egy idő után Untig Ernő meg­unta a célzásokat és újra bevetette a régi fegyvert: járuljanak hozzá, hogy visszakerülhessen a központba. Az új főfőnök nyomban megértőnek bizonyult, kifejezte afölötti örömét, hogy végre ő is tehet valamit Untig Ernőért. Mint hírlik, Untig Ernőt a központ visszatérése napján nyugdíjazta. Egyesek szerint a volt üzemvezető most írja emlékiratait „Sármelléki pa­radicsom" címmel. A. S. Iában leterheltek. Tanulószo­ba, napközi, sok óra — ez a jellemző. — Emberi kapcsolat szinte nincs — mondja a gyógysze­rész. — Korábban volt, de aztán az egész vetélkedéssé fajult. Már a névnapokat sem tartjuk együtt. — A bezárkózás, visszavo­nulás az értelmiségiek között is tapasztalható — magya­rázza Ardai István, párttit­kár. — Kinek-kinek van kis gazdasága, aki csak dolgozni jár a községbe, estére másutt található, legfeljebb egy-egy család kapcsolatáról tudok. — Korátobah 'volták itt jő' társaságok, ahol sok minden­ről szó esett — magyarázza egy asszonyka. De aztán a „felsőbb körök” különvál­tak ...” — Pedig Tiszaszalkának van egy roppant erőforrása — teszi a képet teljessé Koncz László, kereskedelmi üzem­gazdász, a fogyasztási szö­vetkezet elnöke —, az, hogy a községben élő vezetők fiata­lok. Egy harminc körüli nem­zedék tölti be az összes fon­tos posztot, a negyvenesek számítanak öregnek. Azt hi­szem, a fiatal vezetők dina­mizmusában van a jövő, a minden gondból kivezető út titka. Érettségizett baromfigondozó A Tiszaszalkára kihelye­zett gimnáziumi osztályban sorra érettségizett ísz-állat- tenyésztő szakmunkás, gyári munkás, baromfigondozó, irodában dolgozó. Nem a más beosztás, hanem a magasabb követelmény sarkallta őket. De klubba szerveződtek a szocialista brigádok vezetői, közösségi utakat keresne!? fiatalok, öregek, értelmiségi­ek. — Nem tagadom, én az acélárugyár legfőbb hatását, azonkívül hogy munkát ad, abban látom — szögezi le vé­leményét Bunna István, a gyár párttitkára —, hogy a környéken először is elsőnek vállalkozik a tudatos ember- formálásra. A gyár, a zárt üzem fegyelme, a termelési technológia rendszerező ere­je, a munkássá válás folya­mata huszonkilenc község­ben fejti ki hatását. A ve­gyes családokban éppúgy, mint a más munkásközössé­gekben. A mindenütt nyo­mon követhető társadalmi struktúraváltozás, ezt a falut is jellemzi. Ma már kevere­dik a régi értelemben vett falusi, ha úgy tetszik paraszti, az újjal, ahol a munkásság jelenléte, magatartása és goiJa_ dolkodása lesz a megható-”^ rozó. Bürget L.—Speidl Z. Vége Változó munkahely NEM RITKA ESET a munkaerő átirányítása. Különösen nem az építő­iparban. Mint ismerősöm elmondta, ő 1981-ben re­kordot állított fel, nem kevesebb mint 50 munka­helyen dolgozott Buda­pesttől egészen Záhonyig. Nem szükséges mate­matikai zseninek lenni ahhoz, hogy kiszámítsuk: vajon mennyit tölthetett munkával az évi 52 hét­ből, s mennyit utazgatás­sal oda és vissza. Egyet­len építőipari munkás a sok ezer közül. Sokan ha­sonló cipőben járhatnak, mint ismerősöm. Vajon miért? Minden esetben a munka, a feladatok sür­gőssége, netán a hatékony­ság, a minőség kívánná ezt így? Lehet, bár kétlem. Egy dolog azonban bizonyos. Olvastam néhány építő­ipari vállalat kollektív szerződését. Van azokban egy mondat, amely szerint a dolgozó köteles változó munkahelyen munkáját végezni, ha a vállalat, a népgazdaság érdeke ezt úgy kívánja. Csak az a kérdés: ki dönti el, melyik átcsopor­tosítás indokolt, s melyik nem? Tapasztalataim szerint egyes gazdasági vezetők túlságosan ráját­szanak a kollektív szerző­dés említett fogalmazásá­ra. Tudom, vannak sürgős esetek, amikor a beruhá­zás átadása nem késhet, s az apróbb javításokhoz szükség van mondjuk hi­degburkolóra, villanysze­relőre, parkettásra stb., hogy rendben megtörtén­jék az iskola, a lakás át­adása. Nem szabad azonban rendszert csinálni a mun- . kaerő-átcsoportosításból — ha az nem indokolt. Ha . jél’-saervezVk’ • 'a munkát, nem indokolt az emberek ide-oda dobálása, utazta­tása. Rengeteg idő úszik így el, sok a gépkocsik üresjárata, feleslegesen emésztik a drága üzem­anyagot, a dolgozók zsör­tölődnek, elégedetlen­kednek. VAJON HOGYAN LESZ 1982-ben, amikor — az építőiparban is — áttér­nek majd az ötnapos munkahétre? Biztos vá­gyók benne, alaposan megfontolják majd, hogy az öt munkanapból meny­nyit utaztassák a drága munkaerőt száz, esetleg még több kilométereken oda-vissza, csak azért, mert egyesek nem jól szervezték meg a munkát. Biztos vagyok benne: ahol az ésszerűség diktálja majd az üzem- és munka- szervezést, ott csökken a változó munkahelyek szá­ma és az elégedetlenség is. (farkas) A Nyíregyházi Információ­technikai Vállalatnál Bige László Ascota 170 típusú könyvelőgépet javít. (JL)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents