Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
HÉTVÉG! MELLÉKLET 1982. január 30. O Ezerarcú Szabolcs-Szatmár A NYÍR T érdig süppedek a hóba. Északi szél hordja a havat, szememből könny csorog, s egy régi tavaszra gondolok. Április havát írtuk és fent az égen kövér, lomha felhők úsztak. Az imént még fényesen sütött a nap, aztán elkomorult a táj. A halványzöld fűszálak, meg a siheder nyárfák ijedten hallgattak a domboldalakon, csak a konok akác fordult szembe a széllel. A dombok közt harangszó bujdosott árván, s eleredt a zápor. A kövérre hízott cseppek ujjnyi krátereket vájtak a homokban. Fedett helyre húzódott mindenki. Szabadság-telep sűrű, tavaszi esőben ázott, s a krónikás menedéket keresve véletlenül nyitott be egy házba. A gazda a hátsó szobában ült, orrán pápaszem, előtte újság. Beszélgettünk. Patay nagyságos úr egykori cselédjeinek sorsáról, a középkorba dermedt Szennyes-puszta életéről. Vákáncsosok, sum- mások, dohányosok hada vonult a homályos szobában, s hallani véltem a hajnali kongatást is, kezdődik a robot, a „ki tudja, mi lesz holnap ...” Aztán az öreg házigazda gondolt egyet, az újság fölé hajolt, s lassan, akadozva olvasni kezdett. Arcán a betűtudó ember boldogsága fénylett, tán még a bizonyítvány is büszkén húzta ki magát a szekrény fiókjában, most kapta a gazdája nemrég, friss még rajta a tinta: a dolgozók esti iskolájában a harmadik osztályba léphet. Ami Szennyes-pusztán nem adatott meg neki, Szabadság-telepen megszerezte. S él vele majd hetven évesen is. Cselé,d volt ezen a tájon mégt az isten is, grófok, bárók szolgája. Maj- láth, Forgách, Andrássy, Odescalhi, Dégenfeld, Des- sewffy, Perényi, Vay ... Sehol ennyi úr és sehol ennyi szegény. Iszonyú ellentmondásokkal volt terhes a Nyír. A világot már repülővel járta az ember, s itt még agarászó urak parádéztak a határban, a korbács, a kaloda mindennapos eszköz volt, s a rogyadozó cselédházak között úrilakok tömege állt. A falvakat tüdővész tizedelte, a gyermekeknek még rongy sem jutott, s uraink díszmagyarban ünnepeltek. Krúdy szavaival élve a Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig-min- dig emlékeztek a régi ura- ságokra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja, vagy a nagyapja. S a nép hallgatott, tűrt, várt, készült... Még csak most volt tizenkilenc, s emlékeztek a századvégi agrárszocialista mozgal- galmakra is. Egy 1895-ös felmérés szerint Szabolcsban 25 126 birtok volt, de a „birtokosok” 65 százaléka a megye földterületének alig 5 százalékán gazdálkodott. Sehol ennyi nincstelen, s ennyi földesúr. Csoda-e hát, hogy a múlt század végén lobbant a szikra? Ramocsaházán elkergetik a főjegyzőt, Nyírbaktán véresre verik a bírót, Kántorjánosiban a csendőrök a tömegbe lőnek, s Nyírkárászon hozzákezdenek a földosztáshoz. Mert a karásziaknak elegük volt a nyomorból, s nem akartak „tanulni” 1437-ből. Tarpai Márton vezette akkor a nyíri földön induló parasztfelkelést, mely hatalmas erővel, vízáradatként söpört végig a tájon. S mikor leverték a felkelést, kegyetlen volt a bosszú: hadd tanuljon a paraszt, az örökké lázongó vidék! Karászra hurcolták a felkelés vezetőit, a falu alatt akasztották fel őket. Mártonfa néven emlegetik ma is azt a dűlőt, mert a nép nem felejt. Nem felejt Csík Mihály, a nyírbélteki tanácselnök sem ... Itt született, serdült emberré Béltek alatt, Nagyaszos-tanyán. A fel- szabadulásig a Dessewffy grófok uradalma volt a vidék, itt szolgált a tanácselnök apja is, alfőző- ként a szeszgyárban. Aztán jött a háború, a földosztás, elseperték a grófot, az intézőt, az ispánt. Fogyott, fogyogatott a tanya is, aki csak tehette, költözött be a faluba, Béltekre. Két cselédház azonban még áll, figyelmeztetve a múltra: figyelj vándor, itt emberek éltek! Szelíd mosoly dereng az elnök arcán, mikor a múltra feledkezik. Emlékszik, hogyne emlékezne a tanyára, egykori tanítóira. Ostváh Istvánra, Szép Lászlóra, meg Pólyák Erzsébetre. De azt is tudja pontosan, hol álltak az eperfák, s melyiken, milyen színű volt a termés. Azóta sem evett édesebb gyümölcsöt. Nyír, Nyírség, Szabolcs. Melyik is hát az igazi neve e dombokkal, akácokkal övezett tenyérnyi országrésznek, amit még ma is a legszélsőségesebb jelzőkkel illetnek, s évszázadok óta a legnagyobb békességben él egymás mellett magyar, szlovák, ruszin, román, zsidó, német, s még isten tudja hány náció. Egyáltalán honnan ered a neve, meddig terjednek határai? A szakemberek egy része azt állítja, hogy a Nyír nyirkos, vizenyős területet jelent, a többiek pedig a vidék egyik legjellegzetesebb fáját, a nyírt jelölik meg névadóként. S hol húzódnak a határok? Sokan kimondottan szabolcsi tájként emlegetik a Nyírséget, pedig annak egy jó része a mai Hajdú- Biharba, sőt még a régi Szatmárba is átnyúlik. A Borovszky féle monográfiában a Nyírséget északról a Rétköz és a Tisza záhonyi kanyarulata, keletről a Kraszna és a Tisza vonala, nyugatról a Mezőség, délről pedig a Hajdúság zárja. Mások szerint viszont északén már Berkesz alatt a Ló- nyai-csatornával, keleten pedig a bátorligeti—nyír- kátai országúttal véget ér a Nyírség. De ki vállalkozhatna a pontos határvonal meghúzására, hiszen a nyelvészek, történészek még a megyeszékhely, Nyíregyháza nevének eredetén is vitatkoznak. Sokan úgy magyarázzák, hogy a település a Nyír egyházas helye volt, a képlet Nyír+egyház+a, tehát Nyíregyháza. Mások viszont azt állítják, hogy az egyház utótagnak a középkorban puszta volt a jelentése. A tatárjárás előtt a mai városnak Nyír, azt követően pedig Nyíregyháza lett a neve, azaz — mint ahogy Mező András állítja — az elpusztult kis település emlékét csak a romos egyház hirdette, így. lett a Nyír nevű faluból Nyíregyház, később pedig Nyíregyháza. Bárhol is jár a Nyírségben az ember, mindig emlékezteti valami a múltra: egy templom, egy szobor, egy dűlőnév, egy domb ... Dombot írok én is, pidig tudhatnám, dehogy dombok azok, igenis hegyek. Igaz, magasságuk csak néhány helyen haladja meg a tengerszint feletti százötven, százhatvan métert, s még a legnagyobb, a Ho- portyó is alig száznyolcvan méter, de az Alföld legyalult földjéhez képest.... ! Nincs is talán olyan falu a Nyíren, amelynek ne lenne legalább egy hegye. A szerencsésebbeknek, mint például Ópályinak is, egyszerre három: Lovas-, Cinkés- meg Vágott-hegy. Böngészi az ember a térképet, s rájön, ha eddig nem tudta volna, milyen kimeríthetetlen a nép nyelvének gazdagsága: Akasztóhegy, Tokoló- hegy, Poros-hegy, Ónszeg- hegy ... Érdemes lenne még folytatni a névsort, ha nem akadna meg szemünk Kálló alatt, az ínség-dombon. A hagyomány szerint kötényben hordták az itteni szegények a földet, hogy a környék urának felépüljön a kilátó, a „belvedere”. Gyönyörű, csodálatos táj a Nyír. Meredek, s szelíd domboldalak váltogatják egymást, erdők, szántók, gyümölcsösök adják kézről-kézre a vándort. Mikor legszebb a Nyírség? Áz ittélőnek persze mindig. De a május, június talán a legvarázsosabb, mikor virágzik az akác; s a mennyasszonyi fehérbe öltözött tájon lakodalmi táncot jár a milliónyi méh. Vagy a szeptember- október az igazán tündéri, mikor megelevenedik az ország gyümölcsöskertje, s tízezrek szedik az almát? Lehetetlen a választás. Nemigen tud választani az itt született ember, de az sem. aki az ország túlsó sarkából jött, hogy a nyíriekkel együtt ipart telepítsen, főiskolát szervezzen,-, színházat teremtsem Népek országútja veze- tett-e tájon, s ma is nagy léptekkel vonul itt a történelem. S az itteni falvak népe még számon- tartja mindig, mire vitték fiai, tart-e még az otthonról vitt útra való? Egy teljes emberöltő is kevés lenne talán ahhoz, hogy a krónikás csak néhány itteni szép életet papírra vessen. Mert hogyan lehetne azt pár sorban elmesélni: a nyírgyulaji cipészmester gondolt valamikor egy nagyot, orvost nevel a legnagyobb fiából. És Kiss Miklós orvos lett. S visszajött a homokra, hiszen az itteni emberek küldték tanulni, s mivel fizethetne másképp, mint a tudással. Penészleken szolgál már több mint húsz esztendeje, de nincs olyan hét, hogy ne találkozna egykori cimboráival. Most is Gyulajról jött, táppénzes ellenőrzésről. Arcán még mindig ott a mosoly, gyerekkori cimborákkal találkozott, s Szúró, vagyis hát tisztességes nevén Jobbágy János mesélt neki arról, milyenek most a gyulaji lányok, s a Nemes-szeren még mindig rabolnak szarkafészket a fiúgyerekek. Betértem múltkor Győri Miskával a szakolyi presszóba, s gondoltam, megtréfálom őket, nyírvizet kérek. Értetlenül néztek rám, pedig hát Miska barátom mindent tud falujáról, meg a Nyírség történetéről, s még ő is csak csodálkozott, hogy nem olyan régen ez volt a nyíri „kóla”. Megcsapolták a nyírfát, aminek leve mindennél jobb üdítő, orvosság volt. S olcsón adták, egy meszelynek egy krajcár volt az ára. Me- szely, krajcár, nyírvíz ... Ködbe vész lassan emlékük is. M ost látom csak, hogy befejeztem az írást, s még mennyi mindenről nem szóltam. Például a Nyír védett természeti értékeiről, néprajzi érdekességeiről, a • homokról'. ;í5j"alniáróí/ az- R ingázók ' ézréii'ől? '’‘Néíh* szóltam az iparról, a mezőgazdaságról is alig. De hát kicsinységében is oly nagy, érdekes ez a vidék, amilyen csak a szülőföld lehet. Itt kell élni, hogy igazán megismerjük. Balogh Géza Elek Emil felvétele KM
