Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-29 / 24. szám
4 Kelet-Magyarország 1982. január 29. Kommentár Genfi mérleg * Gromiko szovjet és Haig amerikai külügyminiszter genfi találkozóját, ha nem is vezetett konkrét megállapodásához, látványos frontáttöréshez, mindkét részről szükségesnek és hasznosnak nevezték. Szovjet részről, mint az a korábbi nyilatkozatokból, sajtómegnyilvánulásokból már eleve világossá vált, a világ további sorsát nagymértékben meghatározó, a fegyverkezési hajsza, s mindenekelőtt a nukleáris fegyverkezés megfékezésével, a béke megszilárdításával kapcsolatos kérdésekre helyezték a fő hangsúlyt. Ezek megvitatása során megállapodás született arról, hogy Genfben tovább folytatódnak a múlt év novemberében megkezdett, az európai közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek csökkentésével kapcsolatos szovjet— amerikai tárgyalások. Megállapítást nyert ugyanakkor, hogy e kérdésben még mindig jelentős véleménykülönbségek vannak a két fél között. Nem sikerült egyetértésre jutni a stratégiai fegyverek korlátozásáról folytatott, amerikai részről zátonyra futtatott tárgyalások, a SALT- folyamat felújításáról. Andrej Gromiko ismét nyomatékosan hangsúlyozta azt is, hogy — más országokhoz hasonlóan — az Egyesült Államoknak sincs joga beavatkoznia lengyel belügyekbe. A sajtójelentésekből, a külügyminiszteri megbeszélést értékelő kommentárokból kitűnik, hogy egymástól igen eltérően vélekedik a két ország a világ más térségeiben, a Közel-Keleten, Dél-Afrikában, Ázsiában kialakult helyzetről is. Gromiko .és Haig : áttekintett szinte minden, a két fél, a Kelet és a Nyugat számára egyaránt fontos kérdést. Ha a nézeteltérések nem is enyhültek, az már önmagában is figyelemre méltó eredmény, hogy a párbeszéd folytatódott a Szovjetunió és az USA között. * F. L. Gromiko Berlinben Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter és vendéglátója, Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke az NSZEF PB tagjainak társaságában Berlinben. (Kelet-Magyarország telefotó) Részvétnyilvánitás a badapesti szovjet oagykövetségea Mihail Andrejevics Szusz- Ióvnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága Politikai Bizottsága tagjának, az SZKP KB titkárának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa küldöttének elhunyta alkalmából Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára, Gye- nes András, az MSZMP Központi Bizottságának titkára és Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a KB külügyi osztályának vezetője csütörtökön felkereste a Szovjetunió budapesti nagy- követségét, és a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében részvétét fejezte ki. Képünkön: az Olaszországban elrabolt amerikai NATO-tá- bornok Dozier, kiszabadulása után. (Kelet-Magyarország telefotó) Kiszabadították Doziert James Lee Doziert, az Olaszországban elrabolt amerikai NATO-tábornokot csütörtökön délelőtt kiszabadították. A hírt a nyomozást irányító Gaspare de Francisci rendőrprefektus jelentette be. A római rádió közlése szerint a december 17-én elrabolt tábornokot Padovában tartották fogva és rajtaütésszerűen szabadították ki. (Folytatás az 1. oldalról) Igen jelentősen emelkedik a két ország együttműködése a könnyűipari és élelmiszer- ipari gépgyártásban, a lakossági szolgáltatás és a vendéglátóipar korszerű berendezésekkel történő ellátásában. A magyar ipar a Szovjetunióban folyó nagyszabású rekonstrukciós program megvalósításához korszerű élelmiszeripari gépeket, gépsorokat, konfekcióipari gépeket, kereskedelmi berendezéseket szállít — az ilyen gépek magyar exportja a Szovjetunióba 1981—1985 között kétszeresére növekszik. A részletes tervek egyeztetéséről külön tárgyalásokat tartanak. Fejlesztik az együttműködést a két ország között az energetikai gépgyártásban, elsősorban a paksi atomerőmű építésével összefüggő területeken. Az együttműködési bizottság a két ország kormányfői között létrejött megállapodás alapján meghatározta az együttműködés új formáit. Ezek közé tartozik a közvetlen gazdasági együttműködés hazánk és egyes szovjet köztársaságok között. Az ülésszak idején Marjai József erről megbeszéléseket folytatott a Grúz SZSZK és az Azerbajdzsán SZSZK vezetőivel. Ugyancsak meghatározták az egyes vállalatok, gazdasági szervezetek közötti közvetlen együttműködés formáit. Megállapodás született arról is, hogy megvizsgálják közös vállalatok létrehozásának lehetőségét egyes termékek gyártására. Jóváhagyták az ülésszakon a magyar—szovjet tudományos-műszaki együttműködés 1976—1980. évi eredményeiről szóló beszámolót is. Az ülésszak a barátság, az elvtársi kölcsönös egyetértés légkörében ment végbe. A magyar—szovjet gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési kormányközi bizottság XXVIII. ülésszakáról szóló jegyzőkönyvet magyar részről Marjai József miniszterelnök-helyettes, a magyar tagozat elnöke, szovjet részről Nyikolaj Talizin miniszterelnök-helyettes, a szovjet tagozat elnöke írta alá. Nyikolaj Talizin és Marjai József az aláíráskor beszédet mondott. 'Szabolcsi bűnügyi múzeum 16. Ki ölte meg doktor T.-t? Ezenkívül egy nagyon fontos kérdést tett föl a bíróság: vajon miért követte volna el Alajos ezt a bűncselekményt? Féltékenységből? Hat-nyolc évvel korábban lett volna oka rá, de 1958-ban már nem. És itt van a beismerő vallomásnak egy újabb gyenge pontja. Alajos azt mondta a rendőrségen, hogy látta, amint egy — a feleségéhez rendkívül hasonlító — nő bement doktor T. lakásába. Emiatt lett aztán indulatos és a féltékenység kergette őt is az ügyvéd ajtaján belülre. Akkor akár mindennap így tehette volna. A felesége doktor T. házvezetőnője volt, rendszeresen járt hozzá, az idős ügyvéd pedig Alajosék- hoz, sőt ha a házaspár moziba ment, vigyázott a gyerekekre. ' Fölvetődött, hogy talán Alajos zsarolta volna valamivel az ügyvédet. Lehet, az is megtörténhetett, bár nem valószínű. Doktor T. ekkorra annyira elszegényedett, hogy kizártnak látszott: valaki is pénzt kaphat tőle. Az anyagi körülményeit Alajos is jól ismerte, hiszen az utolsó hónapokban a felesége munkáját sem bírta megfizetni az ügyvéd. Hogy az asszony mégis elvégezte, amit kellett, azt inkább szánalomból tetté. A bíróság szinte döntő bizonyítékként értékelte, hogyan viselkedett Alajos doktor T. halála után. Az alkalmi zenekarokban működő, szerény keresetű férfi épp aznap kötött előnyös szerződést. Emiatt jókedvű volt otthon is, zenélés közben is. A bíróság szerint valószínűtlennek látszik, hogy így viselkedne az az ember, aki két perccel azelőtt ölt, és olyan borzalmas látványban volt része, amitől saját beismerése szerint megundorodott, s aminek fölfogta a jelentőségét, hiszen igyekezett a szobakulcstól megszabadulni, nehogy bizonyítékul szolgáljon. A bíróság szerint ennek nem mond ellent az sem, hogy három nap múlva zenélni sem tudott az izgalomtól, mikor doktor T. halálhírét meghallotta. Aki higgadt tud maradni, mikor a szörnyű bűnt elkövette, — az miért lenne ideges a hírére? A bíróságnak talán ebben is igaza van. De vajon miért ismerte be cellatársai előtt doktor T. megölését bizalmas beszélgetéseiken Alajos? A bíróság szerint előbb előttük is arról beszélt, hogy ártatlan, és csak később ismerte be a tettét. Hogy miért nem fogadta el a cellatársak vallomását, azt nem indokolta a bíróság, csupán a négy vallomás között meglévő — csaknem lényegtelen — ellentmondásokat boncolgatja. Lehetséges lenne, hogy a társak előtt váltakozó vallomás a gyilkos Alajos lelki vívódását jelezné? Vagy az igazság más: az ártatlan Alajos még a cellatársaktól is félt volna? S még egy. Az első őrizetbe vételkor Alajost téves időpontról számoltatták el. Ekkor talán remény gyúlt benne — ha ő volt mégis a tettes —, hogy megmenekülhet a felelősségre vonástól. Ezután hat hétig szabadlábon volt. Előkészíthette a védekezését, lehiggadhatott. De vajon így volt-e? E kérdésekre most még nincs válasz. Arra sincs, hogy tulajdonképpen ki ölte meg doktor T. Tibort? Vajon kiderül-e egyszer? Vajon tisztázódik-e az utóbbi évtizedek legtalányosabb szabolcsi gyilkossága? Vajon elnyeri-e, elnyerheti-e még méltó büntetését az idős ügyvéd gyilkosa? Lehetséges? Talán? Aligha? Gyilkosság az erdészházban A nyírbátori rendőrség 1964. május 28-án telefonon jelentette, hogy az Ny.-i községhez tartozó erdészházban Cs. György halálra szurkálta a feleségét. Két rendőr biztosítja a helyszínt, nehogy valaki megváltoztassa a nyomokat, Cs. Györgyöt kórházba szállitották. Még aznap megtartották a helyszíni szemlét a többé-ke- vésbé érintetlenül hagyott erdészházban. A műúttól nem messze, az akácerdőben áll az az erdészlak. Cs.-nét — hanyatt fekve — a konyhában találják. A bútorokon összedobált ruhaneműk, kitört ablak, általános rendetlenség ... Az asszonyon első látásra kilenc szúrott sérülést fedeznek föl, szétszórtan a mellétől a combjáig. A bizottság a kerítés mellett talál egy szarvasagancsból készített acélpengéjű tőrt. A bűntett ténye világos, csupán az a kérdés, miért és milyen körülmények között követte el az erdész? Cs. Györgyöt három napig tartották kórházban. Sérüléseit alaposan megvizsgálták, de azok nemhogy életveszélyesek nem voltak, hanem nagyon is könnyűnek látszottak. Talán öngyilkossági szándék látszatát akarta kelteni velük? A szúrások-metszések mélysége alig érte el az egy centimétert. Június elsején, még a kórházban kihallgatta Cs. Györgyöt a rendőrség. Vallomásából egy jól induló, de aztán furcsa, egyre rosszabb irányba forduló házasság története bontakozott ki. K. I. (Folytatjuk) wamm 8. HOVÁ TARTOZOM? Marlene Dietrich az amerikai hadsereg századosaként tért vissza szülőhazájába, Németországba. Nagy meglepetésére nem kellett fenyegetéstől félnie. Sőt, az emberek az utcán kedvesen üdvözölték, bár hivatalosan a másik oldalon állt. Aachenben, egy nagyrészt szétbombázott városban az egyik filmszínházban játszottak. Igen hideg volt, a ház tulajdonosa megkérdezte, hozhat-e egy csésze forró teát? Kollégái óvták Marlenet, hogy ne fogadja el, hátha méreg van benne. Ő azt kérdezte az embertől: „Miért hoz nekem teát? Tudja, hogy én a másik oldalhoz tartozom.” Az ember nagyot sóhajtott. „Igen, tudom — mondta —, de ön a „Kék angyal” is”. És így volt ez egész Németországban. A győztesek fogadtatására Marlene így emlékezik: „Senki nem volt ott, hogy segítsen nekünk. Mi hurcoltuk a csomagjainkat, tetőtől talpig végigmértek bennünket, mindannyiunknak le kellett adni minden kedves háborús emléktárgyunkat. Zsebünkben egy cent nélkül várakoztunk a taximegállóban, és nem tudtuk, hová menjünk. Nem használt, hogy azt mondtuk, egyenesen a háborúból jövünk. Dolgunk van — mondták —, menjetek tovább!” Végül Marlene kihalászott egy taxisofőrt, és a legnagyobb borravalót ígérte neki, ha elviszi őket abba a szállodába, ahol mindig lakott, ha New Yorkban volt. Mivel nem volt egy dollárja sem, aláírt egy biankócsekket. Ott álltak piszkos katonazsákjaikkal a Saint Regis Hotel elegáns halijában. A háborúnak még nem volt vége, de itt úgy tűnt, mintha nem is tudott volna senki a háborúról. A bajtársak elhatározták, hogy még naplemente előtt elbúcsúznak egymástól. Marlene egyedül maradt lakosztályában. Csengett a telefon. Ügynöke figyelmeztette, hogy ne írjon több csekket alá, mert fedezet nélkül maradnak. Fürdőt vett és ágyba bújt, egyszerűen csak feküdt, és várt — mire? „Elvesztettem a lábam alól a talajt — írja visszaemlékezésében. — Hová tartozom? Nehéz az ilyen gondolatokkal megbirkózni.” És Marlene keserves élményei szaporodtak. „A második világháború, azt hittük akkoriban — írja —, minden háborúskodás végét jelenti. Visszatértünk, amikor mindennek vége volt, és nem mással, csak buta megjegyzésekkel fogadtak bennünket. A férfiaknak csak nyakkendőben szabad egy étterembe belépni, az ejtőernyős vadász egyenruhájukon lévő kitüntetések ellenére is. New York utcáin mentem, és nem tudtam elhinni, hogy mindaz, amit nekünk ígértek, hazugság volt. Nem más, mint hazugság! Találkoztunk az utcán és összeborultunk. A legtöbb régi katonának nem volt állása. Miért éreztem magam felelősnek? Azért, mert az ar- denneki kemény napokban, amikor az előadások után beszélgettünk, megígértem nekik, hogy otthon munkaalkalom vár rájuk. Ugyanazokat a reményeket adtam nekik, amelyekben én is bíztam, és meggyőztem őket — szerződésem szerint. El lehet képzelni — írja —, hogy 1945 őszén és telén nem voltam túlságosan népszerű. Minél több katona tért visz- sza a Csendes-óceánról, annál kevesebb lett a munkalehetőség. Kimentünk az utcára és tiltakoztunk. Magunkon kívül voltunk! A kórházak tele voltak. Meglátogattuk a sebesülteket, hogy megnyugtassuk őket, és megígérjük nekik — mint már olyan sokszor —, hogy törődünk velük. Ugyanazok a hazugságok, ugyanaz a „gyere táncolj velem” párbeszéd. Keserű, keserű háború utáni tapasztalatok. Akkor azt gondoltam, hogy mindenki tudja, mit jelent a bombázás, rombolás, a halál. Az Amerikai Egyesült Államok jól táplált polgárai nem tudták. Nem akarták tudni. A polgár- háború óta az amerikaiak nagy-nagy többsége nem ismerte a háborút. Csak a rádióból és az újsághírekből hallott róla. Soha nem esett bomba a fejükre, ezért csináltak akkora ügyet abból, ha áramszünet volt, és a televízióadás kimaradt. Szomorú tudatlanság, de olyan kényelmes. Mindezeket az a Marlene Dietrich írja visszaemlékezéseiben, aki a háború alatti hősies helytállásáért a legnagyobb polgári kitüntetést, a Szabadság-érmet és a francia Becsületrendet kapta. (Következik: Egy platói szerelem) Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy az 1982. január 31-ig LESZÁMLÁZOTT, DE KI NEM SZÁLLÍTOTT BODROGKERESZTURI TUFA FALAZÓBLOKK MŰVI UTALVÁNYOK 1982. JANUAR 31-1 HATÁLLYAL ÉRVÉNYÜKET VESZTIK. Kérjük, hogy a beváltatlan művi utalvánnyal rendelkező vásárlók a fenti időpontig szíveskedjenek az árut elszállítani. Ezt követően csak a befizetett összeget térítik visz- sza a számlát kiadó telepek.
