Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 23. Balia D. Károly Bállá n. Károly — akinek néhány versével most találkozik a szabolcsi olvasó —, a Szovjetunióban, Ungváron született 1957-ben. Édesapja Bállá László költő, műfordító, a Szovjet írószövetség tagja, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője. Az ő nyomdokain indult el zsenge gyermekkorában. Fizikát hallgatott előbb az egyetemen, most magyar irodalom szakos levelező hallgató és az Ukrajnai Tankönyvkiadó magyar osztályán segéd- szerkesztő. Régóta rendszeresen publikál az ungvári magyar, ukrán és orosz nyelvű kiadványokban, az ottani fiatal magyar írónemzedék József Attila Irodalmi Stúdiójának társelnöke. Két éve jelent meg első, magyar nyelvű kötete és már nyomdában van a második, az ukrán nyelvű Ki- jevben. Közben versciklusa jelent meg az Ukrán írószövetség folyóirata, a Vitcsizna hasábjain. Gyakran közli írásait az ugyancsak kijevi ifjúsági lap, a Mology Ukraini. Idézünk ars poeticájából: v.Verset azért írok, mert már nem tudnék nem írni. Egyetlen szenvedélyem van: szeretem az embereket. A verset olyan képletnek tartom, melyben az ismeretlenek helyére önmagunkat helyettesíthetjük be.” Az alábbiakban Balia D. Károly verseiből adunk összeállítást. Versekből piramist Születtem az atomkorszak elején. Tizenkét éve hordták már nyomorúságukat Hiroshima túlélői, de még csak három éve volt akkor, hogy országom ötvenhertzes vérkörébe lehelte az áramot a dubnai atomreaktor. Születtem az űrkorszak előtt. Már járni tudtam, mikor az első szputnyik büszkén az űrbe tört, s már kétszer körülszaladtam a háztömböt, mire Gagarin hajója megtett egyetlen kört. Születtem születő csodák között. Élek lézersugarak pásztázta világban, élek akarat szülte tettben, tett kovácsolta Mában, Ma hívta jövőben ... Elek: térben és időben. A Kárpátok redőzetének és a huszadik század utolsó negyedének kereszteződésén élek én. Elek egy élet-cseppjében a Kozmosznak s versekből építek piramist az ITT-nek és a MOST-nak. Ösztönök minden percben el kell viselnem a tüdő lélegzési kényszerét dobbanni vágyását a szívnek hogy vigye-hozza a vért örök gondolkodni-vágyásával nem hagy nyugton az agy s folytan rávesz a kéz hogy valamit dolgozzak percre sem tesz le arról a lábam hogy maga mögé küldje az utat s folyton megszólalásra izgatnak a készülődő versek nyelvem alatt Munkáskéz Ne rejtsd a kezed az asztal alá. Nyúlj bátran a pohárért. A fehér abrosz felett még jobban látom: nem piszok ül kezeden. Az olaj ette be magát bőröd pórusaiba vagy vaspor dörzsölte kesztyűvé tenyered? — nem tudom, de azt látom: szappan, szóda itt nem segít. Ne rejtsd hát kezed az asztal alá. Nyúlj bátran a pohárért! Munka után ízes a sör, s én kezed már hófehérnek látom. Aszály tehenek száraz könnye a kutakba könyörög vizet mint parasztok tenyere a föld térképpé repedezett az udvaron körbeáll sok imára csukott tenyér ha nem hull a vetésre eső — nem érik új kenyér az udvar közepén máglya hótiszta fehér gyolcs rajta valahol már készülődik egy szűzleány fejlehajtva Tágulok a világegyetembe Egyméteres kezem mérföldekre kinyújtom rövidlátó szememmel a Föld túlsó felét figyelem vállig sem érő hajamat a hegyek gerincére fésülöm félcentis szakállamból tiszta havat hullatok az Antarktiszra Minden este más országban alszom el de reggel egy hazában ébredek Már alig hord a lábam a világot mégis bejárom a Földről is elrugaszkodom vár a határtalan álmaim is megvégtelenednek Tágulok a Világegyetembe Talán egyszer téged is elérlek ki itt élsz mellettem Páfrányok denevérek Gitáromba rozsdásodtak az akkordok, az ernyedt húroknak idegen gémberedett ujjaim búja, csak a buja páfrányok tenyésznek kertek hűs-nedves zugában, hogy karbonkori erdőket idézve visszakönnyezzék a hajnali harmatot. Telefonom kagylója gyöngytelen, pedig tengert morajlik a membrán, de kedvesem hangja elvész a jelek rengetegében, csak az ében éj ereget részeg denevéreket a térbe, hogy a röptükhöz szelídült szél megzörgesse félig nyitott ablakom. Találkozás Ferencsik Jánossal Ferencsik János a magyar zenei élet utóbbi fél évszázadában meghatározó szerepet tölt be. A zenerajongók tudják, hogy mily avatott kézzel, mennyire elmélyülten, s milyen hűséggel dirigálja a zeneirodalom nagyjainak műveit, köztük egymástól annyira távolállóakét is, mint Bartók és Mozart, Verdi és Wagner, vagy éppen Johann Strauss. Ferencsik január 18-án töltötte be hetvenötödik életévét. Egyéb kerek, vagy im-* pozáns jubileumokhoz is elérkezett ugyanez időben: 55 éve, 1927-től tagja az Operaháznak, ahol negyedszázada főzeneigazgató; alapításától kezdve, azaz 1952-től vezető karnagya, majd főzeneigazgatója a Magyar Állami hangversenyzenekarnak. Ennek is kerek harminc esztendeje. Alig húsz éves, amikor friss diplomával, szerződteti az Operaház, s még nem éri el a harmincat, amikor Európa mind több nagyvárosában, s csakhamar még távolabbi tájakon is, elismert és gyakorta meghívott vendégkarmester. Moszkva, London, Prága, Helsinki, Hollywood, San Francisco, Los Angeles, Távol-Kelet — felsorolhatatla- nul sok helyütt szerzett dicsőséget a magyar zenei életnek. Pályájának állomásait, sikereinek változatos színhelyeit, s az utóbbi ötven év különböző előjelű történelmi változásait átgondolva, egy meghatározó jelző jut eszembe: a hűség. Ezért ez az első kérdésem is, amikor fölkeresem. — Kajunk a sokrétű hűtlenkedéseké. Sokan könnyedén váltogatják hazájukat, szakmájukat, meggyőződésüket. ön mindig hű volt hazájához, hivatásához, választott műfajához, ideáljaihoz, önmagának kiszabott, szigorú mértékeihez. Minek tulajdonítható ez a már már divatja múlt, konzekvens magatartás? Ferencsik éppoly komolyan veszi, és éppoly átgondoltan válaszolja meg az újságírói kérdéseket, mint ahogyan vezényel. — Kísértés volt, természetesen. Amint mondja, alkalom is bőven kínálkozott. De én, magyar létemre, szívesebben vagyok itthon. Ezért is vagyok mindig szívesen látott vendég külföldön. Aki odakint telepedik le, az esetleg mást tapasztal. E praktikus körülménytől teljesen függetlenül: én itt érzem magam a legjobban. Ez az ottDe semmi! Néhányan ingujjban dolgozgatnak a kertben, a Fickó meg-meghen- tereg a száradó, de még mindig bársonyosan sűrű fűben, játékosan neki- nekiiramodik a vízmosta partnak, ahol bogarak sütkéreznek. Este csak éppen belangyí- tunk a szobába, már nyitni kell az ajtót, fullasztó a hő-, ség. A kutyám a szoba közepén szuszog, semmi kedve a kályha közelébe menni. — Azért van az, hogy a vadak bejönnek az udvarokba, mert védik őket, és ők ezt nagyon jól tudják... Az a pár belga, nyugatnémet vadász, ha ki-kilő közülük egyet-egyet, észre se veszik. Hol van még itt a tél...? bölcselkedünk. Majd lefekszünk; az erdőszéli ájer gyereket, fiatalt, öreget egyaránt hamar álomra ösztökél. Mély, nyugodt órákat alszik itt az ember, s oly pihenten ébred, mintha a felfrissüléssel együtt megfiatalodna. Csizmadobogás, kopogás, hangos köszöngetésre ébredünk. — Pálinkás jó reggelt! Kilesek az üveges verandára: mintha hóember állna a külső ajtó előtt. S mindenütt fehérség, fehérség! A hatalmas cseresznyefa hókúpként hatalmasodik az udvar közepén, mögötte a bokrok vonulata, az akácok szálegyenessége, s míg régebbi teleken a kerítés csúcsán apró hósapkák virágoztak, most eltűnt a kerítés, s csupán a szögesdrót futása rémlik. Fehér a hegy, fehér alattam a falu, a kéményekből már füst száll a magasba, csupán a villanypóznák feketéllenek a nyugalmasságában is félelmetes hórengetegben. Mesterember látogatott meg, ahogyan a napokban megegyeztünk. — Este még sehol semmi ... Most meg? — Hiába, a vadak nem hazudnak. Érezték. — Éjszaka kimentem szénért — meséli a vendég. — Mert én már éjfél körül éreztem: valahová fordul az idő... A lábam, tudja. Itt, térdben, meg a csontjaim... Jelzik a fordulást. Kimegyek, hát már féllábszárig ér a hó. Gyorsan két kanna szenet, és befűtöttem, hogy a kémény körül leolvadjon a hó ... Az átkozott bádogos igen kontár munkát végzett ... Szikrázik az egész vidék, s az ég és a föld egy nagy- nagy hórengetegbe olvad. Milliárdnyi apró pihe törtet alá, vagy furcsa íveket rajzolva zuhan társaira. — Tíz perce, hogy eljöttem az úton ... Nézze, már belepte a csapásomat a hó ... — s mint aki a szépben a hasznosságot is meglátja, megnyugodva teszi hozzá: — Olyan száraz évek jöttek egymásra, hogy most már igazán kell a csapadék. Mert a föld nem fagyott meg, és ha megindul az olvadás, szép lassan beszivárog a gyökerekhez ... Hanem, jól tenné, ha ezt a nagy fát itt-ott megmozgatná. Még letöri a nagy súly az ágakat. ... Régi nagy telekre gondoltam, mikor a kassai szél annyi havat hordott a Her- nád-völgyi utakra, hogy az én falumat szinte befedte. Kora hajnalban már összeverődtek a férfiemberek, s mentek a kiskéri sorra Dobo- sékat „kihányni”. Falumnak ezt a mélyen fekvő részét három-négy méteres hó fedte ilyen nagy havazáskor. Ám a fiaim még alig láttak jószerével igazi nagy telet, sok havat. — Mit gondol, megmarad ez a hó karácsonyra? — Miklós nap előtt jön, elmegy! — jelentette ki a mester. — Lehet, hogy hetekig havazik majd. — Itt nálunk előfordult már ilyen. A fiúk is megjelennek, hólapátolásra készen. — Előbb talán reggeliznénk — javaslom csendesen. De nagy az indulat. Ám legyen. Hamar beleunnak, tudom. A mester megjegyzi. — Nagyapám azt mondta: bolond ember az, aki leveri a diót és ellapátolja a havat ... — S miért? — Hát... mert a dió lepereg magától is, a havat meg majd elmarja a meleg szél.. Vagy elolvad az magától is. De annyira sűrűn szakad a hó, hogy ebben a pillanatban mindenre gondol az ember, csak éppen a hóolvadásra nem. Ferencsik vezényel. (MTI Fotó—KS) honom. Itt a házam — ez a hazám. — Más pálya sem csábította? — Sosem gondoltam arra, hogy mást csinálnék. Igaz, viszonylag későn határoztam el, hogy a karmesterséget választom, s látja, ennek a kedvéért hűtlen is lettem — két hangszerhez; hegedűvel kezdtem, orgonával folytattam, mégis dirigens lettem. — Nemrég olyasmit olvastam, hogy egy nemzetközi orvostársaság kutatásai szerint a művészek közül a karmesterek a legegészségesebbek, a leghosszabb életűek, mert tevékenységük egyesíti a fizikai és a szellemi koncentrációt. — Igaz, hogy a karmesterek bírják a legtovább: Toscanini például késő öregségére is kitűnő kondícióban volt, de az idős karmesterek fizikai megterhelése viszonylag csekély. Már nagyon takarékos mozdulatokká! jí'kltíÖ0 eredményeket érnek el. Zenei tekintélyükkel, s a zenekarokkal kialakított kapcsolatuk révén legapróbb rezdüléseiket is ismerik. — Mi a véleménye a Ko- dály-i óhajról, hogy a zene legyen mindenkié? — Nem találok szavakat annak kifejezésére, hogy mennyire szeretem és tisztelem Kodályt. Ezt a mondását mégis erősen megkérdőjelezem. Mert amint a színvaknak nem jelenthet sokat a festészet, a botfülű sem profitálhat a zenéből. És akinek csak arra kell a zene, hogy aláfestést nyújtson, mialatt ezzel-azzal foglalatoskodik — azok számára sem az a zene, amit mi annak nevezünk. Aki igazán szereti, az tiszteli is a zenét.' — Mivel magyarázza a mai ember szüntelen zeneéhségét? , — Inkább arról van szó — ez a hivatalos igyekezet is —, hogy minden művészet tartozzon hozzá minél többek mindennapjaihoz. Már nem főképp anyagi kérdés, hogy valaki opera- vagy koncertbérletet vegyen. Ma nem lehet elég koncertet adni. Ez: jó! — Pihenésként hallgat-e másféle muzsikát, mint amilyen a repertoárjához tartozik? — Engem csakis és kizárólag a komoly zene érdekel. Ez a szó a kvalitást jelzi, vagyis ide sorolom Johann Strausst is. Semmi közöm a pillanatnak adresszált, s a pillanattal elmúló szórakoztató zenéhez; a jó könnyűzenét — Lehárt, Offenbachot — szeretem. — Ha fáradt, megnyugtatja a zenehallgatás? — Nem, nem, nem! Mondom, hogy a zene nem ala- csonyítható le zümmögő háttérré, nem lehet nyugtató segédeszköz, vagy gyógyszer. A zenéhez teljes ember kell. — Mit olvas? — Szeretem a jó krimit. De azt csak a tévében. Olvasni — csak értéket! Sajnos, sosem annyit és annyifélét, amennyit szeretnék. Hobbim a latin, az ógörög; hetvenen felül ismét jártam ógörög órákra. A görögök teli vannak szebbnél-szebb versekkel... Hogy jobban kedvelem-e a régmúlt költészetét, mint a későbbi, vagy mai nagyokat? Rangsorolás nincs, nem lehet. Ha egyet kihagynék, integetne: ki ne felejts! — Hogyan tölti egy napját? — Olykor hosszú-hosszú időn át minden percemet elfoglalja a hivatásom; az, hogy muzsikálok, hogy felkészülök rá. És játszom magamnak is: zongorázom. Kedvelem az autóvezetést is; látja, ez megnyugtat, és — bár idegenkedem a gépektől — a vezetésben sem a mechanikus rész érdekel, hanem az, hogy kellemesen, .szabadi domkocsikázom. Fotögrafálwiv is szeretek. Ehhez két masinám van, az egyik automatikus gép, a másik érzékeny, új típusú japán készüléket viszem utazásra. Olyankor szakíthatok időt arra, hogy ilyesmire koncentráljak. — ön híres a szigorú zenei precizitásáról, a művet és szerzőt maximálisan tiszteletben tartó tolmácsolói hűségéről. Mi a véleménye arról a divatról, amely a klasz- szikusokat — írókat, színpadi szerzőket, festőket zenészeket — „értelmezi”, azaz módosítja? — Akiknek az a jelszava, hogy a remekműveket „közel kell hozni” — azok nem tudják, mi a remekmű. Az előadónak, interpretátornak, megjelenítőnek — és az ő segítségével a befogadónak — kell fölemelkednie a remekműhöz, nem pedig azt leci- bálni szellemi magaslatáról. A remekmű az emberről az embernek a legmagasabb- rendűt a legmélyebben mondja el. Tisztelettel kell közeledni hozzá, nem avatatlan kézzel megbolygatni. — 1952-ben készítette el Ferenczy Béni remek Feren- csik-mellszobrát. Akkor a mester 62, ön 45 éves volt. Kialakult-e akkor valamiféle fiúi-atyai kapcsolat? — Ferenczy Béni saját bevallása szerint rekordidő alatt készült el a portrémmal. Akárcsak a mester, én is rendkívül elfoglalt voltam akkoriban is. De az együtt töltött idő rendkívül tartalmas, baráti, emlékezetes volt. Ferenczy Béni csodálatos jelenség volt, érdekes, sokszínű, sokoldalúan és mélységesen kulturált — nagy művész, kiváló ember. A szobor pedig az azóta eltelt harminc esztendő folyamán szép mélybarnára érett. A szívemhez nőtt ez az alkotás. Elgondolkodva fűzi hozzá. — Az élet rövid. Talán nem kellene ennyire sok irányban érdeklődni. Vagy egyszerűen bele kell törődni abba, hogy az emberélet — akármeddig él is valaki — torzó marad. P. G. KM
