Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-20 / 16. szám
4 Kelet-Magyarország 1982. január 20. Napi külpolitikai kommentár Elnökválasztás Suomiban Megfigyelők szerint az aktivitás oka a nyolc jelölt közötti verseny teljes nyitottsága volt. Ugyanakkor a finnek a várakozásnak megfelelően befolyásolni akarják országuk politikáját, mind a belső gazdasági helyzetet, mind pedig az eddig követett külpolitikai irányvonalat illetően. Az ácsmesterből lett szociáldemokrata miniszterelnök iránti bizalom egyszersmind azt is jelzi, hogy az északi országban nem kívánnak változtatni a jószomszédságon, a pozitív semlegességen alapuló külpolitikán, amelyet Paasikivi és Kekkonen neve fémjelez. Az elektori testület összetétele nagyjából a várakozásnak megfelelően alakult. Koivisto 43,3 százalékos eredményével 145 elektort nyert. A 40 'évfeá^KqJeVi' Kivisto, a Finn Népi Demokratikus Unió elnöke, a kitűnő elméleti közgazdász 11 százalékkal 32 elektort tudhat maga mögött. Harri Nolkeri, a nagytőkét képviselő nemzeti koalíciós párt 45 éves jelöltje, a Finn Bank igazgató tanácsának tagja mögött 58 elektor áll (18 százalék). A centrum párt színeiben Johannes Virolai- nen, a parlament elnöke indult az elektorválasztásokon. A szavazatok 16,9 százalékával 36 elektort nyert. A többi elektori hely megoszlik a kisebb pártok jelöltjei között. A szociáldemokrata Mauno Koivisto nyerte a finnországi elnökválasztás első fordulóját. (Kelet-Magyarország te- lefotó) B ár Helsinkiben csak most kezdődtek a pártok közötti alkudozások és a jövő hét keddjéig még sok minden történhet, megfigyelők csaknem bizonyosra veszik a jelenlegi miniszterelnök megválasztását. Ezzel az aktussal végleg lezárul Finnország újkori históriájának egy fontos szakasza. Urho Kaleva Kekkonen csaknem negyedszázadon át állt Suomi élén. Helsinki neve azóta fogalommá vált. Kekkonen .elévülhetetlen érdeme, hogy — alkotmányos jogával élve — olyan külpolitikai irányvonalat alakított ki, amely a feszültségektől terhes időkben is kiállta a próbát. Európa, de az egész világ soha nem felejti, nem is feledheti személyes fáradozás sát a kontinens biztonsági és együttműködési konferenciájának előkészítésében és megrendezésében. Bárki is követi a megrendült egészségi állapota miatt idő előtt leköszönt finn államfőt a legmagasabb közjogi méltóságban, olyan gazdag szellemi hagyatékot vesz át, amely Finnország jövőbeni politikája szempontjából meghatározó. A szociáldemokrata Koivisto, helsinki vélemények szerint, nemcsak esélyese a választásoknak, hanem méltó is erre az örökségre. Gyapay Dénes NSZK II jobboldal kormányellenes támadása A nyugatnémet ellenzéki keresztény uniópártok éles kormányellenes támadásainak jegyében kezdődött meg az NSZK 1982-es költségvetésének utolsó, négy napig tartó vitája a Bundestagban. Friedrich Zimmermann, az ellenzéki keresztényszociális unió parlamenti csoportjának elnöke szerint a nyugatnémet kormánynak a lengyel kérdésben tanúsított felemás magatartása ahhoz vezetett, hogy „drámaian megromlott” az NSZK és nyugati szövetségeseinek viszonya. Az ellenzéki szónok azt állította, hogy Helmut Schmidt a Kelet és Nyugat közötti semlegességi zónába vezette az NSZK-t. A kereszténydemokrata unió nevében Manfred Ábeléin képviselő „semlegességi, nacionalista és szocialista” törekvésekkel vádolta a Schmidt-kormányt. A CDU- politikus követelte, hogy az NSZK csatlakozzék a Lengyelország és a Szovjetunió elleni amerikai gazdasági szankciókhoz, ne nyújtson további hiteleket a két szocialista országnak, és járuljon hozzá a szocialista országokba irányuló „stratégiai áruk” szállításának megszigorításához. Willy Brandt, a szociáldemokrata párt elnöke, a leghatározottabban visszautasította az ellenzéki támadásokat. Brancit ellenezte, hogy az NSZK leállítsa a Lengyel- országba irányuló élelmiszer- szállításokat, és csatlakozzék a szocialista országok elleni amerikai szankciókhoz. Az SPD elnöke ismét síkraszállt az enyhülési és békepolitika mellett. Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter beszédében síkraszállt a genfi és a bécsi leszerelési tárgyalások folytatásáért, hangoztatva, hogy az NSZK érdékelt a kiegyensúlyozott leszerelési intézkedésekben. Genscher „könnyelműségnek” nevezte, hogy az ellenzék a szovjet—nyugatnémet földgázcső-szerződés felfüggesztését követeli a lengyel helyzetre hivatkozva. Figyelmeztette az ellenzéket, hogy az NSZK számára — az NDK-hoz fűződő viszonya miatt — különös jelentősége van a kelet—nyugati kapcsolatoknak. Helmut Schmidt kancellár felszólalásában „önuralomra és nyugalomra” szólított fel a lengyelországi helyzettel kapcsolatban. — Az NSZK a nyugati szövetségi rendszer szilárd és aktív tagja — mondta a kormányfő. Schmidt is támogatta az európai közép-hatótávolságú rakéták csökkentéséről folytatott genfi tárgyalások továbbvitelét, amelyek megszakítását a nyugatnémet ellenzék több vezetője követelte legutóbb a lengyel helyzet ürügyén. Genf Plenáris ülés Az európai atomfegyverkorlátozási tárgyalásokon részt vevő szovjet és amerikai küldöttség plenáris ülést tartott kedden Genfben. Az Egyesült Államokban, a nevadai sivatagban lezuhant négy T— 38-as típusú „Thunderbird" repülőgép. A katasztrófa kötelékrepülés közben, földközeli mürepülés során következett be. A gépek orrukkal a földbe fúródtak, a pilóták életüket vesztették. (Kelet-Magyarország telefotó) ^habctesi bűnügyi tnűzennt Ú gy tűnik, a finn elnök- választásokon csakugyan a papírforma győz. Minden tekintetben: a választók fokozott érdeklődését ugyanis épp úgy előre megjósolták, mint azt, hogy a legesélyesebb jelölt Mauno Koivisto kormányfő, ügyvezető elnök. Vasárnap és hétfőn lezajlott a 301 tagú elektori testület megválasztása. A 3,9 millió szavazásra jogosult finn állampolgár csaknem kilencven százaléka járult az urnákhoz, ami egyedülálló rekord az országban. Eddig az 1962. évi elnökválasztás számított csúcsnak, akkor a választók 81,5 százaléka élt a jogával. A jó barát 8. A bűntett után a kilencedik napon tartották R. Péter ügyében a nyilvános főtárgyalást. Az öttagú rögtönítélő bíróság munkáját megkülönböztetett érdeklődés kísérte. R. Péter a bíróság előtt nem változtatta meg előző vallomását, de kiegészítette néhány — ma már mosolyra késztető — részlettel. A tanúk — köztük B. Imre — sem mondtak jelentősebb újdonságot, csak a vád alaposabb, teljesebb bizonyítása érdekében hallgatták ki őket. A törvényszéki orvosszakértők teljesen beszámít- hatónak találták R. Pétert, semmi sem zavarta őt akaratának eldöntésében. A védő — meg akarván ragadni az egyetlen lehetséges mentséget —, azt indítványozta a bíróságnak, hogy ellenőrző orvosszakértőt hallgassanak meg az ügyben. Szerinte R. Péter a katonaságnál úgy szerepelt az egészségügyieknél, mint nem beszámítható ember. Munkából hazafelé menet minden ringyet-rongyot összegyűjtött, és ez valami elmebetegségre mutat. És ezenkívül az is, hogy édesanyja szerint R. Péter tízéves koráig nem tudott beszélni, kosárban ülve élt, tehát elmebeli képessége nem teljes. Hogy ezek valóban így vannak vagy sem, azt ma már aligha tudja meg a világ, mert a védő indítványát — „mint szükségtelent” — mellőzte a bíróság, mondván, hogy a tényállás teljesen felderített és tiszta, a további bizpnyítás elrendelése pedig ellenkeznék a rögtönbírásko- dási eljárás céljával és természetével, nevezetesen a haladéktalan megtorlás kívánalmával. Miután a bíróság ilyen világosan kimondta a verdiktet, nem volt vita: az ítélet halál. Nagy súllyal értékelték R. Péter ravaszságát, kitartó állhatatosságát, és hogy régi jó barátját akarta gyilkoság útján kirabolni. Enyhítő körülményként R. Péter alacsony műveltségét (!?) említi az ítélet. Délután négy órára nem csak a tárgyalással, de az ítélet írásba foglalásával és kihirdetésével is végzett a bíróság. összeült a kegyelmi tanács. Az államügyész R. Pétert nem tartotta kegyelemre méltónak és nem is ajánlotta. A rögtönítélő bíróság öt tagja hasonlóan nyilatkozott ... Pénz az ágy végében Az egyik rendőrőrs telefonjelentést tett 1958. december 20-án késő éjszaka a megyei főkapitányságra, hogy a község határában, a házaktól mintegy kétszáz méternyire vérbe fagyva találták H. János helybeli lakost. Az őrs értesítette a hozzátartozókat, akik a sérültet szekérrel orvoshoz szállították. Az orvosi ellátás után, útközben meghalt H. János. A legelső megállapítások szerint a megtaláló F. István senkit sem látott a közelben, aki leüthette volha az idős embert. Éjfél után fél órával megkezdték az alapos vizsgálatot. A rendőrök a holttestet már a lakás konyhájában látták meg, s első rátekintésre sem volt kétséges: a sérülései idegen kéztől származtak. F. István elmondta, hogy az este már a H. családnál volt — udvarolt H. János leányának —, de korán elment, mert disznótoros vacsorára volt hivatalos. Vacsorára igyekezve talált rá a határban H. Jánosra. Lovas kocsin vitték az orvoshoz a sérült embert, aki injekciót adott neki és javasolta, hogy mentővel szállítsák kórházba. A gyepen csupán egy kicsiny vértócsát talált a rendőri bizottság, ott, ahol H. János feküdt. Más nyomokat már nem leltek, mert a gyepet a hozzátartozók éjszaka összejárkálták. Az orvosszakértő megállapította, hogy H. János fejét legalább három olyan behatás érte, amelyeknek mindegyike külön is halálos lehetett volna, még azonnali orvosi segítség esetén is. Boncoláskor szesz szagát érezték, s a laboratórium az elhalt vérében alkoholt talált. Következtetésük szerint az elhalt közepesen ittas volt. Még aznap éjszaka kihallgatták mindazokat, akikkel napközben H. János együtt ivott. Haragosát, ellenségét nem találtak. De hát akkor kinek állt érdekében eltenni az útból H. Jánost? K. I. (Folytatjuk) 1. Á BÁNAT MAGÁNÜGY □ z egész világ ismeri csábos nézését, rekedtes, „sexis” hangját, karcsú bokáit, a ruha hasítékából kivillanó gyönyörű combjait. És az égés? világ fél évszázada csodálja Marlene Dietrich tehetségét, ragyogó színészi képességeit. De milyen az ember, a sok száz alakítás, az eljátszott szerepek mögött az igazi, élő asszony ? Sokat beszéltek és írtak már róla. Ö maga is megírta életrajzát, melyet „Életem” címmel a Stern is közölt. A művésznő 80. születésnapja alkalmából most ennek alapján közlünk néhány részletet, melyekből egy öntudatos asz- szony vallomása alapján megismerkedhetünk a művésszel, az anyával, a feleséggel, — az emberrel. Maria-Magdaléna vagyonos polgári családban született, így az akkoriban tekintett legjobb nevelést kapta. Vérszerinti apja, Louis Erich Otto Dietrich rendőrtiszt volt, 19lí-ben halt meg, amikor Marlene., tízéves volt. Mostohaapja Eduard von Losch volt, akihez édesanyja később feleségül ment, ő tisztként esett el Oroszországban 1916-ban. Maria-Magdaléna vörösesszőke hajú, vékony, áttetsző be rű, sápadt kisgyermek volt, aki azonban már iskoláskora előtt tudott írni, olvasni, sőt franciául is beszélt. Ezért mindjárt a második osztályba íratták, így fiatalabb osztálytársainál. Marlene ideges volt s bizalmatlan, osztálytársai nem avatták be őt kis- lányos titkaikba. Ezért az iskolában magányos volt, szinte börtönben érezte magát. Az egyetlen, aki megértette őt, és feloldotta szorongásait az iskolában, a francia tanárnője volt. A tanárnő sokat és komolyan beszélgetett vele és Marlene szeretetét, ragaszkodását a maga gyermekes módján úgy fejezte ki, hogy apró ajándékokat, színes szalagokat, újságokból kivágott francia tájképeket ajándékozott neki. , 1914-ben a nyári szünidő után, amikor a tanév ismét elkezdődött, a nagy aulába terelték a tanulókat. Az első világégés kezdetekor harsogó beszédet tartottak nekik is, melynek jelentését a hozzá hasonló korú gyerekek alig értették. Marlene szorongva kereste kedves francia tanárnője arcát a tömegben, de sehol sem találta ... Ekkor döbbenetes felismerés villant az agyába: Franciaországgal háborúban állnak, így ellenségek lettek! A szörnyű felismeréstől elájult. Az utcákon katonák masíroztak, puskáikon virággal. Nevettek, énekeltek, megcsókolták az asszonyokat. Ünnep volt ez, Franciaország ellen vonulás alkalmából. Marlenet azonban Franciaországgal senki sem tudta háborúba kényszeríteni. Szerette Franciaországot, a francia nyelvet, őszintén és gyengéden. Kifosztottnak, áldozatnak érezte magát. Elvesztette kedves francia tanárnőjét. Marlene anyja iránt mély tiszteletet érzett, és ez kora gyermekkorától végig megmaradt benne. Különlegesen szépnek, külsőleg és belsőleg egyaránt tökéletesnek tartotta, aki szigorú napirendjének könnyen vetette alá magát, ö volt a példa, az erős, a céltudatos, akire a gyermeknek szüksége volt. A mama az első és legfontosabb kötelességének a munka iránti sze- retetet tartotta. Másik alapelve volt, melyre gyermekét megtanította, hogy érzelmein uralkodni kell, nem szabad a környezet terhére lenni a problémáival. Ezért Marlene második természetévé vált az önuralom. Ha anyja valamit szükségesnek talált, arról nem engedett vitatkozni. így például nagy súlyt helyezett a cipő befűzésére. Marlene hiába fűzte szorosra cipőjét, anyja nem hagyta annyiban, energikus ujjaival a fűző minden kereszteződését még egyszer meghúzta, egészen fel, és új csomót kötött. „Ha felnősz, vékony legyen a bokád. Most van itt az ideje, gondoskodni kell róla, hogy ne legyenek vastagabbak” — emlékszik vissza hálásan szeretett anyja szavaira Marlene. Egy napon távirat érkezett a főparancsnokságtól, mely anyját gyászba öltöztette. Elesett édesapja csakúgy, mint a család legtöbb férfitagja. Megváltozott az élet a családban. Anyja sokkal lassabban járt, nyugodtan, majdnem lomhán mozgott, többé nem fülelt, nem várt, mint azelőtt. Úgy viselkedett, mintha valaki aludna a szomszéd szobában. Marlene sötétkék ruhát és sötétkék kabátot kapott, melyen csak a fehér gallér és kézelő jelentett változatosságot. Derékig érő haját, melyet azelőtt lazán vállára hulló fürtökben viselt, most anyja befonta, és még a szalag iá sötétkék, vagy fekete volt. Ügy tűnt, a háborúnak soha nem lesz vége. A béke már régen elveszettnek látszott, lassan azzal is felhagytak, hogy terveket szőjenek a békeidőre. A legtöbb'osztálytársának nem volt apja. Nem hiányolták őket, alig értették, hogy örökre elmentek tőlük. Asszonyok között éltek, és ezt normálisnak találták. Néha feltették maguknak a kérdést: kívánatos-e, hogy férfiak éljenek a közelükben, akik ismét átvennék a vezetést és családjuk urai, parancsolóí lennének. □ mama szerette volna, hogy kislánya hegedűművésznő legyen. Marlene szívesen hegedült, szerette a húrok síró-nevető hangját. Azt mondták, különleges tehetsége is volt ehhez a hangszerhez, de a monoton gyakorlásokat nem szerette. Állandóan félt, tiszta-e a hang, bólint-e helyeslőén a tanár. A legkönnyebb ujjgyakorlatot is el lehet véteni. „Ha hegedülés helyett zongorázni tanulok, biztosan zongoraművész lesz belőlem” — emlékezik életrajzában. Bár jól hegedült, nem tudta elképzelni, hogy hegedűművésznő legyen. A háború a vége felé közeledett. Az özvegyek megszokták sorsukat, a könnyek felszáradtak. A bánat magánügy — ezt Marlene korán megtanulta. Sok temetésre járt, és megtanulta, hogy az ember nem sír, ha nincs egyedül. így nevelték, és ma is ilyen: olyan asszony, aki legmélyebb érzéseit nem teszi közszemlére, aki saját törvényei szerint él. Következik: Egy arc a tömegből.
