Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-10 / 289. szám
4 Kelet-Magyarország 1981. december 10. Jogok és emberek □ z évfordulók és ünnepek alkalmat adnak arra, hogy az emberek elgondolkodjanak egy-egy esemény vagy intézmény jelentőségéről, az abban megfogalmazott események sorsáról, alakulásáról. Ma, december 10- én az emberi jogok napja van. Harminchárom évvel ezelőtt az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely leszögezte: „Az emberiség családja valamennyi tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon.” Magától értetődő gondolat ez, valamennyiünk számára természetes és elfogadható. Mint ahogy természetes az élethez, az egészséghez, a munkához, a kultúrához, a szabad gondolathoz való legalapvetőbb emberi jog. Az emberek egyenlőségének gondolata ugyan nem új dolog, de ha meggondoljuk, alig néhány évtizede még a mi hazánkban is pusztíthatott a rasszizmus, az az őrült eszme, ami az embereket alsóbb- és felsőbbrendű fajokra osztotta. De hát az emberi jogok közé tartozik a női egyenjogúság is, s ki állíthatja, hogy e téren a világon — vagy nálunk — min- v den úgy megy, ahogy azt a dokumentumok magasztos szavakkal megfogalmazták. A jogok biztosítása és a joggal való élés lehetőségeinek megteremtése olyan ügy, amit a szocialista államok elsőrendű kötelezettségeik közé sorolnak. A szocialista társadalom a polgári jogok közül törölte a kizsákmányolás jogát, s nem teszi lehetővé egyes tagjai számára, hogy a köz ellen fordítsák jogaikat. Ugyanakkor nem lehet egyetérteni az emberi jogok szélsőséges értelmezésével. A nyugati világban felháborodást keltett — és méltán — az alábbi eset. Egy közismert, s baloldalinak tudott nyelvésztudós vállalkozott arra, hogy egy hírhedt fasiszta áltörténész munkájához előszót írjon. A szerző, többek között Hitlert akarta tisztára mosni, azt bizonygatva, hogy a haláltáborok nem léteztek! A nyelvész kijelentette: nem osztja a történész nézeteit, de őtőle (mármint a fasisztától) sem lehet elvitatni a vélemény ismertetésének jogát... Nos, a mi társadalmunk, amikor elismeri a véleményformálás és -kifejezés jogát, igenis megvonja azt azoktól, akik háborút, gyűlöletet, közösségellenes eszméket hirdetnek. Nem egyszerű dolog tehát az emberi jogokról beszélni — általában. Azért sem az, mert az elmúlt években az 1948-ban megfogalmazott Nyilatkozat politikai üggyé, a két világrendszer ideológiai csatározásainak tárgyává vált. Elsősorban az Egyesült Államok vezető körei voltak azok, akik a sajátosan értelmezett jogokat akarták számon kérni a szocialista országoktól, mindenekelőtt a Szovjetuniótól. „Hadjáratukban” felhasználtak minden eszközt, hogy lejárassák a szocialista rendszert. Az emberi jogok védelmének ürügyén megpróbálkoztak azzal is, hogy beavatkozzanak a szocialista országok belügyeibe, s tanfelügyelői szerepben tetszelegtek a különböző nemzetközi fórumokon. Így most Madridban többek között az obstrukció ezen eszközével akadályozzák az európai biztonsági tanácskozás előrehaladását. D dőközben persze az is kiviláglott, hogy kétélű propagandafegyverhez nyúltak, hiszen a legalapvetőbb emberi jogok — mint a munka joga — korántsem érvényesülnek maradéktalanul a fejlett polgári demokratikus országokban; s az Egyesült Államok közeli szövetségesei között tartják számon a föld legsötétebb, jogtipró rendszereit. Elég ha csupán két országnevet említünk: Dél- Afrika és Salvador. Az előbbiben a faji megkülönböztetés, a rasszizmus állami ideológiaként biztosítja a fehér kisebbség uralmát, Salvadorban a katonai kormány irtóhadjáratot folytat saját népe ellen, nem kímélve az egyházi embereket, sőt az észak-amerikai emberjogi aktivistákat sem. Egyik rezsim sem maradhatna fenn, ha nem lennének nagy hatalmú támogatói! Az emberi jogok napja alkalmat ad tehát, hogy elgondolkozzunk a világ ügyeiről és saját dolgainkról. Világos, a jogok deklarálása még nem elegendő, nagyobb feladat ezeknek a jogoknak a megvalósítása.- ' M. G. Képtávírón érkezeti Jelentős szavazatveszteséget szenvedett a dán parlamenti választáson az eddig kormányzó szociáldemokrata párt. Anker Jörgensen ügyvezető miniszterelnök (aki képünkön feleségével együtt adja le voksát) a jelentések szerint már be is nyújtotta lemondását. (Kelet-Magyarország telefotó) Szerdán Brüsszelbe érkezett az amerikai külügyminiszter. Alexander Haig (képünkön) a NATO miniszteri tanácsának ülésén vesz részt a belga fővárosban. (Kelet-Magyarország telefotó) Magyar-lengyel szakszervezeti tárgyalások Jakab Sándor, a SZOT főtitkárhelyettese fogadta az ágazati szakszervezetek össz- lengyelországi együttműködési bizottságának küldöttségét, amely a SZOT elnökségének meghívására látogatott hazánkba. A magyar és a lengyel szervezett dolgozók képviselői tájékoztatták egymást szakszervezeteik munkájáról, valamint megállapodtak a további együttműködés lehetőségeiben. A megbeszélések nyílt, őszinte légkörben zajlottak le. A lengyel delegáció ellátogatott a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari dolgozók, valamint a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetébe is. A küldöttség szerdán elutazott hazánkból. Szaiontay Mihály:SZz oitolsó atap ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ 53. Semmisem úgy jó, ahogy esik, semmisem úgy esik, ahogy jó, egyáltalán roppant szerencsétlennek érezte magát, s furcsa módon az önsajnálatnak ez a helyhez és cselekvéshez — békés poroszkáláshoz — kötött tevékenysége teljes elégedettséggel töltötte el. Vagyis ahogy végiggondolta, békés kis emberke ő, hiszen az önsajnálat révén olyan, de olyan elégedetté tudta magát tenni, mint más egy lottófőnyereménnyel. Elmosolyodott, eszébe jutott Márta égő türelmetlensége, perzselő szobabuborékot szétpattintó idegfeszültsége, az öngerjesztő alkatú emberek kedvenc betegsége. Az a vibráló feszültség, amelynek ők az okozói, okai és eredményei, s mely éppen ezért megszüntethetetlen, mert megszüntetésével aktivitásuk, cselekvő készségük mankóját vesztik el. Ez az elmélkedéssorozat újabb elégedettséggel töltötte el, s ahogy nézte magát úgy jó hatvan centi távolságból, meghúzott gátláskörének állandó ívszegletéből, úgy érezte, ettől a sok önteltségtől legalább nyolc kilót hízott, $ már érezte is, ahogy negyvenötös ingén dagad ki kálvinista nyak, derékszíja fölé borul potroha, zoknija szorító gumija élesen bevágódik lábán, szóval önvilágot teremtő képzelgései hirtelen túlcsordultak. Meg is állt. Legyintett egyet, mintha valamit el kellene hessegetrii. Ez már a belüllevésnek pontosan ugyanaz a foka volt, mint kontrollvesztett öregemberek magábabeszélése. Legyintett, s azt mondta fennhangon: „No, hál’ istennek megjött. Ez fix! Elmebaj! Mit elmebaj? Most már pontosan olyan hülye vagyok, mint mindenki más. öntelt és hiú.” — Hé, rám ne lépjen már! Nem tud vigyázni? Mint akit kígyó csípett, akkorát ugrott, ez se volt ritka tünet, gyakran előfordult vele, hogy magába mélyedt, meditált, s akkor valahogy a fej-, derékmagasságban lévőket beépítette mozgáskörletébe, de ha egy kutya tűnt fel hirtelen, attól úgy riadt meg, hogy szinte rosz- szul lett, hipertóniája jelen lévő valósággá vált. Hát ez a kutya most egy fénylő fekete hajú, olajcsillogású, ráncos napszítta bőrű, antracitszemű cigányasszony volt. Ott guzsgolt a dűlőúton, nyakában valaha-sárga kendő lehetett, mert kendőnek is, sárgának is valaha volt nevezhető. Világoskék apró, fehér pettyes, városias félrékli, félblúz volt rajta fölül, de az egész asszonymindenség tulajdonképpen abból a rikító- harsány piros selyemszoknyából állt, mely a háború alatti amerikai ejtőernyők selymére emlékeztette, a hirtelen nagyapáék kertjébe került kamaszt — odazuhant ilyen ejtőernyő —, a most megriadt felnőttet. ©yanakodva állt meg, mert nem lehetett tudni, miért guzsgol az öregasszony, szükségét végzi, vagy csak pihen, les valamit, szóval a helyzet eléggé áttekinthetetlen volt. — Maga nem idevalósi, ügyi ? — kérdezte a piros szoknya. — Láttam már amikor jött lefelé a hegyrül. — Én vagyok a „NAGY HEGYI TOLVAJ”. — A, á .., Az öreg már mosolygott, gyorsan tudott kapcsolatot teremteni, de most erre szükség nem lehetett, mert a spontánmód létrejött helyzet nyilvánvaló volt. Beszélgetési ingere, „valami akará- si” szüksége van az öregasz- szonynak, akárki jön erre, azzal beszédbe elegyedik. — Aztán miért ne lehetnék én a „Nagy Hegyi Tolvaj”? Ezf úgy mondta, ahogy a Nagy Fehér Főnököt mondták gyermekkorában az indiánregényekben, melyeket a kisboglya tövében olvasott hátul, és nézte hol a fent magasba húzó liberátorokat, vagy a kertaljai ösvényen bandukoló falubelieket, nőket, férfiakat. — Á, maga nem olyan tolvajféle ... Tudja, szélhámos az lehetne persze, na de tolvaj ! Aztán maga valami tudós ember, hiszen ismeri a Nagy Hegyi Tolvajkönyvet. Az öregasszony közben föl se rezdült, ott guzsgolt ott tovább az utacska szűk ösvényén, mint a zöld bozót nagy piros virága, s elmenni is csak úgy lehetett volna mellette, ha belegázol a magas szíklevelek sűrű tömött térdig érő lándzsáiba. (Folytatjuk) A KISZ KB felhívása AZ UTÓBBI IDŐSZAKBAN az imperializmus soha nem látott méretű fegyverkezési versenyt akar a világra kényszeríteni, növelve ezzel a háború — a nukleáris katasztrófa — veszélyét. A háború ellen, a béke megvédése mellett emel szót a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség. A KISZ KB az alábbi felhívással fordult a magyar fiatalokhoz: Az imperializmus atomháborúval fenyeget, könyörtelen fegyverkezési hajszát kényszerít a világra. Mind több és kegyetlenebb fegyver felhalmozásával veszélyezteti a békét. A korlátozott nukleáris háború kiagyalói az egész emberiségnek üzennek hadat. Velük szemben óvják a népeket azok, akik védelmi erejüket a béke szolgálatába állítják. Mi, magyar fiatalok, hazánk legújabb kori történetének eddigi leghosszabb békés időszakában születtünk és nőttünk fel. A béke országépítő munkánk, alkotóerőnk záloga, egyéni, családi és nemzeti boldogulásunk feltétele; alapvető emberi jogunk, amelyet minden erőnkkel óvnunk és védenünk kell. Még nem késő! Európa, és a világ békeszerető embereinek összefogásával megzabolázható az imperializmus fékevesztett fegyverkezési politikája, megvédhető a béke. De a békét nem elég akarni, közülünk is mindenkinek munkával, tanulással és a haza védelmével, nyílt kiállással tennie kell érte. Van világos programunk: a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi tagállamának, közöttük hazánknak józan, konstruktív tárgyalási és leszerelési kezdeményezései, s vannak és sokasodnak harcostársaink Eu- rópa-szerte és mindenütt a világon. Velük vagyunk, közös ügyért küzdünk! BÉKÉT, BIZTONSÁGOT, alkotó életet akarunk. Ennek érdekében mondjunk nemet az Európát pusztulással fenyegető korlátozott nukleáris háborúra, mondjunk nemet a neutronbombára. Tiltakozzunk az ellen, hogy határainktól néhány száz kilométerre az Egyesült Államok — NATO-szövetségesei területén — újabb, hazánkat is fenyegető atomfegyvereket helyezzen el. Az elmúlt hónapokban közületek már több tíz ezren tettek hitet a béke ügye mellett. Hívunk mindnyájatokat, csatlakozzatok azokhoz, akik a további nukleáris fegyverkezés helyett tárgyalást és megegyezést követelnek. Állítsuk meg azokat, akik a pusztító háború felé taszítják Európát és az egész világot! Munkahelyünkön, az iskolákban, az egyetemeken és a főiskolákon, lakóhelyünkön, együtt az idősebbekkel, együtt társadalmunk minden cselekvésre kész tagjával, emeljük fel szavunkat a béke megőrzéséért. Hívunk benneteket: akciónkkal óvjuk, munkánkkal erősítsük a békét! Aki egyetért felhívásunkkal, aláírásával is tegyen hitet mellette — fejeződik be a felhívás. A KISZ KB felhívása (2. rész). A felhívást támogató aláírásokat a KISZ KB postacímére (1929 Budapest) lehet eljuttatni az erre az alkalomra kiadott levelezőlapon, s más formában december 23- ig34. Tovább játszani Házasságom Larsszal már csak papíron állt fenn. Jó barátok voltunk, de már régen nem házaspár. Tisztázott helyzetet akartam magam körül. 1977. június 4-én Lars felhívott New Yorkból, és közölte, hogy Kristinája egy fiúnak adott életet. Mindig hiányolta a saját gyereket, örültem neki. Larshoz fűződő kapcsolatom továbbra is a legfontosabb marad az életemben. Egy évvel később kimondták a válásunkat. Nyáron New Yorkba utaztam, és újra megvizsgáltattam magam. Az orvos azt mondta, van egy duzzadt mirigyem. Nem kell miatta aggódni, de keressem fel az orvosomat Londonban. Közben aláírtam egy szerződést egy újabb filmre. Ingmar Bergman velem akarta forgatni az „Őszi szonátá”-t. Partnerem a filmben Liv Ullmann volt. Élveztem a munkámat Ingmarral és Liv- vel, meg a többiekkel. De körülbelül két héttel a film befejezése előtt figyelemreméltó fájdalmat éreztem a másik karom alatt. Azt hittem, valami növekszik ott, és hirtelen nyugtalan és ideges lettem. Természetesen nem maradt titokban, Ingmar megkérdezte, mi történt. Megmondtam neki. Azonnal készen volt arra, hogy lerövidítse a filmet, hogy ezzel segítsen nekem. Meg akart szabadítani a külső felvételektől, dublőrt alkalmazott, a fennmaradó jeleneteket a stúdióban vettük fel, hogy minél előbb Londonba utazhassak. Az orvos azt mondta, azonnal meg kell operálni. Eltávolították. Ugyanaz a történet. Ijesztő volt. Valójában nem volt nagy operáció» csak három napig maradtam a kórházban. De féltem, mert tudtam, hogy az egyik oldalról a másikra vándorolt. Ismét besugárzásokat kaptam. Reggelente a kórházba mentem, végül a színházba a „Waters of the Moon” próbáira. A híres londoni „Hay- market Theatre”-ban játszottam, mely 1720 óta áll fenn. Gsodálatos sikerünk volt. Jól éreztem magam, boldog voltam. De egy héttel a szezon befejezte előtt, amikor a ruhámat vettem fel, ugyanaz az érzés fogott el, tudtam, hogy újra elkezdődött! Olyan volt, mintha a sikerért kellene fizetni. Mindig tovább, tovább szerettem volna játszani. A film és a színház emberei közé tartozom, az illúziók világához. Tudom, hogy a premier estje egyetlen kínszenvedés is lehet, de ez még szorosabban összetart minket. Hogyan tovább? — Én erre úgy válaszolok, hogy még egy öreg boszorkányt is mindig lehet használni a színpadon. — Vége —
