Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 6. HAZAI TÁJAKON ________ Menedék a Bélkő lábánál... A Bélkő hétszáznyolcvan- hat méter magas csúcsa elbűvöli a természetrajongókat. Szétnézhetnek a cementgyáráról nevezetes (az ott élők egyáltalán nem rajonganak érte) községben, amely nevének egyik tagját a tizenkettedik századi kun főúrtól, Béltől kapta, aki nemcsak megúszta a magyar előkelők által rendezett nagy mészárlást, hanem gyorsan terebélyesedő nemzetséget is alapított. 1282-ben övék volt Mikófal- va, s rájuk emlékeztet a hajdani Felbél (Bükkszentmár- ton) és Albél, (Monosbél) elnevezés is. V A falu közelében lévő egykori ciszter templom és a hajdan szebb napokat látott monostor felé vezető úton megpihenhetnek a nyaranta dús lombú erdőkkel koszorúzott völgyben, s közben vallatóra foghatják letűnt századok izgalmakban bővelkedő krónikáját. Valaha az erélytelenségéről és fényűzésimádatáról híres 11. Endre országlása idején — akkortájt fák regimentje sorjázott egészen a hegy ormáig — aligha tévedt erre ember. Messze esett a forgalmas utaktól, a buján termő földektől, a kincses városoktól, a nagyurak ünnepségektől hangos fészkeitől. Aki itt óhajtott megtelepedni, az jól tudta, hogy csak két keze munkájával keresheti meg kenyerét. A bencés rendből származó ciszteriták mégis idejöttek, s gyökeret vertek ezen a frankföldtől oly távolinak tűnő tájon. Ezek a korukban polihisztornak számító szerzetesek — olvastak, írtak, szántottak, vetettek, sőt építőmesterként is eredményesen tevékenykedtek — ott folytatták, ahol Franciaországban abbahagyták. Nem vonzotta őket a hivalkodás, idegen volt tőlük a főpapokra oly jellemző pompa és dőzsölés. A háromkúti apátságot II. Kilit egri püspök alapította, aki a hagyomány szerint részt vett az aranybulla szövegének megfogalmazásában is. Az alapító ünnepséget 1232. május 16-án, vasárnap tartották. Ezt követően jöttek a dolgos hétköznapok. A rend tagjai tudásukat nem tartották kiváltságnak, nem őrizték olyan féltékenyen, mint a hatalomra törő egyházfejedelmek. Ök arra is készek voltak, hogy tapasztalataikat továbbadják azoknak, akiket akkortájt igen kevesen vettek emberszámba: az egri egyházi birtokok kisemmizett, adóktól sanyargatott parasztjainak. Meghonosították a szőlőművelést, halastavat létesítettek. Képek a bélapátfalvi templomból Nem hajszoltak senkit munkálkodásra, maguk dolgoztak, méghozzá az emberséges munkamegosztást bevezetve. A fiatalok — futotta erejükből — a. földeken szorgoskodtak, az idősebbek pedig a szerény berendezésű cellák hűvösében másolták az egyházi iratokat. Nyugalomra vágytak, de az aggasztó gondok-bajok már az első esztendőkben jelentkeztek, és később is egyre több nehézséggel kellett megbirkózniuk. A haza és a nép létét fenyegető tatár lovasseregek errefelé is elkalandoztak, elűzve a megriadt, a mindig békét, az egymás iránti szeretetet hirdető atyákat. Fortuna az elkövetkező évtizedekben sem kedvezett a cisztereknek. Kun László uralkodása az egymással versengő főurak összecsapásaival járt. Tisztességet, gátlást nem ismerő katonáik a rablástól sem húzódoztak. 1289- ben kifosztották a monostort is, és hogy ne hagyjanak semmiféle nyomot maguk után, felégették az egész építményt. Könnyen elképzelhetjük a kiperzseltek elkeseredését. A király is megértette veszteségüket, ezért kárpótlásul nekik adta a poroszlói sóvámot. Ez a makacs gárda azonban nem adta fel. Az eltávozok, a sirkertekbe kerülők helyére mások álltak, örökölve tőlük nemcsak a sojcolda- lúságot, hanem a kitartást, az erőt ahhoz, hogy rezignáltan tűrjék az egymást váltó kegyurak szeszélyeit, folyvást megújuló követeléseit. Évszázadokon át serénykedtek itt nemzedékeik. A mohácsi csatavesztés az ő sorsukat is megpecsételte. A monostor falai leomlottak, s a templomot is kedvére pusztította az idő. Egészen addig, amíg a XVII—XIX. században helyre nem állították a megrongálódott boltozatrendszert, ekkor helyezték el itt a barokk oltárokat is. 1748-ban készült például a Szent Imre nevét viselő oltár. Faépítményét és szobrait szá- montartják a művészettörténészek. Minden rangos szakkönyv említi, hangsúlyozva átlagon felüli értékeit. A látogatókat elbűvöli a különböző, de maradéktalanul harmonizáló stílusok együttese. XIII. századi francia hatást s Árpád-kori atmoszférát sugall — többek között — a bazilikás szerkezet, a megvilágítás, a nyugati homlokzat hatszirmú ablaka, a díszítéseivel is térhatást keltő kapuzat, az egyszerűségével lenyűgöző templombelső. Ehhez a meghatározó légkörhöz alkalmazkodnak a túlzásokra igen hajlamos barokk díszítmények. A monostor romjait 1964— 65-ben tárták fel, ekkor találták meg — többek között — a 700 év előtti vízvezeték ma- radványait. Pécsi István Aki elolvassa Sütő András könyvét, mely régebbi és újabb keletű cikkeinek, tanulmányainak válogatása, a hozzájuk fűződő magyarázatok, kiegészítések, továbbgondolások gyűjteménye, az megérzi: amit az író vállalt: küldetés. Ehhez külön bizonyíték nem kell, mert csak az tud megrázóan szép sorokat írni az anyanyelvről, aki ezt a küldetést felvállalja, s akinek a tehetség is megadatott gondolatai maradéktalan kifejezésére. ..Anyanyelvűnk! Hajnaltalan történelmi virrasztások pirosszemű pesz- tonkája. Senki nem látta őt bölcsőben. de csecsemő-arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Körösi Csorna SándoFI LIVI JEGYZET Kopaszkutya Szomjas György nagyon tehetséges rendező. Főképpen rövidfilmjei, a Diákszerelem, a Nászutak és a Füredi Anna- bál emelkednek ki eddigi munkásságából. Magam következő erényeit érzem meghatározó fontosságúnak: jól ráérez bizonyos jelenségek — folyamatok — lényegére. Tudja „vezetni” a néző szemét. Birtokában van a hatáskeltés legfőbb eszközeinek. Fogékony a humorra. Ami Szomjas eddigi, úgynevezett egész estét betöltő játékfilmjeit illeti, inkább az ígéretes vállalkozások, mintsem a beteljesült ígéretek címszavai alá írandók. A Talpuk alatt fütyül a szél és a Rosszemberek közös tanulsága, hogy az időközben középkorúvá lett művész megtanulta a mesterséget, nagy formátumú mondanivalóival azonban még nem állt a világ elé. Többen arra biztatták, hogy kisfilmjei, főleg a Nászutak és a Füredi Anna- bál tradícióját kövesse — vagyis elsősorban mai valóságunkról szóljon. Közérzetünkről, vágyainkról és cselekedeteinkről, meg persze időszerű konfliktusaink természetéről. Most elkészült a Kopaszkutya, melyben és mellyel Szomjas feladta két korábbi művében megszerzett ,,betyár- film-rendezői” státuszát. Mai a téma. Fiatalok a hősök. A szituációk jellegzetesen kap- csalódnak egy bizonyos élet- szférához. Tétje is van minden történésnek. Ráadásul a rendező szakmai biztonsága megerősödött. A látvány tarka, a melódiák fülbemászóak. Minden feltétel adott a sikerhez. Valószínű, sőt majdnem biztos, hogy a Kopaszkutya jó fogadtatásra talál majd az ifjú nézők körében. Lehet, hogy a statisztikai mutatók ki- emelkedőek lesznek. És ezzel együtt, pontosabban ennek el- lenére ezt a filmet az elhibázott kísérletek közé kell sorolnunk. Mi a fő oka ellenérzésünknek? Mindenekelőtt az alkotás vitatható szemlélete, objektivitásnak álcázott felmentő elnézése, kritikai indulatainak visszafogottsága, szatirikus fricskáinak erőtlensége. Magyarázzuk meg valamennyi „vádpontot”. Ezt megelőzően néhány szót szükséges vesztegetnünk a mesére — annak ellenére, hogy a sztori (egyébként ezt is joggal kifogásolhatnánk) eléggé egysíkú és híjával van az effajta filmekben sem mellőzhető lélektani motivációknak. A Colorado nevű rockzené- karban harminc körüli örökít jak muzsikálnak. Korábban sűrűn majszolgatták a siker vajas kenyerét, de — maguk is érzik ezt — kezdenek kimenni a divatból. Egy faluban látványosan megbuknak és a kellemetlen esemény vizsgálódásra kényszeríti őket. A Főnök lezser nagyvonalúsággal fogalmazza meg az új hitvallást, melynek az a lényege, hogy „le kell menni kutyába”. Tessék? Hogy mindennek nincs értelme? Már hogyne lenne. A „kutyába való lemenetel” azt jelenti, hogy ki kell szolgálni a fiatal közönséget — érzéseit, vágyait, gondolatait megszólaltatva a Kőbánya Blues dalaival. A kutya testet öltött jelkép: a csapat a sintértelep- ről szerez magának egy vedlett állatot, s már meg is van a név (ebben — meg kell adni — a zenészek verhetetlenek: az el- és befogadtatás- ban az ilyesminek is nagy a szerepe). Sikert sikerre halmoz a Kopaszkutya együttes, de nekik ez nem elég. Ügy vélekednek, hogy az igazi elismertetést a televízióban való fellépés jelenti s mivel a kamerák elé — a Főnök állandó ígéretei ellenére — nem bocsáttatnak be, soraik szétzilálódnak. A nagy szervező bevert orral és megcsappant önbizalommal vonul vissza, bár nem kétséges: ő is azt vallja, hogy „kell egy csapat”, tehát hamarosan újabb híveket fog toborozni magának. Mi a bajunk a szemlélettel? A Kopaszkutya a perifériára sodródott fiatalok, a társadalmon kívüliség hetyke felelőtlenségét emelt fővel vállaló percemberkék világszemléletével azonosul. Anélkül,- hogy ezt tételesen kimondaná, a tengés-lengés programját szentesíti. A ..minden mindegy*’ nevében történő pótcselekvést fogadja el követendő életútnak. Az Énekes, a Főnök és a többiek — alighanem ez a legfőbb kifogásunk — kiszolgálnak égy kétségkívül meglévő igényt (ízlést), ahelyett, hogy pozitív irányban próbálnák meg azt befolyásolni. Nem azt vitatjuk, hogy Ko- paszkutyáék elszakadtak a józan realitásoktól, hiszen óriási a táboruk. Az a baj: zenéjük és szövegük konzerválja a kificamítottt ideálokat. „Enyém a rendszer, tied a zűr” — ilyesfajta dalok harsogják a „világnézetet” Az idézőjel mindenképpen indokolt. Lehetne bírálattal illetni a manipuláltságot, a helyezkedést, a közönségességet, mely a Kőbánya Blues tagjainak viselkedésére olykor jellemző? Lehetne keményen „tálalni” — azaz egy kicsit kívülről láttatni — a karriersztorit, az érvényesülésért és elfogadtatásért folytatott kétségbeesett küzdelmet? Minden bizonnyal. Sőt. Alighanem akkor teljesítette volna Szomjas György maradéktalanul feladatát, ha ostorozza és kinevetteti a „kopaszkutya- ságot” és a torz ideológiát. Nem tette meg. Amiből logikusan következik, hogy egészen más volt a koncepciója. Elvitathatatlan érdeme, hogy tükrözött egy életszférát, ugyanakkor tény: a show, a zene, a látvány, a mulatság oltárán feláldozta azokat a következtetéseket, melyeket le kell vonnunk a muzsikuscsapat történetéből. Megismétlem: a Kopaszkutyát minden bizonnyal sokan fogják szeretni. Elismerve Szomjas problémaérzékenységét és megjelenítő erejét, magam ngm csatlakozom az ünneplőkhöz. Inkább arra biztatnám a rendezőt, hogy ne „maradjon kutyában lent”, hanem egyenesedjen fel és térjen vissza a Nászutak meg a Füredi Annabál realizmusához. Veress József rok hasztalan keltek nagy vándorútra. Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rádbízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében. Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben." A kötet első írása 1953-ban keletkezett, s negyedszázad terméséből áll össze egy kettős portré; előtérben az író, mögötte a változó világ arcvonásai. Sorsvázlat ez a könyv, mely „a sorsunknak adandó válasz-kísérletek jegyében született, a megvalósulás objektíve lehetséges szintjén.” Amikor a múltról szól, a jelenről beszél, sosem feledkezve meg arról, amit egy riportkönyv margójára jegyzett: „A valósággal nem lehet tréfálni; nevetségessé teszi az embert.” írásaiban megelevenedik az erdélyi múlt, hangot kap a mélyen átérzett sorsközösség az egy területen élő, ám más nyelvet beszelő emberekkel. ..Itt élünk e földön. románok, magyarok, közös hazában, közös gondokban. De vajon ismerjük-e egymást?” — kérdi. Gondokról szól, amelyeket mi is értünk, mert lényegében ugyanazt a sorsot éltük; ami jelenünk múltjában minket szorított, az fojtogatta őket is. A negyedszázad korrajzából nagyszerű figurák, és ismeretlen halandók pattannak elénk. Megismerhetjük "nálunk is játszott darabjai, olvasott könyvei keletkezéstörténetét. Hosszú lenne számba venni mind, akiről Sütő András ír. Egy portré, a festő Nagy Imréé talán még ebből a fejedelmi gyöngysorból is kivillan. Azé az erdélyi illetőségű Nagy Imréé, akinek egy Rotschild ajánlotta, maradna Londonban, s világhíre biztosított. „Örömest maradnék — mondta Imre bácsi szokott gunyorával —, de otthon. Erdélyben, Zsögödön sürgős immár a szénacsiná- lás.” S erre rímel, amit „Az örök emlékezet földje” című esszéjében írt 1977-ben Sütő András, összecsengetve más. a provinciáról szóló eszmefuttatásával. ..A szülőföldön túl — írja — a legnagyobbaknak is ritkán akad pihenő és megtartó helyük a világban. Szo- morúságos látvány a Didergők Gyülekezete. Zúzmarás szempilla, jégcsapos tekintet a közöny és a kegyetlen tülekedés színterein. Akik önnön gyökereiket vagdosták el a hűtelenség fejszéivel: a Nirvána bolyongó léikéiként keresik szüntelen magukban a szülőföldet. S ha megtalálják, ilyenformán: minden percnyi nosztalgia csak illúziót táplál, mohás, málladozó fantomvilágot.” Nagy Imre nagy festő lett. Az övéi között lett azzá. Sütő Andrást a szülőföld emelté a sokaság fölé. Mert nem csak az a lényeg, mit, számít az is, hol csináljuk. Apáczai Csere János, Orbán Balázs, Kós Károly, Veres Péter, Kemény Zsigmond, Latinovits Zoltán, és sorolhatnánk meg a felvillanó arcéleket. Csakúgy, mint a provinciáról szóló, a kisebbségi sor-sot taglaló, közben egyetemes kérdéseket feszegető írásokat, a helykeresés kínjait tükröző gondolatsorokat, melyek a világ egy apró darabkáján születtek, mégis sokaknak szólnak. A könyv olvastán első gondolatom Voit: írni csak Sütő András módjára szabad. Ha nem megy, ne akarjunk írásból élni Aztán arra jutottam: ha a szóval bánni ily csodálatosan legtöbben nem is tudunk, a jobbítás képessége mindnyájunknak adott. (Kriterion Könyvkiadó, 1981) Speidl Zoltán Évek — hazajáró lelkek
