Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
1981. december 24. Változatok az emberségre ÚJSÁGHÍR: 1981. november 5-én, délelőtt 11 órakor leplezték le Budapesten, a II.kerület, Mandula utca 25. számú ház falán Reviczky Imre ezredes emléktábláját. „ruuiu vjllcuv, d vun bányai m. kir. X. közérdekű munkaszolgálatos zlj. munkaszolgálatosai',Nagyváradon 19481) ífS5traáíoí<&-án megtar- tott^Eí^ély-fésil münkd&ol- gálatos -nagygyűlés nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi, szászrégeni, szatmári, nagybányai, dézsi, besztercei, érmihályfalvi stb. városok kiküldöttei... tudomására hoztuk a Hónvédelmi Miniszternek a fenti zlj. volt parancsnokának, Reviczky Imre alezredesnek (jelenleg Mátészalkán a 65-ös Honvéd Hadkiegészítő Parancsnoka) 1943. május 17-től, fenti zászlóaljhoz való parancsnoki .kinevezésétől 194Sj február hó J7égéi'g;,'a h^ilásokáltal Sopronkőhidára ; vató lritor*- nálásáigj'n a ^ fasisztá' időkben tanúsított demokrata gondolkozását, tettekben megnyilvánuló rendelkezéseit, az együttélő magyar, román népek közötti testvéri viszony kiépítését és fokozott ápolását, a pusztulásra ítélt zsidó munkaszolgálatosok.o' sorsának enyhítéséi, majd SÓksZ.áZ román és zsidó mukaszplgá- latos élete megmentésének körülményeit. (...) Száznegyvenegy eredeti aláírás.” Rövid életrajz: Reviczky Imre, született Bánócon, 1896. november 4-én, elhunyt Budapesten, 1957. február 16- án. Középiskoláit Sárospatakon végezte, majd hadapródiskolába került. Tisztként harcolt az I. világháborúban. A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének északi és keleti hadjáratában vett részt, mint századparancsnok. A II. világháborúban 1942 elején vezényelték a keleti frontra. Itt néhány hetet töltött csak, mivel a kegyetlenségeket nem tűrő magatartása miatt, hátországi szolgálatra rendelték. Előbb Nyíregyházán állomásozott, majd kimondottan büntető célzattal Nagybányára küldték, ahol a tizedik közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka és városparancsnok lett. ötven munkásszázad, mintegy 40 ezer ember tartozott a keze alá. Zsidók, románok, délszlávok, magyarok. Reviczky Imre alezredes 1943 májusában vette át a parancsnokságot, s véget vetett az addigi kegyetlenkedéseknek. Nem engedett családos embereket a hadszíntérre, csak teljesen egészségeseket vett fel zászlóaljába. Az első alkalommal behívott 1500 emberből hatszázat azonnal hazaküldött egészségügyi okokból. Amikor a német megszállás után felállították a gettókat, 3000 de- portálandónak küldött saját felelősségére katonai behívót, így mentvén meg jelentős részüket a szinte biztos haláltól. A rendelkezések végre nem hajtása miatt számos konfliktusa, támadt a helyi közigazgatással és katonai feljebbvalóival, ám borotvaélen táncolva sem rettent vissza az újabb emberi cselekedetektől.- Románia háborúból való kilépése után a nagybányai internáló táborKép Reviczky Imréről és a írt sorok. ,ba' zárt román állampolgárokat — egyetemi tanárokat, püspököket, közéleti személyiségeket, tudósokat, újságírókat — mentett meg, a nyilas hatalomátvétel után pedig a parancsnoksága alá tartozó terület román fiataljait tartotta meg az élet számára. A hadügyminisztériumtól kapott parancsot — mely szerint a leventekorú románokat 15 leplombált vagonban indítsa útnak nyugat felé — kijátszotta, a vagonokba fát pakoltatott, a fiatalokat pedig szélnek eresztette: ' Jüs á. lista ezzel még korántsem, teljes. A felszabadulás után ezredessé léptették elő. A mátészalkai, majd a nyíregyházi kiegészítő parancsnokság élére került. 1950-ben nyugdíjazták; 1952-ben megfosztották nyugdíjától. Segédmunkás-lett) majd egy apró TÜKER-telep vezetőjeként lapátolt szenet. Amikor 1956- ban, hosszú évek után ismét Erdélybe látogathatott, 21 vezető erdélyi értelmiségi fordult beadvánnyal a hazai illetékesekhez Reviczky Imre érdekében. Rehabilitálták, nyugdíját visszaadták. Váratlanul halt meg 1957. február 16-áii. Erdélyi látogatásai diadal- utak voltak. Az izraeli Cfát városában utcát neveztek el róla. És ha késve is, de hazájában is megkapta az illő tiszteletet... Nyíregyházán él Földes József gyógyszerész, a gyógyszertári központ osztályvezetője, aki maga is Reviczky Imrének köszönheti életét. — Magyarország német megszállása után, amikor a gettósítás megkezdődött, Nyíregyházán egy családhoz, rokonokhoz kerültem, akik már egy jól elkülönített, lezárt szobában bujtattak egy zsidó kislányt. Egyértelmű volt, itt nem maradhatok, hiszen ha engem is elbújtatnak, a kislány is áldozatul eshetett volna. így összecsomagoltam, s vártuk, mikor érkeznek hozzánk a csendőrök, akik a Bethlen Gábor utcáról szedték össze az embereket. Reviczky alezredes ismerősünk volt, tudtuk azt •is, hogy mit tett már másokért, de értesíteni nem tudtuk. És ekkor jött a — minek nevezzem? — csoda. Egy katonai személyautó állt meg a ház előtt és Reviczky alezredes szállt ki belőle. Amikor elmondtuk, mi van, először is a sárga csillagot szedette le rólam, majd kiküldött a kocsijába, üljek a sofőr mellé. Mint később kiderült, a sofőr is egy honvédruhába bujtatott munkaszolgálatos volt. A csendőrök ekkor alig pár háznyira voltak tőlünk. Később, amikor az országúton mentünk, szembe találkoztunk a deportáltak csoportjaival. Reviczky megállíttatta a kocsit és kiszállt. Az emberek arcára rr; .:. :uu yscin Lü,_.i ép hátán a Földes Józsefhez a tiszt láttán félelem ült. Reviczky pedig tehetetlenségében cigarettát osztogatott neki, így fejezvén ki együttérzését ... Részlet Katona Béla: „Várad a viharban” című könyvéből. „Egy esős éjszakán dr. Baumann fstván nagyváradi ügyvéd felesége éjfél tájban megérkezett Nagybányára. Azt a hírt kapta, hogy férje bekerült a menetszázadba és másnap már viszik Ukrajnába. Nincs vesztegetni való ideje, tehát felkeresi Reviczky lakását. Egy darabig zörget a kerta'jtón... Pár perc múlva neglizsében, egy hirtelen felkapott tiszti köpenyben megjelenik Reviczky. — Na, mi baj van? — Alezredes úr láthatja rajtam, áldott állapotban vagyok és a férjemet... hol- náp akarják vinni Ukrajnába. Mentse meg az istenért. Másnap reggel együtt állt a menetszázad, amikor szolgálati jegyet kézbesítenek: Baumann István különleges megbízatással haladéktalanul útbaindítandó Váradra. Baumann-né később meg akarta köszönni e jóindulatot, Reviczky a szavába vágott: — No jó, hát nem engedhettem meg asszonyom, hogy ilyen állapotban egyédül utazzon haza.” Reviczky Imre alezredes kezében hatalom volt. Negyvenezer ember mellett, vagy ellen élhetett e hatalommal. Rangja, társadalmi állása az ellenre predesztinálta. Volt ereje szembefordulni az árral. A mindenek feletti humánum volt az, ami ranggal, egyenruhával, korral, elvárással és paranccsal szemben tetteit vezette. Az embertelenség válfajai végtelenek. Az emberiességé is. Mindkettő független az időtől, a fajtól, a bőr színétől, a vallási hovatartozástól. Kegyetlen korban az emberiesség kontúrjai lesznek élesek, humánus viszonyok közt az embertelenség nagyítódik fel. Földes József mondta: — ötvennyolc éves vagyok. Életemet egyértelműen Reviczky ezredesnek köszönhetem. De ami talán ennél is több: hitemet is az emberiességben, a felemelkedésben, hazámban. Neki köszönhetem, hogy bosszúvágy sosem volt bennem. Hogy velem együtt nagyon sokan csak úgy tudtak nekifeszülni az új életnek, építeni, a magunk szebb világát, hogy nem az anyánk gyilkosaira, hanem a Revicz- kyekre gondolhattunk. Idézet a romániai Előre 1956-ban megjelent cikkéből: „Reviczky ezredes... fényjel volt e név, amelyre jól ráillett Gorkij mondása: Ember! Mily büszkén hangzik ez a szó.” SpJtidt. Űíoltáj*. ' nr. licA .i. , Nem tagadja, hogy cigány... Bálint, a bogárszemű legényke szégyenlősen kuporog a széken, bújna az egérlyukba is, ha lenne. De nincs, hiszen téglából épült a ház, s kemény a fala, mint a kő. — Volt már nekünk korábban is házunk — mondja a háziasszony. — Igaz, hogy egyszobás, de lakás volt. Aztán jött a lehetőség, hogy kamatmentes kölcsönt vehetünk fel, belefogtunk hát az építkezésbe. Volt egy kis megtakarított pénzünk, segítség is akadt, s felhúztuk a házat. Csak a fürdőszoba 30 ezerbe került. — Tudják, hogy van az! — veszi át a szót ismét a gazda. Szegényember csak akkor Együtt könnyebb a lecke is. boldogul, ha szereti a munkát. S higgye el, mi elvállaltunk mindent. Otthon Paládon tízen voltunk testvérek, s föld egy maréknyi sem. Szegény apám muzsikált, de ebből megélni...?! Lakott ott egy nagygazda, harminc holdja volt, nekünk adta harmadába. De a gabonából csak minden tizedik, tizenkettedik kereszt volt a mienk. Ó, nem is érdemes arról beszélni! Akkor tanultam meg, hogy a gazdagnak mindent szabad. Tizenkét évesen én már bandában muzsikáltam. Éjszaka megverték az ablakot, menni kellett. Fél részért, később aztán, mikor már felnőtt számba vettek, egészért. Abban az időben kezdett bejönni a forint, kevés volt belőle, így mi búzáért, fáért mu- András meg az anyja. (Gaál Béla felvételei) mén niüsíi.V;t» íjís .tu. . A kutyaugatásra előjön a gazda, Nádasdi Gyula. Menjünk beljebb mondja, de ő előbb megtisztálkodik, hiszen a jószágok körül foglalatoskodott. Kölesén vagyunk, egy kis mellékutcában. A ház szép, hat éve épült. Míg a fürdőszobában zubog a víz, szemügyre vesszük a lakást. Fotel, kanapé, szekrénysor, könyvespolc, az egyik ajtó fölött öreg hegedű. Akár házigazdánk mesterségének címere is lehetne, hiszen 35 éve muzsikál, s három évtizede a botpoládi zenekar prímása. „Itt Toltam lakodalomban...“ — Kölesén nem sikerült együttest verbuválni ? — kérdezzük a törülközőt szorongató gazdát. — Nem is akartam. A*rokonokkal álltunk össze, ők meg Paládon élnek. Nádasdi Gyula cigány, de ha akarná, le is tagadhatná. De nem tagadja, páza, családja, élete példaként áll a faluban, s azt mondja, ő csak kétféle embert ismer: becsületest, meg becstelent, ő maga 28 esztendeje tagja a pártnak, s a tanácsok megalakulása óta tanácstag. Negyven- nyolc éves, s arra a legbüszkébb, hogy szava van a faluban. Pedig nem is itt született, hanem két faluval odébb, Botpaládon, — Ó, biztos tudják maguk is, nagy dolog a szerelem! — kacsint, s beletúr a hajába. — Itt voltam Kölesén lakodalomban, akkor ismertem meg Bözsikémet. Hát... nem volt könnyű feleségül venni. Három évig jártam érte, de gyalog*végig a Túr gátján! — Ahogy elnézem, azért mégis csak megérte. — Hogy lekopogjam. Felneveltünk öt szép gyermeket, szakmát kapott mind a kezébe. Pontosabban csak négy, hiszen Bálint még általános iskolás, hetedikes. Jaj, de nagy tekergő, nem akar tanulni! Mindig csak a foci, meg a foci! Élete zsikáltunk. ötvenhárom elején lettem katona, Egerben szolgáltam, hát hogy mondjam: ott vettem én észre, hogy másképp is lehet élni. Leszerelt, megházasodott, s házat épített. Szakmája nem volt, földje sem, folytatta hát azt, amit az apja idején. Eljárt a nagygazdákhoz. Aztán jött 1960. január 14-e; belépett a kölesei tsz- be. Azóta is ott dolgozik, a kertészetben feleségestől. — No, hát akkor fordult az én életem. Igaz, a kezdet nehéz volt, aztán csak egyenesbe jöttünk. Jöttek a gyerekek is, szép sorjában. Az első Valika, ő Kispaládra ment férjhez. Mindketten érettségiztek, a lányom a gyarmati tanácson, a vejem meg a buszállomáson dolgozik, diszpécser. Most kaptak lakást a városban. Jön Gyula, meg András, ők itt vannak velem a tsz-ben. Gyula lakatos, András meg esztergályos. Attila következik, most harmadikos a tiszavas- vári szakmunkásképzőben, mezőgazdasági gépszerelő lesz, S készül haza Kölesére. Bálintot már ismerik, neki is szakmát adunk a kezébe. „...ők már úriemberek...“ A háziasszony a kamrába nyit, kolbászt hoz, készül a gyors ebéd a vendégeknek. Most öltek disznót nemrég, de még mindig három van az ólban. Nagy a család, kell a hús, meg a lánynak is hizlalpélda nak egyet, ök még fiatalok, nem is nagyon értenek a jószághoz, jól jön hót a hazai. Míg sül a kolbász, ^z udvarra sétálunk, Nádasdi Gyula megy elöl, s magyaráz: — Az istállóba hiába megyünk, üres, most adtam le a bikákat. Nézzék- meg inkább a kertet. Harminöt almafám • van, már szépen teremnek, az idén is 38 ezer forintot hoztak. Huszonötezret kaptam az exportért, a többit meg hámozva adtuk el. Igaz, a fiúk nem rajonganak az esti almahámozásért, de hát a Ladát nem adják ingyen, meg a benzint sem. 'Bezzeg, mikor bál van a környéken, nem hajlandók mással men-0 ni, csak a kocsival. Túl vagyunk már a délén, mikor megérkezik fiúk, András, az esztergályos. A műhelyben most nincs munka, hazaugrott hát. Beszélgetünk, s hogy az apja ne nagyon hallja, azt mondja halkan: Bátorba szeretne menni a fúrógépgyárba. Cs'ak sajnálja' a falut, meg a kölesei futballcsapatot. Középpályán játszik, a bátyja csatár, s „meghalna” a foci nélkül. — Ö, nem olyanok ezek' a . fiúk, mint mi voltunk! — vélekedik az apa. — Hiába akartam, hogy megtanuljanak zenélni is, nem fogadtak szót. Űriemberek. Az „úriemberek” egyike, András mosolyog, s látszik, apjuk sem haragszik komolyan. Miért is haragudna, hiszen dolgos, szorgalmas munkásemberek a fiaik. Anyjukra, apjukra ütöttek. (Balogh Qiza „...akkor fordult az életem...” KM ÜNNEPI MELLÉKLET
