Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
1981. november 7. Kelet-Magyarország 3 Elismerés a jó munkáért Sorsfordulók küzdelemmel Mindennapi kenyerünk A Váci-díjas tanítónő V annak az életben olyan időpontok, amikor az ember elszámolást készít önmagával. Nincs recept, hogy ez mikor következik be: egyéni, vagy egy nagyobb közösség sorsfordulóin, az élet jelentős állomásain. A nyugdíjasnapok közeledte azonban talán a korábbiaknál jobban csábít az ösz- szegzésre, s külön öröm, ha ezt megkönnyíti egy olyan meghívás, amilyet Szabó Mihály, a tiszavasvári Alkaloida pártbizottsági titkára kapott a napokban az Elnöki Tanács Titkárságától: kitüntetés átvételére hívták a Parlamentbe.. Azóta tudjuk; az egyik legnagyobb kitüntetést, a Szocialista Magyarországért Érdemrendet vehette át. Ritka életút az övé; több szempontból az. A jászsági agrárproletár család három gyermekének legidősebbike- ként éppen egy nagy ipari központban, a diósgyőri vasgyárban találta meg a kibontakozás lehetőségét, kovácssegédként. Onnan küldték a fiatal, agilis párttagot iskolára, hogy aztán 1949-ben bekerüljön az, akkor nagyon is forradalmi élet lüktetésébe. A távoli Beregbe szólította a feladat. De vonhatnánk más ívet is az életében: olyan — a szocialista fejlődést reprezentáló —, ma már valóban történelmi eseménynek számító nagy munkáknak volt részese felelős beosztásokban, mint a gépállomások megalapozása (1949-től Tiszaszalkán), a pártbizottságok kifejlődése (az ötvenes évek elején Vásá- rosnaményban) a párt újjászervezése (1956—57-ben ugyancsak a Beregben), a tsz-szervezés (59—60-ban, a tiszalöki járásban), a szocialista ipar ugrásszerű fejlődése a megyében (1970-től Ti- szavasváriban). De nézhetjük egy kommunista életút állomásaiként is, két nagy gyár — Diósgyőr és Tiszavasvári — között: három évtized pártmunkásként, évtizedenként új meg új feladatot kapva és megoldva. Mert Szabó Mihály volt politikai helyettes és párttitkár az első szabolcs-szatmári gépállomások egyikén, a mező- gazdaságért felelős járási pártbizottsági titkár Beregben, járási első titkár Tisza- lökön, s a megye most legnagyobb, kétmilliárdos üzemének pártbizottsági titkára, miközben 1949 óta folyamatosan választott tisztségviselő, járási párt vb-tag — az idők során három járás párt-vég- rehajtó-bizottságában. — Ügy érzem, sohasem volt könnyű, de mégis szerencsés vagyok — mondja a pártmunkásélet több mint három évtizedét áttekintve. — Mindig kaptam új feladatokat, ezek mindig újabb erőpróbát jelentettek. De ma is számos tennivaló van, amelynek megoldásáért harcolni kell, amiért ki kell állni, amiért az átlagosnál többet kell tenni. Vállalva a kellemes, de olykor a népszerűtlen feladatot is. Hallgatom a ’megfontolt, csendes beszédet, nézem a jókedvű, derűs arcot, az ősz, de alig ritkuló hajszálakat, s figyelem a reagálást a gyakran befutó telefonhívásokra, amint Szabó Mihály beszélgetésünk alatt is intézkedik, szervez, feladatokat old meg. S közben az jár gondolataimban, hogy életének számos mozzanatából Szabolcs-Szat- már mai történelmének egy- egy új fejezete lenne megírható. % De mégis az utóbbi egy évtizedről beszélgetünk legtöbbet. Ez az Alkaloidáé. — Örülök, hogy részese lehettem itt ennek az évtizednek, amikor megsokszorozódott a termelési érték, a dolgozók száma, amikor valóban országosan is nagyüzem lett az Alkaloida. Szabó Mihály járási első titkár volt 1970-ben, amikor a közigazgatási átszervezések során megszűnt a tiszalöki járás. Lehet, sokan voltak, akik csodálkoztak akkor, hogy — több lehetőség közül — a gyárat választotta. De őt nem a cím, a magas hivatal, hanem a munka vonzotta, az, ahol pártmunkásként önmagát adhatja. — Jó egymásra találás ez — mondja —, hiszen mindig is rengeteg volt a tenni- és tanulnivaló. Akkor kellett helytállni, amikor a magyar gyógyszer- ipar és növényvédőszer-gyár- tás területén a legnagyobbak közé küzdötte fel magát a megfiatalodó régi gyár. Ott, ahol a környék munkásosztálya kovácsolódott, s ahol másfél száz egyetemet, főiskolát végzett szakember, s ugyanennyi közép- vagy felsőfokú politikai képzettséggel rendelkező dolgozó lép be naponta a gyárkapun, s ahol a gyár sürgeti a városiasodást. — Nehéz itt? — kérdezem, miközben sejtem a választ: a pártmunkás teljesítményét nagyon nehéz lemérni, hiszen termék, forint nem jelzi. De a gyár — mind márkásabb — emblémája mögött ott van az a kollektíva is, amelynek neve pártszervezet, s amely igen nagy erő. — Hatvanéves elmúltam, nyugdíjba készülök, s várom, hogy többet foglalkozhassak a családdal, az unokákkal is — mondja Szabó Mihály. Marik Sándor — Gyere- csak, fiam és mérjél ki egy fél kiló cukrot a vevőnek — hívta be a bolt körül csellengő, alig tizennégy éves fiút a vegyeskereskedő. A helyszín Pátroha, az időpont 1935. Madai Gézának nagyon megtetszett a színes kelme, a rövidáru, a kenyér, a ruha. Mind többet ott maradt. Még abban az évben elszegődött tanoncnak. Három év múlva már boldogan mutatta a főszolgabírói hivatalból kapott igazolást: a Gyerekfejjel gyakran jártunk vásárolni az Epreskert utcai kenyérgyárba. Ahogy befordultunk társaimmal a sarkon, már messziről mohón szívtuk magunkba a frissen sült kenyér illatát, szánkban éreztük a ropogós kifli, meg a zsemle ízét. Vonzotta a gyár a gyerekeket, mint méheket a nyíló virág. Ismeretlensége, titokzatossága csak fokozta a vonzalmat. Ott találkoztam először mindig lisztes pékkel, ott láttam meg elsőként a kenyérsütő kemencét, a hosz- szú nyelű lapátot, ismertem meg egyáltalán a pék munkáját. S mindez — közel két évtized távolából — azért jutott eszembe, mert megismerkedtem Hajdú Mihállyal, aki jó kenyeret sütött ebben az üzemben .is. Most a Szegfű utcai házában beszélgetünk műszakkezdés előtt. — Nagyon mélyen kell be- letúrkálnom az emlékezetembe, hogy a kezdet kezdetére érjek — mondja a Nyíregyházi Sütőipari Vállalat dagasztócsoport-vezetője. Rövid gondolkozás után folytatja: — Negyvenhárom esztendeje dolgozom a szakmában, még Sztojkov Bogdánnál, a szerb pékmesternél kezdtem. Először csak kifutó fiú voltam, de rábeszélt, tanuljam meg a sütést. Engem meg nem kellett sokáig biztatni. Tanoncnak szerződtetett 1939-ben a mester. Apám nem nézte ezt jó szemmel, ő napszámos volt, nyolcán voltunk testvérek. Kellett a pénz. Aztán már ő is belenyugodott és 1942-ben levizsgáztam. Késikeres vizsga után segéd lett. Ott, ahol a kereskedéssel először ismerkedett meg. Nehéz idők következtek. Kisvárdára járt áruért, a belső zsebbe 4—6 ezer pengőt bevarrt egyszerre, nehogy elveszítse. A legnagyobb gond az volt, hogy épségben hazaszállítsa az árut. A lovas szekéren — de időnként még a tehénfogaton — úgy kellett elhelyezni az árut — hogy a petróleum szagát nehogy átvegye a cukor. Nagy respektje volt a falusi boltosnak. Bár még 1940-ben is segédként kereskedett és kilencven pengős fizetése körülbelül arra volt elég, hogy felöltözzön belőle. Front, sebesülés, hadifogság után 1946 januárjában került haza. Ahogy felépült, márciusban már első dolga volt, hogy jelentkezett a mai Centrum .Áruház helyén lévő nagykereskedelmi lerakatnál. Üzletkötő lett. Deme- cser, Székely, Nyírtass és még tucatnyi megyebeli településre járt árut adni, venni. Éjszaka összeállította a szállítmányt, hajnalban indult. Sokszor még hitelbe is sőbb még a katonaságnál is pék voltam. A háború és a fogság után visszakerült régi mesteréhez, ott sütötte a kenyeret a nyíregyháziaknak. Majd 1949 őszén új fordulatot vett élete. — Megjelent nálam egy régi szaktársam ^és csak any- nyit mondott: Miska, megalakítjuk a kenyérgyárat, délután gyere el. Másnap már államosítottunk és közben sütöttünk is. • Egy tucat ember dolgozhatott akkor a mostani Vöröshadsereg úti üzemben, ahol jelenleg is dolgozom. Nem tudtuk mennyi lesz a fizetésünk, csak dolgoztunk, s tudtuk, ezt kell csinálni. — Kezdetben nagyon nehéz volt felvenni a versenyt a maszekokkal, s persze állandóan a minőség javítására törekedtünk. Kezdetben az értékesítést kifutók, vagy ahogy akkor mondtuk, „gájs- licok” végezték. Ez volt a hőskorszak. Küzdeni kellett a létért, a megélhetésért, de a jövő — a ma — bizonyította, érdemes volt. Erről így vall Hajdú Mihály. — Egy ma belépő fiatalember biztos jövőt tud a talpa alatt. Régen _ még vedérből mosdottunk, ma már mindenütt mosdó, öltöző található. S hol van már a kézi dagasz- tás. Mindent átvesz a gép az embertől. Hajdú Mihály csak szerényen jegyzi meg, hogy minőségellenőrtől műszaki vezetőig, sok minden funkciót betöltött már a vállalatnál. Sőt, egyízben pár hónapig megbízott igazgatóként tevékenykedett. Voltak újításai, amelyek mind a nehéz fizikai munkát könnyítik a vállalat üzemeiben. Dolgozik a szak- szervezetben, részt vesz a szocialista brigádmozgalomban. Többszörös vállalati kiváló dolgozó, s kapott már miniszteri dicséretet is. — Elfáradtam már. Negyvenhárom év a szakmában, hosszú idő. Még egy évení van a nyugdíjig, de segíteni mindig szívesen megyek majd. Idáig jutunk a beszélgetésben, amikor a postás levelet hoz. Meghívó a megyei tanács november 7-i ünnepségére. Jó munkája jutalmául a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. S. B. adta a falusi boltoknak a megrendelt termékeket, any- nyi forgótőkéjük nem volt, hogy előre fizessenek az áruért. A legközelebbi fordulónál pedig már a pénzt is beszedte az előző fuvarért. Az államosítás után boltvezető, majd ellenőr lett. Szegeden a belkereskedelmi tanfolyam elvégzése után rövid ideig a megyei tanácson dolgozott. De vágyott a vevők, az eladók közé, a bolt nagyon hiányzott. 1955 novemberében nevezték ki a Csemege vezetőjének, azóta is ezt a funkciót tölti be. — Akkoriban még a boltban tudták meg a fontosabb híreket az emberek. Bejöttek egy kávéra, egy-egy szót váltani az ismerőssel. S ha elégedetten távoztak, tudom, nem végeztünk rossz munkát. Akkoriban még a Csemege volt „a” bolt. Ma pedig ahhoz, hogy egyre jobban teljesítsük a vásárlók igényeit, új szolgáltatásokkal, kitűnő áruválasztékkal kell bizonyítani versenyképességünket a konkurrens vállalatok előtt. Közel fél évszázadot — pontosan 46 évet — töltött Harminc éve tanít a Nyíregyházához tartozó Benkő- bokorhan Oláh Pálné tanítónő. Sokan kérdezték azóta tőle, amit mi is; miért éppen a tanyavilágot választotta, mi tartja itt már három évtizede... — Nincs különösebb titka, hogy a Benkő-bokorban éltem le eddigi életem javát. Ez talán szokatlan első hallásra, mert nyíregyházi vagyok, a Szarvas utcában laktunk. A tanítóképző után Máriapócson kezdtem, ott voltam egy évig, utána Jékére kerültem, ahol szintén 1 évig tanítottam. Nagyon jól éreztem magam. De mindig szerettem volna közelebb jönni a szüléimhez. A család nagyon hiányzott... ötvenegyben, amikor lehetőség adódott, eljöttem a Benkő-bokori iskolába. Tíz kilométerre van a várostól, nincs messze ... Férje egészíti ki az első évek élményeit azzal; két évig kerékpáron járt ki a bokori iskolába a felesége. Néha még gyalog is. Télen, nyáron. Ötvenháromban költöztek ki a nevelői szolgálati lakásba, azóta itt tanítanak. Egymásnak adják tovább a gyerekeket. Most már csak ketten vannak, a felsőtagozat megszűnt, a bokorbeli felsős gyerekek a nyíregyházi Váci diákotthonba kerülnek. Maaz élelmiszer-kereskedelemben. Ha kell, ma is megfogja a göngyöleget, szalámit darabol a pultnál, adminisztrál, ellenőrzi a kiszállítást, árut kutat fel az ország különböző pontjain, törődik a beosztottai munkájával, keresetével, gondjaival. — Talán a fél várost ismerem már arcról. Mégis olyan jólesett nemrégiben, amikor egy öreg néni bejött az asszony lányával és azt mondta: nézd meg, ez a bácsi adott neked egy negyedkiló cukrot, amikor sehol nem lehetett hozzájutni... Szolgálatnak éreztem mindig a hivatásomat, s úgy érzem, csak a kötelességemet teljesítettem... * A Nyíregyházi Városi Tanács ünnepi ülésén november 7-e alkalmából a Városért plakettet adományozta Madai Gézának az élelmiszer-kereskedelemben végzett 46 éves munkájáért. Tóth Kornélia radnak a kis alsósok, jelenleg harmincán... — Hat évig összevont osztályban cigánygyerekeiket tanítottam. Először még az is eredménynek számított, hogy a gyerekek megtanultak egymással játszani a szünetben és leszoktattuk őket, hogy csúfolják egymást,: „Te cigány,” „Te magyar ..Igen fontos volt megértetni a gyerekkel is, a szülőkkel is: a mi törekvésünk, hogy megkülönböztetés nélkül neveljünk... Ügy érzem, sikerült. Nagyon sok gyerekünk megállja a helyét a felsőtagozaton, b városi iskolában, a szorgalmasabbak, tehetségesebbek pedig tovább is tanulnak .... Faggatnám a tanítónőt, mi lehet a titka annak, hogy a zömében cigány gyerekekből álló csoportokat olyan eredményesen, hasznosan megtanítja mindenre, ami bármelyik iskola dicséretére válna. A titok helyett Oláh Pálné azt említi, náluk akkor érnek véget az órák, ha minden gyermek szeme beszédessé válik, megértették, tudják, amiről szó volt az órán. Otthon ugyanis alig van lehetőségük a gyerekeknek a tanulásra. Tíz éve iskola-előkészítő tanfolyamon tanítja a leendő kis elsősöket. Ottjártunkkor is velük foglalkozott. Épp egy népszerű mese, saját maga által készített díszes figuráit adta a gyerekek . kezébe. A tiszta, szép beszéd, a gyermeki fantázia, a megfigyelés .. . A játékos tanulás abc-jét láttuk a tanyai iskolában. — A szülők többsége szereti az iskolát, fontosnak tartja, hogy a gyerekeket ne érje majd hátrány amiatt, hogy tanyán élnek, nincs óvoda... De van olyan szülőnk is, akit minden héten meg kell látogatni. Előfordul, hogy a gyermek nem jön az iskolába. Nem törődünk bele, minden héten beszélünk a szülőkkel .,. Pedig nagyok itt a távolságok, olykor kilométereket is gyalogolni kell. A tanítónő azonban megszokta; tíz évig volt a környék tanácstagja. Járt-kelt villany, kút és egyéb ügyekben. Valóságos ügyintézője volt a tanyai embereknek. Tizenhét évig ő volt a nőtanács titkára is. Különféle tanfolyamokat szervezett az asszonyoknak étkezésről, ruházkodásról, sokmindenről. A hatvanas évek elején még divatbemutatót is tartott; a Nyíregyházi Ruházati Vállalattól kölcsönkért ruhákból. Gondolkodást, ízlést formált. — Azért maradtunk itt, mert szeretjük a hivatásunkat és az itt élő embereket. Soha nem éreztük úgy, hogy a szó nem éppen jó értelmében tanyai pedagógusok vagyunk. Itt igazán rá van utalva az ember, hogy folyton a legjobb módszereket keresse, hogy eredményt érjen el a gyerekekkel. Nekünk ez a harminc gyerek a legfontosabb, akikből a szülőkkel együtt embert akarunk nevelni... Még három évem van a nyugdíjig. Ezért dolgozunk ... Oláh Pálné született Sesz- ták Aranka tanítónő harminc éve úgymondván névtelen munkása a nevelésnek. Élete munkájáért kapta a magas kitüntetést. Jó helyre szállt a Váci-díj. Páll Géza Fél évszázad a pult mögött
