Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁ LTOZÓ ÉLETÜNK Mit siratsz, pajtás? István bátyám kint ül a kútnál, s amit ritkán szokott, bőszen cigarettázik. Hátát a kútkávának veti, lábujja az égnek mered, kezében Marlboró. — De felvitte isten a dolgát — mondom köszönésképpen, és mellételepszem. — Van annak, aki meg nem issza! — Csak nem itthon van a fiú? — eresztem el fülem mellett a csipős szavakat. — Kíváncsi vagy rá? ismerném, kezdeném sajnálni. Pocakot eresztett, arca gyűrött, és bikát hizlal. Tavaly is leadott hármat, s mikor jött a pávakör, hogy fel kellene éleszteni újból, elzavarta ' őket. Lemondott minden társadalmi megbízatásáról, ne nézzék őt még egyszer bolondnak. Azóta új tanác$-, meg tsz-elnök jött, de ő hajthatatlan. — Együtt nőttünk fel. Később újra kérdezem: — Mikor jött? Ügy tesz, mint aki nem hallja. Na, itt sincs kivel beszélni! De itthon van Ilon néném, majd ő megokosít. Indulok hát a házba, s még idejében lehúzom a fejem a szemöldökfa előtt. — Itt mindenki buta, agya- lágyult, — hajtogatja. Nem tárgyalok senkivel. Évek óta tartja fogadalmát. A konyhában takarékon ég a gáz, húsleves fő, Ilon néném sehol. Irány hát az udvar, az istálló. A földön itt is, otjt is szétszórt szénacsomók, tehéntrágya, középen a szekér. Micsoda dolog ez, nem láttam én még itt soha ilyen rendetlenséget! A rúd elején még ott a járom, most foghatták ki nemrég a jószágot. — Hazajöttél? — fordul hátra néném; keze szaporán jár közben is, feji a teheneket. — Hallom, Ferkó is. — Ó, ne is mondd, kitört a háború — pityeredik el és szipogva mondja:" — összeveszett az apjával, és fent kódorog most valahol a faluban. A csetepaté egyszerű, már- már banális. Az itthon nyaraló fiút hajnalban kelti az apja, irány a határ, haza kell hozni a szénát. A tehén már befogva, a gazda a bakon. Elindulnak, ballagnak szépen, csendesen. Délben már hazafelé tartanak, s mikor a falu alá érnek, leugrik a széna tetejéről a fiú. — Isten áldja, apám! Én nem megyek még egyszer végig szekérrel a falun. — S megindul toronyiránt. — Nekem te ne beszélj! — dülleszti rám szemét István bátyám. — Te sem vagy kü^ lónb. Elmentek, és már nem ismeritek meg a fajtátokat. Ezért taníttattam a doktor urat?! Káromkodik, de hogy!, később megnyugszik, kér egy cigarettát, rágyújt, s az eperfát bámulja. Tudom, mire gondol! A régiekre, az ő fiatalságára. Az volt a szép idő! Akkor még szépen beszéltek az emberek, .,.tudták, mi a>!, hogy tisztelet, s ha megláttak egy fényes jószágot, a szívüket odaadták volna érte. Most? A tsz tehenészei részegesek, a raktárosok lopnak, a pék nem tesz lisztet a kenyérbe. A doktor urak gőgösek, szégyenük a villát, és nem tudják, .hogy miért fáj az apjuk szíve. A „doktor úr” a kultúrház parkjában pöfékel, vigyorogva fogad. — Mérges még az öreg? — Ne kerülj a szeme elé — okítom, hisz’ én vagyok a vénebb, legalább öt évvel. — Már te is kezded? — csattan fel. — Mikor mentünk a mezőre, tudod, mit kiáltott fel az öreg Zsiga? „Ezért tanultál, Ferkó?” Hát énrajtam nem fognak röhögni. — Csendesebben pajtás, ne fájdítsd az apád szívét! Még meg talál hasadni! — Majd meglátod, mi lesz itt két-három év múlva! Ci- terazenekar, tájház, pávakör — mondta a búcsúzkodáskor. — Megbánod te még, hogy cserbenhagytál bennünket. Mindig irigyeltem mindenért. Az ő kezében állt legjobban a kés meg a villa, ő tudta a legszebb nyakkendőt kötni, s mindegy volt neki Dürrenmatt vagy a Beatles, értett mindenhez. Izig-vérig városi volt, diplomaosztáskor harsogott: Pezsegni fog köröttem az élet! — Jól is indult minden. Délutánonként nyakába vette a falut, „néprajzot” gyűjtött, hallgatta a jó torkú énekeseket. A tanácselnök már menekült előle, de az énekkar összejött. Elkövetkezett az első fellépés, valami ünnep volt a faluban, a produkciót követő tapsvihar majd szétvetette az öreg kultúrház falait. Sikerre vágyott az énekkar, bemutatkoztak hát a környező községekben, s még a járási székhelyen is. Gyűltek az oklevelek, a kitüntetések, de a pofonok is. Külföldre hívták őket, lázban égett a csoport. Minden készen állt már az útra, Zoltán személyesen intézte az útleveleket, mikor jött a hír: mégsem ők mennek. A patronáló gazdaság a csőd szélére jutott, nem adott ezentúl sem buszt, sem ruhapénzt. Ezt még csak el is viselték volna, de amikor a legutóbbi eset történt, feloszlott az énekkar. Akkor is a járási székhelyen szerepeltek, s mivel a vonat indulásáig volt még vagy másfél óra, beültek a vasúti restibe. A csoport gazdasági vezetője megkérdezte: No, mit fogyasztanak az elvtársak? Sört, vagy pálinkát? Mert mindkettőre nincs pénzünk. Akkor mulattak így, közösen utoljára. Kiénekeltek magukból minden bánatot, keserűséget, de nem maradt a közös örömökből sem. A tájházhoz már hozzá sem fogtak, nem beszélve a citeraz^nekarról. Barátom azóta, ha muzsikaszót hall, kikapcsolja a rádiót. Csak beatzenét hallgat, a Beatlest, és legfeljebb a Shadows-t. — És te, hogy érzed magad — kérdi, de nem várja a választ: — Milyenek a nyíregyházi lányok? Működik még a Kolumbia bár? A színház hogy muzsikál! Ej, te, csak egyszer szabadulnék e koszos faluból! Nyíregyháza...! Párizst sem hallottam még ily epekedve ejteni. Mivé lesznek az ifjonti álmok! Nézem Zoltánt, s ha nem Csörög a telefon szerkesztőségi szobámban. — Tessék .— mondom. Parányi csönd, s egy érces férfihang énekelni kezd: — Nyílnak, nyílnak a mezei virágok... — Téved, ez nem az Opera... Észbekapok aztán, hát persze, ez Péter lesz. Folytatom a nótát: .,. férjhez mennek előlem a szép lányok .. . — No, te bitang, hát megismersz?! Hét végén megyek haza horgászni, majd felveszlek. Péter festőművész, a hozzáértők szerint nem is akár-' milyen. Húsz éve Pesten él, ötödször, vagy hatodszor válik, s képein csak a falut festi. Megroggyant házakat, csavaros szarvú bikákat, meg zsályát, orgonát, vadrózsát. Szépen megél belőle. Várom tehát Pétert. A nagyanyámtól örökölt szilké- imet, korsóimat a pincébe cipelem, mert tudom, mi lesz az első szava: — Pajtás! Minek ez neked. Jobb helye lesz nálam. Adok helyette egy képet. Ö ugyanis gyűjt mindent, ami falusi. Kezdetben még elkísértem néhány ilyen útjára, aztán sürgősen lemondtam e vikendeket. Ha gyűjt, hát gyűjtsön. De én tovább nem hallgatom az előadásáit! Az öreg, csendes falusiak száj- tátva hallgatják, mit jelent az, hogy rédely, patics, eszto- váta. Dehogyis szólnának közbe, ismerik ők ezeket, hiszen oly’ ritka ma a szépsza- vú városi ember. Pláne, amelyiknek ilyen hatalmas, cir- kalmas bajsza van. A régi bíró is megirigyelhetné. Tehát a bajusz! Péter ezt még a főiskolán, a csizmás, lajbis korában növesztette. „Megmutatom én ezeknek a satnya városiaknak, milyen egy igazi magyar népi kollégista.” Igaz, a régi népi kollégiumoknak mi már csak a hírét hallottuk, de ő mindig utálta az urbánusokat. Most lakik a kilencedik helyen, egyszer már vidéken ia élt. Azt mondja, élete legboldogabb időszaka volt, de jött a soros szerelme, s az érzés újból Pestre szólította. Azóta csak témáért jár falura. Ülünk a múltkor a parton, kezünkben a horgászbot. Szép, csendes nyári éj, halkan suhog az erdő, Péter hangjában végtelen szomorúság. — Ej, hallod, maholnap negyven leszek ... Elhallgat, hogy rákezdjen később a nótájára: Nyílnak, nyílnak a mezei virágok, férjhez mennek előlem a szép lányok . . . — Te! Ha én ezt a nagy érzést meg tudnám egyszer festeni. Azt a mi régi szép, gyönyörű életünket’... Zoltán, a ny.-i tanító megvetően- néz rám. — Gyáva vagy! Nem. Rosszabb. Áruló! Hagyom, dühöngje ki magát. Mindig így fogad, aztán lecsillapodik, és szomorúan kér elnézést: nem úgy gondolta ő. Tíz éve tanít e kis nyírségi faluban, együtt jártunk valamikor a tanárképzőre. Együtt kezdtük a pályát is, aztán én irányt váltottam, ő maradt, telve hittel, lelkesedéssel. Állok a dombon, kint a határban. Augusztusi szél fúj, alkonyodik. Messze a görbe akácok már szürkülnek, és sehol, sehol egy lélek. Hej, ha nagyapám látná, mivé lett a Töviskes! Fasor nélküli meliorált táj. Hol vannak már a régi szőlőtőkék! Fülemben cseng még ma is a hajnali szava: ébredj, fiam, megyünk a szőlőbe. S most itt vagyok megint. Egyedül, lassan már deresedő fejjel. Mit szólna vajon, ha látna az egykori szőlőhegy tetején ...? Balogh Géza Szellemi háztájink „Azért szeretek otthon dolgozni, mert azt csinálom, amit én elképzelek, ami érdekel. Az, hogy a sokszor szakmai szórakozásból elkészülő tervrajzaim „vevőre” is találnak és új, széparcú házak, üdülők épülnek ennek nyomán, talán nem bűn. Jól jön az a kis mellékes a fizetésemhez, mert egyelőre csak tervezek, de még saját otthonom nincs. Arra kell a ' pénz. .” Építészmérnök ismerősöm így jellemezte a szellemi háztájinak is nevezhető otthoni, mellékes munkáját. Szavaiból úgy tűnt: munkahelyén nem tudja kellően kamatoztatni szellemi energiáját. Mióta magántervezői gyakorlatot is folytat — eleinte csak barátoknak. rokonoknak, ismerősöknek —. azóta kiegyensúlyozottabb lett. A benti, sokszor rutinszerű, unalmas munkáját is szívesebben ellátja..,' A második „kenyéradó" Olyan műszaki értelmiségi- . vei is találkoztam viszont, aki a maximumot nyújtja munkahelyén, bőven van alkalma és lehetősége szellemi erőit, tehetségét házon belül kamatoztatni. Mégis másodállást vállalt egy idegen cégnél, s úgy érzi, hogy hasznos észrevételekkel segíti második „kenyéradóját”. A szellemi „fusiról", mellékmunkákról ritkán beszélünk, pedig létezik. És nem is baj, hogy létezik, mert ha hasznot hoz a társadalomnak és az egyénnek; miért kellene haragudni érte ... ? Az értelmiségi dolgozók munkaidőn kívüli szakmai tevékenységét rendeletek szabályozzák, kijelölve a mellék- vagy másodállások, alkalomszerű munkavállalások követelményeit. A legfontosabb alapelv itt is, hogy a pluszként végzett munka nem szoríthatja háttérbe a napi, főhivatásként végzett munkát. Ennek ellenőrzését a munkahelyi vezetőkre, a közösségekre bízta a társadalom. Részben pedig az egyének. a háztáji szellemi munkál vállalók erkölcsi belátására, lelkiismeretére Matekóra a konyhában — Vajon nem hasznos az a közösségnek, ha évente négyöt gyereket hozzásegítek a sikeres egyetemi, főiskolai felvételhez? — kérdezte igaza tudatában a neves matematika—fizika szakos tanár. Tudom róla, hogy lakásán évek óta ingyen — szülői felkérés nélkül —, tehetséges gyerekekkel foglalkozik. Aztán egy kicsit „divatba jött”, a szülők körében híre ment, hogy X tanár' úrnak különösen jó módszerei vannak a matek tanítására, nála a legbutább gyerek is hamar megér li az addig érthetetlen feladatokat .. Kár lenne szépíteni, iskoláinkban nem minden tanítási órán sikerül minden gyermeket elvezetni a megértésig, a felfedezésig, az önálló feladatmegoldásig. Olykor a kiegészítő foglalkozások, a korrepetálások is nagyon hasonlítanak az iskolai órákhoz, s aki így sem boldogul az elsajátítandó anyaggal, nehéz helyzetbe kerülhet. Azok a szülők, akik anyagilag bírják, és találnak egy ügyes „magántanárt”, nem nagyon haboznak. S némely pedagógus lakása — olykor jobb híján a konyha — átalakul szellemi „melléküzemággá”, ahol a gyermek kötetlenebbnek érzi magát, .bármit, bármikor megkérdezhet, nem kell szégyenkezni, nem kap rossz jegyet. Csodákra persze a magánórákat adó tanárok sem képesek .. . Változó tarifa Elsősorban a matematika, fizika, kémia, biológia, magyar nyelvtan, az idegen nyelv alaposabb elsajátítása miatt keresik meg a szülők, diákok a magántanárokat. Kialakult — és egy-két évenként emelkedő — óradíjakkal zajlik a tanítás. Akad ötven, száz forintos óradíj is. Nem sok pedagógus vállalja ezt a megterhelő plusz elfoglaltságot. Főleg a megszállottak, akik nem a pénzért teszik elsősorban. De mint minden tevékenységnél, itt is akadnak, ügyeskedők, akik nem állnak szakmai hivatásuk magaslatán, de felfigyeltek a sajnos nem kevés számú bukott tanulóra, a tovább tanulni vágyókra és erőn felül is vállalnak tanítványokat. Némelyik az egyéni tanítás helyett, amelyért a busás mellékes pénzt kapja, összeülteti a diákokat, csoportosan foglalkozik velük. így kevesebb idő alatt egyszerre több diákot „elintéz”, és jöhet az újabb csoport... Akad, aki havi fizetésének a dupláját, sőt háromszorosát is megkeresi ilyen módon... A baj az, hogy a tanárok egy része az iskolában csupán „leadja az órát”, otthon viszont tanít. Nem csak vadhajtás Nem a munka jellege, vagy mennyisége, hanem a milyensége dönti el: ki végez hasznos szellemi pluszmunkát. Az a perdöntő, hogy ne váljék pusztán kereseti forrássá, hanem adjon örömet, sikerélményt is. Modern korunkban, amikor az egyén teljesítménye, munkája legtöbbször, beleolvad a munkahelyi közösség, a „csapat” munkájába, olykor kevés lehetőség van a cselekvő önállóságra, az „én" megmutatására. Az egyén ki- teljesedésének természetes igényéből táplálkozik e törekvés. „Megmutatni önmagámnak — netán másoknak —. hogy ez az én munkám eredménye ...” Ezért nem volna jó csak a vadhajtásokat látni a szellemi háztáji kertjében. Virágozzék tovább e „szellemi melléküzemág”, ha valóban gazdagítja az embert tudásban, gondolkodásban, szelle- rpiségben. Azt is, aki adja, azt is, aki kapja... De továbbra sem mellékes cél, törekvés, hogy lehetőleg mindenki — így az értelmiségiek is — a saját munkahelyén és munkája során fejtse ki a legmagasabb szintű szellemi tevékenységet. Gondoskodni kell róla, hogy erre minél több embernek legyen lehetősége. Páll Géza Botpaládon. Pál Gyula festményének reprodukciója.
