Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-19 / 271. szám
4 Kelet-Magyarország 1981. november 19. Reagan „békeprogramja Az USA katonai fölényre törekszik Négypontos amerikai békeprogramot terjesztett elő szerdán Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke, de mint az amerikai sajtó is elismeri, a legfontosabb amerikai fegyverzetkorlátozási javaslat elfogadhatatlan a Szovjetunió számára, mivel egyoldalú előnyhöz kívánja juttatni az Egyesült Államokat. Haig amerikai külügyminiszter ugyancsak szerdán bejelentette: január 26—27én Genfben ismét találkozik szovjet kollégájával, Andrej Gromikóval, a New Yorkban megkezdett tárgyalássorozat folytatása végett. Reagan elnök szerdán az országos sajtóklubban hivatali idejének első kifejezetten külpolitikai tárgyú beszédében a fegyverzetkorlátozási tárgyalások „új megközelítése” címen javasolta: a Szovjetunió egyoldalúan szerelje le összes SS—20-as, SS—4-es és SS—5-ös NATO- ködjelű rakétáit annak fejében, hogy az Egyesült Államok lemond a Pershing—-2 és a robotrepülőgépek Európába telepítéséről. Reagan második javaslata a SALT- tárgyalások mielőbbi megkezdésére vonatkozik, de teljesen általánosságban mozog. Az „igazi korlátozás” és „lényeges csökkentés” kifejezésekből azonban kitűnik, hogy Washington továbbra sem veszi figyelembe a már aláírt SALT—II szerződést, s a maga számára előnyösebb új tárgyalásokat kíván kezdeni. Ezek részleteit Reagan szerint Haig külügyminiszter vitatja majd meg a januári külügyminiszteri találkozón. Reagan harmadik és negyedik javaslata — ezeket az. elnök egy Leonyid Brezs- nyevhez intézett újabb levélben is kifejtette — olyan kérdésekben foglal általánosságokban állást, amelyekre vonatkozóan a Szovjetunió már számos konkrét javaslatot terjesztett elő: indítványozza az európai hagyományos fegyveres erők kölcsönös csökkentését és a meglepetésszerű nukleáris támadás elkerülését célzó újabb intézkedések kidolgozását indítványozza. Jellemző Reagan indítványa is: a SALT (Strategic Arms Limitation Talks) elnevezést változtassák „Start”-ra, ami a fegyverzetkorlátozás helyett a fegyverzetcsökkentést jelentő Strategic Arms Reduction Talks rövidítése. Az új név az amerikai megközelítés „alapvető változását” óhajtja jelképezni. Reagan beszéde bővelkedett a fegyverzetcsökkentés melletti elkötelezettséget aláhúzó patetikus ígéretekben. Az elnök szerint „az -amerikai békekoncepció mesz- sze túlmegy azon, hogy megelégszik a háború hiányával”. Reagan „gazdasági virágzást és a személyes szabadság növekedését” látja biztosítva az amerikai javaslatok elfogadása esetén. Haig amerikai külügyminiszter szerdán sajtóértekezleten magyarázta az elnök beszédét. Szavaiból kiderült, hogy az elnök beszéde inkább a közvéleménynek, mint a szovjet partnernek szólt. A külügyminiszter gyakorlatilag elismerte, hogy a Szovjetunió aligha fogadhatja el az egyetlen konkrét amerikai javaslatot az európai közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozóan. Haig jelezte: Washington kész megvizsgálni az esetleges szovjet ellen javas la tokát. Haig „kommentárjai” már- csak azért is feltétlenül szükségesek voltak az elnök 25 perces beszédének értelmezéséhez, mert — mint egy magas rangú amerikai hivatalos személyiség ugyancsak szerdán rámutatott — a kormány javaslatai tulajdonképpen „keményebbek” a NATO eredeti 1979-es tárgyalási pozícióinál. A CBS televízió a meg nem nevezett kormányforrást idézve Reagan beszédét követően rámutatott: eredetileg a NATO csak az SS— 20-as szovjet rakéták egyoldalú leszereléséhez ragaszkodott. Reagan szerdai „őszinte és merész” indítványa már az összes szovjet közép-hatótávolságú rakéta egyoldalú leszerelésére vonatkozik. Maga a televíziós állomás ezek után így értékelte az amerikai elnök „javaslatait”: „Ez nem tárgyalási pozíció, inkább csak afféle megnyitás”. Napi külpolitikai kommentár Paisley kontra Thatcher S zomorú hagyomány, történelmi tanulság, hogy Észak-írország- ban csak átmeneti a nyugalom. Az elmúlt napokban ismét hallatott magáról az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg: a merényletek halálos áldozatokat és sebesülteket követeltek. Szerdán sürgősen - 600 brit katonát irányítottak a feszültségtől leginkább terhelt városokba, ahol újabb erőszakos cselekményektől tartanak. A közhangulatra jellemző, hogy a meggyilkolt jobboldali parlamenti képviselő: Bradford lelkész temetése csaknem véres incidensbe csapott át. Priorra, az északír ügyekkel foglalkozó brit miniszterre rátámadt a tömeg, és csak szépszámú testőrségének köszönhető, hogy őfelsége képviselője megmenekült a népharag elől. Ian Paisley, a protestánsok vezére sztrájkfelhívással fordult híveihez, arra buzdítva követőit, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel gátolják meg az együttműködést a londoni kormánnyal. Az északír helyzet elemzői egyértelműen úgy vélik: Paisley lelkész, a szélsőségesek hangadója magához akarja kaparintani a hatalmat. Mondhatnék: az erőszak rossz tanácsadó. Ám az észak-írországi feszültséget sok egyéb összetevő szitja, s a képlet meglehetősen bonyolult. Kétségtelen, hogy London évtizedek óta nem tudott áttörést elérni a politikai megoldás irányában. Űjabb és újabb csapaterősítések és meddő villámlátogatások követték egymást. A tartomány nyomasztó szociális ellentmondásai, a katolikusok és a protestánsok követeléseinek tárgyilagos, alapos elemzése azóta várat magára, hogy 1969 után állandósult a nyugtalanság, a terror légköre. Thatcher miniszterelnök és Fitzgerald, az Ír Köztársaság kormányfője nemrég megállapodott a brit—ír tanács létrehívásában. Félő, hogy egy újabb csúcsszerv felállítása mitsem javít a helyzeten, tapodtat sem viszi előbbre a feszültség kívánatos feloldását. Igaz, hogy az észak-írországi polgárháborús állapotok gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Ám az sem kétséges, hogy az erőszakra erőszakkal válaszolni — nem mindig a leghelyesebb megoldás. London egyelőre nem talált orvoslást a bajokra. Sem a konzervatívok, sem az előzőleg kormányzó munkáspártiak nem tudtak megbirkózni az északírországi terrorral, amely továbbra is számolatlanul szedi áldozatait. A „kormányoz- hatatlanság” jelei pedig egyre szembetűnőbbek. Gy. D. Brit—nyugatnémet csúcstalálkozóra került sor Bonnban. Képünkön: Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár (balra) és Margaret Thatcher brit miniszterelnök-asszony. (Kelet- Magyarország telefotó) Egyre erősödik a feszültség Eszak-írországban. Képünkön: az országrész legnagyobb protestáns politikai szervezetének vezetője, Ian Paisley tiszteletes híveivel az IRA által meggyilkolt egyik protestáns parlamenti képviselő temetésén. (Kelet-Magyarország telefotó) Már több mint négyezer amerikai katona vesz részt az Egyiptomban folyó „Fényes csillag” hadgyakorlaton. Képünkön: tüzelőállás egy Kairótól nyugatra levő katonai bázis közelében. (Kelet-Magyarország telefotó) 20. Ki ez a rendező? Mikor Capa elhatározta, hogy hosszabb útra megy a Szovjetunióba, ezt írtam egy jó barátnőmnek: „Ismerem a magyar varázslatát — mindig hálás leszek érte. Azt hiszem, sokat változtatott "rajtam. A jövőt kell szem előtt tartanom — remélem, hogy jobb lesz, de lesznek olyanok, akik azt mondják, rosszabb. Capa tudja, hogy lezártuk ezt a fejezetet. Meg fogunk inni egymással egy utolsó üveg pezsgőt. Mindig hozzátanulunk, és az operációnak sikerre kell vezetnie, hogy mind a két páciens boldogan élhessen tovább ...” 1948 tavaszán ellátogattunk Peterrel, a férjemmel egy kis hollywoodi filmszínházba. A „Róma, nyílt város”-t adták. Mikor kijöttünk a moziból, megfogtam Petter karját, és a kirakathoz húztam. „Meg kell néznünk, ki ez a rendező” — mondtam. „Valaki, aki ilyet tud filmre vinni, csak egy áldott ember lehet.” A „Róma, nyílt város” realizmusa és egyszerűsége a szívemig hatolt. Senki nem volt olyan a filmben, mint egy színész, és senki nem beszélt úgy, mint egy színész. Sötétség és árnyékok voltak a vásznon. Néha alig lehetett megérteni valamit, néha alig lehetett felismerni. De ugyanígy van ez az életben is — az ember nem lát és nem hall mindent. Csak azt érzi, hogy előtte történik valami, amit nem tud felfogni. Petter és én hazamentünk, és én mindenkinek elmeséltem, milyen nagyszerű filmet láttam, és Roberto Rossellini milyen zseniális rendező lehet. Azt kívántam, hogy ilyen filmeket ne csak Itáliában, hanem az egész világon láthassanak az emberek milliói. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy írok Rossellininek. Mert ami hiányzott neki, az egy ismert színésznő volt. Tehát ezt írtam: „Kedves Rossellini úr ... Ha szüksége van egy svéd színésznőre, aki nagyon jól beszél angolul, aki a németet sem felejtette el, de franciául nem ért túl jól, és olaszul csak annyit tud mondani, hogy „Ti amo”, akkor én készen vagyok arra, hogy filmet forgassak önnel.” 1948 májusában távirat érkezett hollywoodi házunkba: „Most kaptam meg a levelét, aminek nagyon örülök ... Már régóta álmodom arról, hogy filmet forgatok önnel, és ettől a pillanattól fogva mindent el fogok követni, hogy ez sikerüljön is! Roberto Rossellini Hotel Excelsior, Róma.” Még ebben az évben megkapta Rossellini a New York-i filmkritikusok legjobb külföldi filmnek járó díját, és utána rögtön Kaliforniába utazott, hogy tárgyaljon velem a szerződésről. Rossellini Stromboli szigetén akart filmet készíteni velem, és én kész voltam arra, hogy belebocsátkozzam ebbe a kalandba. Következik: 21. Rossellini Itáliája ■ Szalontay Mihály: 35. Hirtelen olyan zavarba került, ami szinte kizárta, hogy felelni tudjon, s amikor furcsán elvékonyodó hangon megszólalt, és ugyanakkor bökött kézzel az egyenruhás csoport felé, nem volt biztos benne, hogy a másik kettő hallja is, amit mond. — A.. .elvtársra várok! — Melyikre? Ugyanolyan suttogva, ő legalábbis azt hitte, jött a kérdés a magasból, mint az előbb. Megint hallgatott, mert nem tudta, hogy mondhatja-e Géza nevét, ekkor már az első ijedtség agykiürülése után millió gondolattöredék cikázott benne. Talán ez az idő- húzásos töprengés volt a helyes, vagy az igazolást kívánó, gyanútkeltő, mert a két civil könyökénél szinte megemelve vitte a csoport felé, mintegy azok figyelmét is magukra vonva. Géza szinte idegesen, Miki legalábbis így látta, rándult balra megnézni őket, szeme komoran villant, de egy pillanat alatt váltott, nyájas mosoly ömlött el arcán, már amennyire egy ilyen szikár, kiülő pofacsontú sárgásbarna olajos bőrön, antracit-mély fekete szemeken tud ülni nyájasság. — Végre! — mondta —, köszönöm elvtársak! Hol akadtak össze a titkár elvtárssal? Elé jöttem. Ö lesz a ma esti előadónk. Üdvözöllek, szervusz. Jól utaztál? Engedd meg, hogy bemutassam Sáro- si főhadnagy elvtársat, a párttitkárunkat. Egyébként Szabados Béla is üdvözöltet, s arra kér, hogy ha idődbe belefér, holnapután délelőtt — úgy még a déli vonatot elérheted — tarts nálunk is a laktanyában egy rövid tájékoztatót. Köszönöm elvtársak, elmehetnek. A lassú, tagolt, nyugodtan intonált szöveg alatt kezet fogott Gézával, a valamilyen nevű főhadnaggyal, de közben minden idegszálával a tulajdonképpen még mindig nagyon közelálló két testet érzékelte, az ellenőrző ellenséges sugárzást, a fiziológiailag megnyilvánuló gátat, hatalomgócot, valami irtózatos társadalmi 'erő izzadság-bőrzsír-szag-koncentrátumban összeálló megelevenedését. Nem is nézett rájuk, de biztosan tudta, hogy azok jól megnézték maguknak, csak érzékelte eltávolodásukat, azt is tudta biztosan, hogy elmen- ve is még vissza-visszanéz- nek rá, — remélte — látszólag könnyedén csevegő, cigarettázva egyenrangú valakire, „akit az elvtársak vártak”. — Természetesen — mondta természetesen... — többször is. — Átmegyek Béláék- hoz, átmegyek, szívesen. Csak most mennünk kéne — mondta Gézának, mert nem tudta, említheti-e, hogy Jusztival van együtt, hogy egyáltalán nincs egyedül, s most értette meg, hogy miért kell mindenféle titkos akcióhoz regényekben, filmekben az összehangoltság, a hosszadalmas pontos előkészület, a részletekre menő percnyi pontos felkészülés, szóval, mindaz, amit ők könnyedén és elegánsan elmulasztottak. Géza is egy kicsit nehézfejűnek bizonyult, mert Miki zavarát, zavarodottságát változatlanul a szituáció feszültségének tudta be, s nem annak, hogy Miki féltette Jusztit, mi van ha ezek a civilruhások vagy más civilruhások végigjárják a veszteglő vonatot. így hát amikor egy pillanatra a fecsegés közben ketten kifordultak a szerelvények felé, csak szájmozgással, lehelet nélkül súgta, de három felkiáltójellel: „Nem vagyok egyedül!!!” Most már Géza reagált: „Persze — mondta — persze. A titkár elvtárs nincs egyedül. Ha megengeded Sárosi elvtárs, elkísérem az elvtársat” — s már mentek is. Ami talán nagyon furcsa volt, de ez csak Mikinek, a most mindent élesen megfigyelő és regisztráló Mikinek. Menetközben Géza pontosan úgy és ott fogta a könyökét, mint a két civil ruhás pályaudvari bámészkodó, csak talán kicsit könnyedebben. Ráadásul Miki elvétette a vagont is, egy pillanatra meg is rémült, amikor csak üres kupét talált, pedig pontosan rögzítette a pályaudvari ivócsap előtti lépcsőn szállt le, ott keljett visszaszállnia. Ezt magyarázta Gézának, aki szárazon csak ennyit mondott: „Rossz rögzítés. A vonat elmozdulhatott”. El is mozdult föl, s alá, többször is, de két perc múlva onnan a második vagonban megtalálták a sarokba húzódó retiküljét görcsösen fogó Jusztit. Ekkor derült ki, hogy Géza milyen gondos, a bemutatkozásnak rögtön elébe vágott, s azt mondta: — Kedves, én nem tudom a maga nevét maga nem tudja az enyémet. Mondtad neki? — fordult Mikihez. — Nem. — így jó. Tehát maga Miki munkatársa, aki elkíséri erre az előadásra. Semmit nem tudunk magáról. Sapkája van? Juszti csak intett, ijedten, hogy nincs. Géza vaskos oldaltáskájából elővarázsolt egy koszos-barna svájcisapkát. (Folytatjuk)
