Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. október 11. HAZAI TÁJAKON Zsellérház az Erzsébet téren Ebben a Heves megyei faluban, Nagyfádén a jómódot teremtő szorgalomról tanúskodik minden. A két-három szobás otthonok errefelé már nem számítanak sikknek, hiszen az emberek. szemgyönyörködtető villákat építenek, szinte versengve azért, hogy kinek a pénztárcájából futja még szebbre, még díszesebbre. Megérdemlik, tehetik, mert tisztességgel megdolgoztak érte. Ebből a pompázatos együttesből kirí az Erzsébet téri zsellérház, amely újjávarázsolt voltában is a múltra, a messze tűnt századokra, a nevükről is alig ismert elődökre, azok küzdelmektől terhes sorsára utal, amolyan közhasznú mementóként... A község 1779-ben készített pecsétjét álló csoroszlya és ekevas díszíti. Ez is híradás a távoli, az érzékletesen már nehezen felidézhető időből, aligha vitatható tanúvallomás a hajdani ősök kivételes igyekezetéről, a legnagyobb nehézségeken is úrrá levő teremtő akaratáról. A nagyrédei zsellérház kot, akkor lázadtak, nem tartva a biztos kudarctól, a tragikus következményektől. Zseniális színésznőnk, a tollforArra a munkára buzdító címerre gondolhattak talán, amely szépapáikat is mind többre sarkallta. Az öreg falak, a tenyérnyi ablakszemek arra emlékeztetnek, hogy az itt megtelepültöknek sohasem volt köny- nyű: sokféle birtokos váltotta egymást, többféle nézetet vallottak, de abban maradéktalanul egyetértettek, hogy jobbágyaik kárára gazdagodjanak. Az Aba nemzetség — híres királyunk leszármazottai voltak — Rédey ágának minden tagja nevezetes lett sanyargató törekvéseiről, noha egyiküket 1657 végén Erdély fejedelmévé választották. gatásban is jeleskedő Déryné jegyzi fel, hogy Rédey Ferencet 1774 karácsonyán megsebesítették elégedetlenkedő jobbágyai, s csak „felesége szoknyája mögé bújva menekült meg a népharagtól”. ★ Állunk a ház előtt, bekukkantunk a szobába, a pitvarba, s szárnyra kap fantáziánk, messze tűnt napok képei ★ Valószínűleg a XVII. század végén emelték ezt az aprócska, inkább kunyhónak titulálható házat: szűkös anyagi lehetőségeikből csak egy kis szobára, pitarra és kamrára futotta. Később a Balázs család élt itt, s utolsó tagja, Ilka néni 1971-ben halt meg. A távoli rokonság nem tartott igényt erre a szerény hajlékra. Ma már nyoma se lenne, ha a rédeiekben fel nem ébSokat tűrt az itteni nép, de kitartott a legzivatarosabb korszakokban is. 1544-től a törökök pusztították, évtizedek múltával sem szűnő lendülettel. 1550-ben már mindössze négy házat számlálnak villannak fel előttünk: az egykori tulajdonosokat, a kisembert, a zsellérgazdákat látjuk, akik dolgoztak látástól vakulásig, s foggal-körömmel védték nehezen megszerred az egészséges lokálpatriotizmus, s el nem határozzák, hogy mindenképpen megmentik. A helybeliek őseik példája nyomán hisznek abban, hogy Nagy és Kisrédén, s ezekben hét házaspár él gyermekeivel. A többiek elmenekültek, messzire távoztak, de nem véglegesen, hiszen amint lehetett, újból visszatértek, s megpróbáltak csodát varár zsolni a kicsiny parcellákból is. A mai lakosság büszke lehet a régvoltakra, hiszen ők, ha kellett, ha már nem bírták elviselni a nyers erőszazett jogaikat. Nyaranta az Alföldre kalandoztak, és sum- másként álltak helyt. A szülőfalutól azonban nem tudtak elszakadni. Kevés volt a föld, a tenyérnyi szőlő nem biztosította a megélhetést? Nos, ötletességért nem mentek a szomszédba, hanem felfedezték a viszonylag elfogadható jövedelmet hozó művelési módokat, • gyümölcsfajtákat, így honosodott meg nálunk a málna, s így sajátították el lankadatlan türelemmel az oltványtermesztés fortélyait. a múlt jelenünk és jövőnk szerves része, s tudják, hogy nemcsak a ma ifjúságát, hanem az utána következő nemzedékeket egyaránt neveli a község pecsétje által is jelképezett töretlen szorgalomra... Pécsi István ni" V' ~3;1i*MTVf*‘i’^Tiirwm«^rfiflirrrTrw»imrMfi A magyar könyvkiadás nyitott — szoktuk volt mondani. Nyitott minden humánus értékre, szülessék a világ bármely táján. Valóban: a fordítások tekintetében az UNESCO legutóbbi statisztikája szerint az előkelő 7. helyen állunk a világon. A magyar könyvkiadók, elsősorban az Európa és a Magvető, lehetőségeihez mérten gyorsan adja közre a világirodalom legfrissebb, s esztétikailag is értékes alkotásait. A teljes magyar könyvkiadás 15 százalékát teszik ki a-fordítások, példányszámuk pedig meghaladja a 20 százalékot. Számos olyan sorozatunk van, melyet bármely ország megirigyelhetne tematikai nyitottságban, a választék sokrétűségében, s olykor a nyomdai kivitelben is. A világirodalom re- mekei-s orozat átlagos példányszáma több mint 160 ezer, egy-egy kötete ^magasabb példányszámban jelenik meg, mint az eredeti francia, német, angol kiadás. Ugyanezt mondhatjuk el az Európa Soproni utcarészlet a tűztoronnyal (MTI-fotó) FILMJEGYZET Filmnézőben Vietnamban Nem mindennapi élményben volt részem a közelmúltban. A filmátvételi bizottság tagjaként ellátogathattam Hanoiba — azzal a megbízatással, hogy az utóbbi két esztendő termését megtekintsem, s a legjelentősebb műveket a magyar mozik számára kiválasszam. Aki ismeri a nemzetközi erőviszonyokat, tudja: Vietnam még nem iratkozott fel a számottevő filmgyártó nemzetek közé — annak ellenére, hogy a hanoi stúdióban forgatott művek jelenléte mostanában „minőségi ugrásról” tanúskodik a különböző seregszemléken. Csupán egyetlen példát említek: az idei moszkvai fesztiválon az egyik nagydíjat éppen vietnami alkotás kapta. (Alább írni fogok a megrendítő drámáról, elöljáróban csak annyit mondanék: az elismerés teljesen megérdemelt, szó sincs pro- tokoll-szempontok érvényesítéséről.) Szóval, mindezek tudatában is arra számítottam, hogy variációkat — netán másolatokat — fogok látni arra a témára, mely a vietnami embereket leginkább foglalkoztatja: az amerikai imperialisták ellen folytatott hősi háború a művészetben hosszú ideje az első helyet foglalja el. Egy országot, népet és mentalitást közvetlen közelről lehet leginkább megismerni. Vietnamban nyitott szemmel járva a következőket tapasztaltam: Az USA elleni küzdelem dossziéját sohasem fogják becsukni, de nem az egyetlen kérdés, mely barátainkat érdekli. Következésképpen a filmekből is gazdagabb — változatosabb — valóság tárul elénk. Felsorolok néhány problémakört, melyet a rendezők igyekeznek körbejárni. Az új élet építésének perspektívái. Az úgynevezett déliek beilleszkedésének gondjai. A demokratizmus kiszélesítésének programja. Harc a visszahúzó erőkkel, az itt-ott felbukkanó vezetői önkényeskedéssel, korrupcióval, felelőtlenséggel. A filmgyártásra fordítható összegek természetesen szerényék — elvégre kenyeret és húst fontosabb biztosítani a dolgozóknak, mint film-táplálékot. De azért most már nemcsak „vízzel főznek” a vietnami filmgyárban. Vendéglátóink nem kis örömmel újságolták — mi pedig meg- hatódottan örültünk az ő örömüknek —, hogy a tavalyi 1 színes művel szemben idén már 2 filmjük nem fekete-fehér. Különben kb. 10 egész estét betöltő alkotást készítenek. A mozikban — számuk viszonylag kevés — mintegy 120 film jelenik meg évente. Csak szocialista országokból származó produktumokat vetítenek. A jegy annyiba kerül, mint egy darab cukorka vagy egyharmad banán (tehát majdnem ingyenes). A vietnami film rendkívül szoros szálakkal kapcsolódik a jelenhez. A felsoroltakon túl igyekeznek „leltárba venni” és művészi igényességgel feldolgozni minden olyan jelenséget, mely az ország lakóit ilyen vagy olyan szempontból érdekli. Kritikus indulataikat sem fojtják el. „Bevallják” azt, amit be kell vallani. Az egyik művész azt fejtegette a tiszteletünkre adott fogadáson, hogy a filmnek — az események regisztrálásán túl — a nem kívánatos jelenségek ellen kell csatát folytatni. Ami a kifejezési eszközöket illeti, ugyancsak fejlődésről számolhatunk be, még akkor is, ha bizonyos elavult normák jelenléte ugyancsak kimutatható. A kissé sematikus emberábrázolást — általában fekete és fehér jellemek ütköznek meg a történetekben — ellensúlyozza a pergő cselekmény vezetés és a kiváló színészi játék. És most néhány vietnami filmről szeretnék röviden beszámolni (arról a háromról, melyet megvásároltunk, tehát az olvasó egy bizonyos idő elteltével ellenőrizheti majd a krónikást). A legmaradandóbb hatást A vad erdő gyakorolta rám (rendezte Hong Sen). Cselekménye olyan egyszerű, mint — mondjuk — A kopár szigeté. Egy házaspár kisgyermekével együtt a mocsár közepén lévő kunyhóban él. Körülöttük dúl a háború. Az amerikaiak a békés család életére törnek, ők pedig védekeznek, Aztán egy napon megölik a férjet. Felesége lelövi a támadót. A repülő lezuhan, Az anya síró gyermekére borul. A vad erdő egyszerű és megrendítő dráma. Egy kicsit a görög sorstragédiákra emlékeztet. Lírája szemérmes, vizuális megformálása puritán. Tényleg eléri a legjobb nemzetközi szintet (erről tanúskodik a moszkvai díj, amelynek jogosságát még az amerikai Variety című szaklap is elismerte). , Az utolsó remény, Tran Phuong munkája az érvényesülés ügyeskedőit leplezi le és a társadalmi ellenőrzés fontosságára figelmeztet. Ez a film kicsit „olaszos”, de más rokonait is megnevezhetnénk az európai égbolt alatt. Nekünk megszokott, ha a filmművészek konstruktív értelemben véve bíráló hangokat ütnek meg, Vietnamban azonban még nem vált általánossá ez a gyakorlat. Az utolsó remény végén — nincs deus ex machina-szerű „megoldás"! — ezekkel a Szávákkal fordul a néző felé az igazság kiderítése érdekében minden áldozatra kész férfi: „Ki jön velem?”... Átvettünk egy mozgalmas vietnami kalandfilmet is — lassan-lassan megteremtődnek a szórakoztatás hagyományai! — : Krong Jung lángja a címe. Khoi Nguyen rendezte. Főleg a fiatal nézők fogják kedvelni. Láttunk még jó néhány játék- és dokumentumfilmet és megismerkedhettünk azokkal az eredményekkel (gondokkal, tervekkel), melyek a mai Vietnamot jellemzik. Erős és életképes nép ez. Nem lehet kétséges, hogy előbb- utóbb erős és életképes lesz a filmművészetük is. Veress József Külföldiek magyarul zsebkönyvek című népszerű sorozatunkról is. A legfrissebb külföldi irodalmat kétségtelenül a Modern könyvtár kínálja az olvasóknak. Legutóbbi kötete a 435. sorszámot viseli. A legutóbbi kötet egy kiváló grúz prózaírót mutat be, Nodur Dumbadzét, kinek művei Keleten és Nyugaton egyaránt nagy sikert arattak. Az örökkévalóság törvénye című regényének hőse, Bacsana Ra- misvili, a sikeres író, szigorú önvizsgálatot tart, mert mély humánuma, az erkölcsi kérdések iránti szenvedélyes érdeklődése sikertelen, vissz- hangtalan. Otját sokszor keresztezték aljas, korrupt és ügyeskedő emberek. Bacsana, ha kicsit naivnak is tűnik, nem védtelen — védi megalkuvást nem ismerő jelleme, erkölcsi tisztánlátása —, de sebezhető. A törpe jellemek nem húzhatják le magukhoz, mert minden rossz tapasztalata ellenére hisz az igaz emberi érzésekben. Nagyszerű mű Dumbadze regénye, a grúz próza új remeke, mély gondolati tartalommal: „... a lélek százszor súlyosabb, mint a test... Olyan súlyos, hogy egymagunk nem bírjuk el a terhét. .. S ezért, amíg csak élünk, segítenünk kell egymást a hordozásában: ön nekem, én a másiknak, a másik a harmadiknak és így tovább, az idők végezetéig... Hogy halhatatlanná tegyük egymás lelkét...” „Mr. Brautigan 1962-ben benyújtott nekünk egy Pisztrángfogás Amerikában című kéziratot. A jelentésekből úgy veszem ki, hogy nem is a pisztrángfogásról szól.” — írta a Viking Press egyik vezető munkatársa. Richard Brautigan nagyon ravasz író. Írásainak tanúsága szerint nagyon jól érzi magát hippikörnyezetben, milliomos- lányka-prostituáltak, csőlakók, hobók, s egyéb társadalmon kívüliek társaságában. Brautigan mintha a sosem volt „amerikai Ádám" ártatlanságával forogna a környező ellen-Édenben, mintha vak lenne az erőszakra, gonoszságra. Irigylendő derűs regényeket ír. A hangvétel önfeledt humora,' gyermeki optimizmusa leplezi le az igazi szándékot: a lázadást a,személyiséget deformáló környezet ellen. „Egy olyan világban — írja egyik kritikusa —, amelyben az emberek komolyan gondolkodnak az elgon- dolhatatlanon, ez a könyv elfogadja az elfogadhatatlant, hiszi a hitetlent és leírja a leírhatatlant. Az eredmény: egy lenyűgöző, idegesítő és kimondhatatlanul szórakoztató könyv.” A most megjelent három Modern könyvtári kötet harmadik darabjának szerzője is amerikai: Joan Didion. Az Imádságos-könyv jellegzetesen kaliforniai regény. Két hatalmas és hatalommal rendelkező „nagyasszony” története egy képzeletbeli karib- tengeri köztársaságban. A múlt századi karib-ten- geri világ elevenedik meg A régi idők Kubája című kötet lapjain, melyből nemcsak a régi Kuba különös hétköznapjait ismerhetjük meg, de bepillantást nyerhetünk a gyarmati társadalom szövevényes világába is. Salvador Bueno, a havannai egyetem professzora, régi újságokból, emlékezésekből állította ösz- sze ezt a kötetet, akit mint a magyar irodalom lelkes barátját és fordítóját is tisztelhetünk. A Világkönyvtár legújabb kötetének szerzője az amerikai Thomas Berger. A Kis Nagy Ember című regény a legtöbb mai olvasó álma: fordulatos, cselekményekben gazdag, izgalmas olvasmány — ugyanakkor igazi irodalom. A regény hőse Jack Crabb, a vadnyugati pionír, indián nyomkereső, mesterlövész és adoptált cséjenn indián, meséli el hosszú és kalandokban bővelkedő életének történetét. Világa a XIX. század második felének Amerikája: az ellentmondások, a nagy felfedezések, s a könyörtelen harc Amerikája. Berger regényének sikerét megjósolni nem nehéz. KM O
