Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
VASÁRNAPI MELLEKLET 1981. október 11. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Szavak és valóság Kérdezvén több ismerősömet, mit tudnak önmagukról, senki sem értette, hogy mire is lennék kíváncsi. Kérdeztem másként: úgy látják-e az életüket, ahogyan élnek? A legtöbben rámondták, hogy természetesen ugyanúgy. Ha váratlanul ér a kérdés, én is aligha feleltem volna mást, mert ez a válasz a legnyugalmasabb. Nem késztet gondolkozásra, hiába tudom, hogy az ember az életében legtöbbször önmagával lepi meg önmagát, még akkor is, ha később úgy tesz, mintha előre tudta volna, amit tenni fog. Kérem, ne gondolják, hogy most valamiféle okos dolgozatra, vagy éppen különös játékra készülök. Egyszerűen elkezdtem történeteket gyűjteni és egy idő után úgy éreztem, mintha tükörbe néznék. Magyarán: a történetek tükrében láttam magamat is. Rendben lévő-e a valóságtudatunk? Következzenek a történetek, és ha valaki úgy érezné, hogy hasonló helyzetben hasonló felemásságon csípné magát, hát legyen. Legalább nekünk kell tudnunk róla. Sztereotípia: — Hogy vagy? — Nyomor. Az ember hajt, mint egy állat. És minek? Mire elérne valamit kipukkan ... — Jön az infarktus, apa...! Rásóhajtanak a mondataikra és mert társaságban vagyunk, isznak rá kortynyi töményét. Egyikük jólkereső jogász, „összehajt havi kilencezret. Harminchét éves. Egy évvel született a felszabadulás előtt, falun. Kisiskolásként mezítláb járt és örült, ha a kenyérhez egy alma is került a tarisznyájába. A másikuk — igaz, nem nagy vállalatnál — a főkönyvelőségig vitte. Nem keres ő se kevesebbet. Házat építettek, kocsijuk volt, ma sem gond kicserélni és ma sem gond külföldön nyaralniuk. A mienknél gazdagabb országokban is azt mondanák erre a két egykor mezítlábas parasztgyerekre, hogy karriert csináltak. — Hogy vagy? — Nyomor ... — ? — A kérdőjel már az enyém. Ha elhinném ugyanis az életünkről, amit közhelyes panaszokban elmondunk róla, olykor a vélt szellemesség sztaniolpapírjába csomagolva, akkor belekeseredhetnék abba, hogy milyen szegényesen élünk. Nem divat dicsekedni? Ez még nem lenne baj, de’ nem divat emlékezni sem; mintha a rangunkon emelnénk a panaszkodással. Eleinte nincs baj: azért panaszkodunk így, mert igenis valamiképpen büszkék vagyunk arra, amit elértünk. A valóságban felépül a ház, cserélődik a kocsi, kinyílik előttünk a világ. Egy idő után pedig elhisszük, hogy nekünk több járt volna, hogy rossz a főnökünk, a gazdálkodásunk, hogy rossz minden, hogy ... Sztereotípia? Félek, hogy az... A fentebb idézett ismerőseimtől egy dolog miatt illő bocsánatot kérnem, ugyanis bár nem írtam rSluk, tudom, hogy kiváló munkaerők, szenvedéllyel dolgoznak, és amit elértek, méltán érték el. Szégyellik magukról mindezt elmondani és amikor ez már szokássá lesz, akkor elvész a sikerből az öröm. hely, ahol természetesen lehetséges a „mellékes” is. Mind a ketten megbecsült munkások és mert ismerem a munkahelyüket, mert hallottam őket máskor is beszélni, tudom, hogy igenis megdolgoznak a pénzükért, az a bizonyos mellékes pedig pihenőnapjaikon kerül, amikor kerül. Most úgy tűnik, hogy valós emberi rangjukat dugják el szégyenkezve. Ha ezt a tartást elhiszik, a munkából vész el szép lassan a megérdemelt öröm. • Közélet: — Gyerek? Minek? Egy van. Untig elég. Nem Amerika ez itt, hogy kettőt-hár- mat neveljek; vegyem majd nekik a kocsit, meg a lakást. Miből? Járom az országot, tudom, hogy mi van itt... Szédülök. Példákat mond, hogy mit hogyan csinálnak a „jobb” országokban. Hogy ott mennyit keresnek az emberek. Kukoricatábla mellett megyünk, szerinte nem terem semmit a tábla, csak a sége négyezer forintot keres. Szolgálati lakásért mentek falura. Q nyolcezret. A tizenkétezer forintból hárman, szolgálati lakásban, kerttel jól lehet élni. Ezt mind tudjuk. — Tavaly az NSZK-ban voltunk. Ott igen, ott lehet élni.. . Biztos, hogy a termelési értekezleten felszólal az én emberem is, az is biztos, hogy ott a nyolcezer forintjáért nem ugyanígy beszél. — Én közéleti ember vagyok. Engem érdekel a világ ... Beszél. Ha tükörben látná magát, belepirulna, ha mag-' nóról hallaná, amit mond, belefehéredne, de már szerelmes a szerepébe, mert itt, most, úgy érzi; ő az okos. Jó dolga van? Boldog? Biztos, hogy nagyon elégedett magával és az is lesz, amíg bele nem butul a közéleti haragjaiba. Flanc: Fekszünk a kiterített pokrócokon, a gyerekek már szerteszaladtak gallyat szedni, az asszonyok a csomagokat rakosgatják, kibányászván belőlük a bográcsba valót. Aligha leszünk tizenketten, egy házaspár még ígérte magát. — Te is hoztál... ? Én is. Ezt meg éjszaka sütöttem ... — Kóstold meg ezt! Kiterített pokrócaink mellett üvegek, a kinyitott kempingasztalkán vagy tízkiló- nyi hús. Hétféle sütemény. Ital és ennivaló legalább harminc embernek. Az ital természetesen elfogyott, az étel, a maradék, napokra való koszt maradt az ' üstben, pontosabban kiöptestatisztikákban, épülő ház láttán mondja, hogy azt is biztosan lopta valaki, dohányt látunk, az neki silány ... Ki-ki bólogat arra, amit hall (vagy nem is figyel), né- hányan még tódítanak is a tengernyi rosszon. Megtudom, hogy szerinte nem kellett volna hitelt felvennie az országnak, hogy . . . Valaki nem állja, ellentmondana, de túl halk ahhoz. A férfi beszél, beszél. Elmondja a nyomorát. A feletett a homokba. Egyikünk sem költekezett ereje szerint. Valamilyen vad els bánással örültünk annak, hogy most mást csinálunk, mint amit máskor, és már este volt, amikor még mindig szórtuk a forintjainkat. Vad elszánás? A legegyszerűbb és legolcsóbb megvétele annak, hogy másoknak, másmilyennek látsszunk magunknál. És ha elhisszük ezt, akár egy napra is? fzetlen lesz tőle a máskor szép holnap. Valójában van-e valóságtudatunk? Ha fizetésnapon tele a kocsma, akkor ezt észrevesszük. Ha mi játszunk szegényebbet, vagy gazdagabbat, elégedettebbet, vagy elégedetlenebbet, akkor azt soha. Ha egy társaságban a mi véleményeink torzulnak a mások véleményeihez, azt soha, ha a másokéi a miénkhez, azt is soha. Elfogadjuk természetesnek. Ismerjük-e magunkat? Azok vagyunk-e, akik vagyunk? Szavainkban ugyanazok, akik a tetteinkben? Aligha. Az eredményeink többet érőek a szavainknál, és ez nem lenne baj. csak hasonlatos ne legyen ahhoz, amikor egy sokáig házasságban élő férfi a más asszonyában fedezi fel a jót, mert azt mindig sminkelve, szép ruhában látja. A saját feleségében pedig minden jó szokottan természetes. Bartha Gábor Munkásmüvelödés — féloldalasán Mindenütt ugyanazok? Szokatlanul hangzik, amikor valahol úgy fogalmaznak; felmérték a munkások műveltségi szintjét és ezt és ezt tapasztalták ... Mélyebbre hatolva aztán kiderül, hogy jószerével egy-egy vetélkedő, pályázat, vagy időszakos kulturális rendezvény eredményességéből, vagy gyengéiből vonták le az általánosító következtetéseket. Ez azonban sokszor torzít — jó, vagy rossz irányban. Általános és sajátos Nincs könnyű dolguk azoknak, akik arra vállalkoznak, hogy „megmérjék” a munkások műveltségét. Igaz, a megyei statisztika például megmondja, hogy a közművelődési (tanácsi) könyvtárak felnőtt olvasóinak 33 százaléka, az üzemi könyvtárak olvasóinak 60 százaléka munkás. De arra már alig van válasz, hogy mit olvasnak a beiratkozott munkásolvasók. Tovább menve; mennyit olvasnak egy évben? S végül, a „törzsolvasókon" kívül menynyivel gyarapszik az új munkásolvasók száma . .. Ugyanezek a könyvvásárlásra, színház-, mozi-, tárlat- és múzeumlátogatásokra, ismeretterjesztő előadásokra, a különböző klubokra, szakkörökre is vonatkoznak. Számokat tudunk, vagy átlagokból próbálunk következtetni jóra, rosszra. De mélyebben alig- alig, legfeljebb egyedi tapasztalatokból ismerjük, miből is áll napjainkban — és szűkebben megyénkben — egy munkás műveltsége. Mennyiben él együtt a régi és az új, legyen szó tudományos világképről, munka-, viselkedés-, netán iiyelvi kultúráról, ízlésvilágról, az általános és a szakmai műveltség viszonyáról... Ügy gondoljuk, azok alkothatnak megközelítően hiteles képet napjaink munkásművelődéséről, akik figyelemmel kísérik az országos szociológiai vizsgálatokat és azok legfontosabb tapasztalatait a helyi sajátosságokra alapozva igyekeznek kamatoztatni. Itt is érvényes az általános és a sajátos'vonások egysége; hiba lenne egyiket a másik ellenében eltúlozni. A megyében élő és dolgozó munkásemberekre is általában jellemző az, ami az ország más vidékein élő dolgozókra. Világszemléletük, műveltségük, életmódjuk, etikájuk mind több és meghatározó szerepet betöltő új, korszerű értékekkel gazdagodik. Az egyes munkásemberek műveltségében azonban ma még jócskán együtt élnek a régi és az új értékek. Nem egy esetben nagy ur tátong a sza/c- mai és az általános műveltség között. Ugyanaz az ember, aki szakmáját már-már technikusi, vagy üzemmérnöki szinten műveli, „aztat”, ,,eztet” nyelvi kifejezéseket használ, nem tanult meg helyesen beszélni. Szakmai műveltsége toronymagasan áll az általános műveltsége fölött. Hogyan is minősítsük az ilyen embert? Nem mondhatjuk rá egyértelműen, hogy műveletlen — mert a szakmai műveltsége vitathatatlan — de a szó igazi értelmében mégsem nevezhetjük műveltnek. Ez az anyanyelvi műveltség alapjait is feltételezi ... Pótolandó elmaradás Mondhatjuk-e például a szakmai és az általános műveltség e nagy különbségét megyei sajátosságnak? Aligha, mert sokkal általánosabb ennél és nem is csak a munkásokra vonatkozik. A szakmai előbbre jutást, teljesítményt sehol sem az általános műveltséggel mérik. Az' is igaz, ma már egyre kevésbé lehet „megélni” csupán a szakmai ismeretekből. Megyénkben, ahol a gyors ütemű iparfejlesztés miatt a szakmai felkészültség volt az elsőrendű, és a munkások átlagos életkora jóval alacsonyabb az országos átlagnál, nagyobb általános műveltségbeli lemaradást kell pótolni, mint másutt. Van ennek előnye is; a fiatalabb korosztály fogékonyabb a műveltség befogadására, így várhatóan hamarabb behozza a lemaradást. De nem automatikusan, nem erőfeszítések nélkül... Megyénk munkásművelődésének állapotáról minden politikai, társadalmi, művelődési szerv, intézmény igyekszik rendszeresen képet alkotni és tisztázni saját tennivalóit. Ezek ugyan nem szociológiai felmérésekre épülnek, hanem a mindennapos, leggyakoribb tapasztalatokra, sok ember együttes véleményére, de így is számos tanulságot, tennivalót tartalmaznak. A munkásművelődésnek sok gazdája kell, hogy legyen. A munkahelytől a lakóhelyi művelődési, társadalmi szervekig, mozgalmakig. Nemrég a Hazafias Népfront megyei bizottsága is sorra vette, milyen módon segíthetik a továbbiakban a mozgalom sajátos eszközeivel a munkásművelődést. Ismerve a népfront széles tevékenységi körét, alig van olyan pontja a műveltség terjesztésének, amelynek elősegítésében legalább partneri módon ne venne részt. ö a gazdája az „Olvasó népért’’ mozgalomnak, a könyvtárakkal együtt számos rendezvénnyel, akcióval, olvasónapló-pályázattal járult hozzá eddig is a munkások olvasási kultúrájának gyara- pításáhbz., ‘ Tisztes“ szerepet vállalt a megyei olvosótábo- rok szervezésében és tartalmassá tételében is. Részt kért a különböző műveltségi vetélkedők: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”, ,;Igaz ez a szép”, „Ki tud többet a Szovjetunióról?” lebonyolításában. Kiterjedt a figyelme a munkásszálláson lakókra, támogatja a bejárók klubjainak létrejöttét. Társadalmi aktivistái segítik az iskolák és az üzemek jobb együttműködését, a dolgözók iskoláinak szervezését. Még egy sor dologban kezdeményez, vagy közreműködik, amelyek sokszor közvetve szolgálják a munkások művelődését. Megyénkben a munkások száma a közvetlen termelés- irányítókkal, a mezőgazdaság állami szektoraiban dolgozókéval együtt, meghaladja a 133 ezret. Ha a statisztikai adatokkal óvatosan is kell bánni, annyi tény: az iparban és építőiparban dolgozók 54 százaléka szakmunkás, 32 százaléka betanított munkás és 14 százaléka segédmunkás. Lassacskán a szakmai képzettségben nem kell szégyenkeznünk az ország más megyéi előtt. De változatlanul nagy az adósságunk az általános műveltségben, melyhez egy friss adat is járul; a jelenleg munkába állók 24 százalékának nincs meg az általános iskolai végzettsége. A kívülrekedtek önként kínálkozik az eddig sem ismeretlen megállapítás ; a munkásművelődést az általános iskolában kell megalapozni. Jó dolog az, ha a szépen gyarapodó, rendszeresen művelődő munkásrétegre elégedettséggel gondolunk. De nem csaphatjuk be magunkat: sokszor ugyanazok az emberek láthatók a könyvtárakban, színházban, tárlaton, hangversenyen, TIT-előadáson, az iskolapadokban. S van egy népes réteg, amely valahogy kívülre- ked, számában sajnos inkább gyarapszik, mint apad. Velük törődünk-e? Páll Géza KM Határban. Pál Gyula festményének reprodukciója Cégénydányád. Osváth Miklós grafikája Közhely: — Hogy vagy? — Kösz ... — Iszunk valamit? — Persze ... „Bekapunk” valamit, mert odakeveredek harmadiknak. Jól is esik az első pohár. A második már nem, de mert a közhelyes illem a visszakérés, háromszor iszunk. Senkinek nem esik jól. Lenne dolgunk. A pénzünknek is lenne helye, de ahogyan panaszkodni illik, az első néhány mondat után ülővé lesz a dicsekvés. > — Állati helyem van. Ha egész nap a karom se teszem keresztbe, akkor is megvan a pénz. Ámulhatok. Ketten mellettem két perc alatt majdnem összevesznek azon, hogy melyiküknek kell kevesebbet dolgozniuk, hogv melyiküké a jobb, a „iezserebb” munka-"“
