Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-07 / 235. szám
1981. október 7. KELET-MASYARORSZÁ® 3 Benépesült a Rakamaz és a Tisza közötti ártér. A rakamazi Győzelem Termelőszövetkezet 180 vemhes tehenét vigyázza Szloboda László. ÖNBECSÜLÉSE Révbe ért lunkásoh Mezőgazdasági továbbképzés Lépni a jövi elé Cigánytanulók N em beszélünk mostanában többet a cigánytanulók segítéséről, miközben alig teszünk valamint?” — kérdezte az egyik pedagógus, amikor a téma szóbakerült. Még hozzátette: önmagunkat áltatnánk, ha azt hinnénk, több évszázados elmaradottságot néhány év alatt be tudnak hozni a cigánycsaládok. A pedagógus kiteheti a lelkét is, alig ér el egy kis eredményt: amit „felépít” délelőtt az iskolában, „leomlik” otthon a családban, ahol a minimális tanulási feltételek sincsenek meg... Óvakodni kell az egyoldalú megoldásoktól, a látszateredmények . hajszolásától, de az okos kezdeményezést meg kell becsülni, akkor is mérhető eredményei csak évek múlva érnek be. Ilyen lépésnek tekinthetjük megyénkben a népfront erőfeszítéseit, amelynek előzményei az 1979-es évhez nyúlnak vissza. Két éve alakult önálló cigánybizottság a népfront egyik sajátos munkabizottságaként, amely a lakásépítést, a családi életre nevelést, az egészséges életmód terjesztését segíti. Nem csupán egyetlen tényezőnek köszönhető, de kétségtelen a társadalmi közreműködésnek is köze van ahhoz, hogy a megyében a cigánygyermekek 42,8 százaléka már óvodából kerül az első osztályba. A korábbinál többen veszik igénybe a napközis ellátást, csökkent a bukások, a mulasztások miatt nem osztályozható és felmentett gyermekek száma. Egy adat azonban elgondolkoztató : a megyében élő 10 670 cigány- tanuló közüli egy vagy két tárgyból 282 kapott elégtelen osztályzatot, 155-en mulasztás, 340-en felmentés miatt osztályozás nélkül zárták a múlt tanévet. Amennyire jó — és becsülendő siker —, hogy csaknem minden cigány- gyermek ma már megkezdi a tanulást az első osztályban, annyira rossz, hogy nagy részük nem fejezi be nyolc év alatt iskoláit. Ezért igyekeznek eléjük menni a népfront társadalmi munkásai az első osztályosoknak, mert itt van a legtöbb buktató. Elsőként a megyeszékhely 19 általános és két gyakorló iskolájába járó elsősökre terjedt ki a figyelmük. Patronálókat kértek fel — köztük népművelés és tanító szakos főiskolásokat is —, akik otthonukban keresték fel rendszeresen a cigánytanulókat. Sokféle foglalkozásbeli ember vállalta, hogy megismerkedik közelebbről a gyermekek családi helyzetével: háziasszony, nyugdíjas cipész, főiskolai adjunktus ... B gy év tapasztalatai után a népfront megyei elnöksége mellett működő cigánybizottság azt javasolta: terjesszék ki az egész megyére a cigánytanulók patnorálását. Az idei tanévben kétezer cigány- gyermeket tartanak számon a megye iskoláiban. Mindezt nem egyedül kívánják segíteni a népfront aktivistái, hanem együtt a szülői munkaközösségekkel, könyvtárakkal, művelődési házakkal, a szakszervezettel, a vöröskereszttel. Továbbra is az első osztályos gyermekekre fordítják a fő figyelmet, ök igénylik a legtöbb segítőt, ők a leginkább kiszolgáltatottak környezetüknek... P. G. Négy beszélgetőtársam legalább tizenkét embert ér. Fiatalok, legfeljebb a középkor felé tartanak. Lényegében révbe ért, családos férfi mindegyik. A Nyíregyházi Vas-és Fémipari Szövetkezetben dolgoznak. Milyen munkakörben? — Nevem Takács László. Dolgoztam az NDK-ban, szakmám vas- és fémszerkezeti lakatos, hegesztő. — Általános lakatos és hegesztő vagyok, szakközépet végeztem, itt voltam tanuló — mutatkozik be Petendi Zoltán. . — Jómagam áz érettségi után lakatos, hegesztő, darukezelői szakmát szereztem, aztán technikusi minősítést, most meós vagyok — sorolja foglalkozásait Laki István. — Dzsugán István vagyok. Géplakatos, hegesztő és daru- vezető. „ Mit ér a szakma, ha több? A többszakmások bemutatkozása felvidít. Vannak tehát már köztük is olyanok, akik korszerűen tervezik életüket. Az embert az a hit tölti el: a vasasok felismerték, a gyorsan változó termelési viszonyok közepette csak a gyorsan alkalmazható emberek maradhatnak talpon. Nyilván, ennek a hasznát is élvezik. — Alig — mondja Petendi. — Az, hogy a második vagy harmadik szakma után adnak egy forintot az alapórabérhez, nem sokat számít. — Teljesítményben dolgozunk. Az számít, nem a szakmai alapismeret. Ugyanazt a munkát, amit mi végzünk, a betanított segédmunkással is végeztetik — így Laki István. — Az itteni és mostani feladatok nemigen indokolják, hogy több szakmánk' legyen fogalmaz Takács László. — Kétségtelen, a szövetkezetnek jó, ha vannak többszakmás dolgozói. Igazi haszna akkor lenne, ha a termékszerkezet változna. Ma mindegy — fejezi be az értékelést Dzsugán István. Akkor hát minek volt az igyekezet? Az embert eltölti a kétkedés. Van értelme annak, hogy emberek, alkotó koruk teljében, szakmákat tanulnak? — A kérdés így hamis — igazít helyre Laki. — Amikor az ember tanul, sosem egy pillanat konjunktúráját nézi. — De nem ám! — vágnak közbe, s máris magyarázzák: a bért úgyis a kiskirály brigádvezető osztja szét. Több a szubjektív tényező, mint az igazi teljesítmény. Az egyéni munka nem mérhető, mindig a brigád munkája kerül a mérlegre. Ha mindezt sorra- vesszük — így a beszélgetők —, akkor valóban megkérdőjelezhető a tanulás oka, értelme. Befektetés a javából — Nézze — magyarázza Takács László —, én az NDK- ban is dolgoztam. Amikor kimentem, olyan gépeket láttám, mint amilyeneket itthon soha. Akkor jöttem rá arra: csak akkor maradhatok versenyben, ha magam is felkészülök minden technikai változásra. — Nem mellékes a szakmai önbecsülés sem — fejtegeti Petendi. Mi patronálást vállaltunk a KISZ-ben a tanulók fölött. Kell, mert amit elméletileg tanulnak, még ér is valamit, de a gyakorlatban gyengék. Mi lesz velük pár év múlva? Az egy szakmájukkal nehezen boldogulnak. Kár, hogy ez a patronálás - is Inkább papíron működik. — Ismerem a szakikat — folytatja Dzsugán István. — Mindannyiónk felesége is tanult. Furcsa lenne, ha mi lemaradnánk, s egyszer előttük és majdan a gyermekeink előtt is szégyenkeznünk kellene. Ez is hajtóerő. — A több szakma biztonságot ad — teszi fel a koronát a mondottakra Laki. — A kalapácsot nem vehetik ki a kezünkből — tartja egy mondás. Ha több kalapács van, az csak jó. Lesz folytatás? Némileg kedvem szegi, hogy nem arról beszéltek, amiről hallani szerettem volna. Pedig ehhez az ember hozzászokik idővel. Aztán megfürdettem magam a hirtelen jött őszinteség záporában. Kezdtem megérteni, mi is a vasasbecsület. És önbecsülés. Talán ezért is mertem rákérdezni: — És lesz folytatás? — Ha a szövetkezetnek is szüksége lesz, biztosan. (Dzsugán István) — Én az érettségivel kacérkodom. (Takács László) — Úgyis utolér a technika. Most a minősített hegesztői pecsétet várom a főiskoláról. Sikerrel vizsgáztam érte. (Petendi Zoltán) — Nem szabad leállni. így is, hol tart már a technika ahhoz, amit tanultunk! A tempó mind gyorsabb. (Laki István) A választások egyértelműek Még sokáig beszélgettünk. Olvasmányaikról, melyek között akad szakmai folyóirat, tudományos mű, szépirodalom és krimi. Igényekről, melyek házukkal, lakásukkal kapcsolatos. Demokratizmusról, amit számon kérnek brigádtól, szövetkezettől. Fizetésről, ami tisztességes, de nem verdesi a csillagos eget. Szórakozásról, ami nemcsak tévé. Amikor szedelőzköd- tünk, hitemre minden összegző szándék nélkül, Laki István így búcsúzott: — Ha sokfélét mondtunk is hirtelen, a válaszaink azért egyértelműek. Nem azért tanultunk, s nem is azért fogunk, hogy egy papírral több legyen otthon. Nem is azért a plusz egy forintért. Fiatalok vagyunk, s tudjuk: egyszer mindenütt egybeesik a mi egyéni akarásunk és törekvésünk a közérdekkel. Nem is olyan régen, a vasipari szövetkezet udvarán árválkodott egy új, korszerű hegesztőberendezés. Senki nem tudta, mit kell vele kezdeni. Állt, álldogált, míg egyszer túladtak rajta. Lakatos, kovács, hegesztő nézi a tv-ben a Deltát, s rácsodálkozik az újra. Talán készül is a befogadására. Fáziseltolódás. így mondaná a villamossági szakember. Bürget Lajos A megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya, a TESZÖV Szabolcs- Szatmár megyei Szövetsége, valamint a nyíregyházi mezőgazdasági főiskola szervezésében, a MÉM Mérnök és Vezetőképző Intézet kérésére a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, halászati termelőszövetkezetek, élelmiszer- ipari, termelőszövetkezeti társulások és vállalatok személyzeti és oktatási vezetői részére szeptember végén Nyíregyházán és Mátészalkán szervezett tanácskozást az 1982. évi vezető, szak- és betanított munkásképzési, továbbképzési tervek készítéséről. Közreműködtek a megye középfokú mezőgazdasági oktatási intézményei. Az értekezleten megbeszélték az idei munkahelyi és ifjúsági parlamentek szervezésének soros feladatait is. Kommentár helyett a hírhez Kovács János, egyetemi docenstől, a MÉM Mérnök és Vezetőképző Intézet igazgatóhelyettesétől és Gáti Jánostól, a nyíregyházi mező- gazdasági főiskola tanárától, a továbbképzési osztály vezetőjétől kértünk hírmagyarázatot. — Milyen rangja van a tanácskozásnak? Mi lesz az új 1982-ben? Kovács János: — Hasonló tanácskozást rendeztünk minden megyében. Könyv alakban tájékoztatót adtunk ki az 1982. évi továbbképzési tanfolyamokról. Idén 250 tanfolyamból válogathatnak, az érdeklődők. Van ami új, van ami a korábbiak folytatása. Új hogy idén mód nyílik a vezetők szakosodására. Új, hogy erősíteni és szervezni akarjuk a mezőgazdaságban a korábban bizony elhanyagolt művezetőképzést. Erre formákat is kínálunk. Szakmai képesítést is adó tanfolyamokat is szervezünk, hiszen minisztertanácsi rendelet szól bizonyos munkakörök képesítési követelményéről. — Gyorsan mozgó világban élünk? — Kérem, a mezőgazdasági üzem egyre inkább hasonlatos gépesítettségében, de szervezettségében még inkább, az ipari vállalatokhoz. Új, munkakörök, új követelmények, egyszóval a mező- gazdaság iparosodása egyre inkább nagyipari jellege sürgette a képzésformák bővítését. Minden tanfolyamunk, — és ezt az itt nem lévő termelőszövetkezeti elnökök számára hangsúlyozom, bár őket nem is hívhattuk —, munkaköri képzés. — Utolérni a világot? — Is. Én azt mondanám, hogy elébe kell mennünk a világnak, pontosabban a holnapi feladatainknak. Elért eredményeink már köteleznek erre... — Mi volt a tanácskozás célja? Gáti János: A két tanácskozáson 140 üzem képviseltette magát. Lényegében módszertani tanácskozás volt ez, mert nem tudunk többet csinálni, mint azt, hogy kínáljuk amiből a gazdaságok saját szükségleteik szerint válogathatnak. Két tanácskozás után mondom, hogy hasznos és jó dolog ez. Már magában az is jó, hogy ére2zük az igényeket. Megtartjuk a régi formákat, de megteremtjük az újhoz szükséges feltételeket. Ez a vezetőképzésben, a szakosodás, a művezetőképzés, a szak- és betanított munkás és a mezőgazdasági munkások továbbképzésében egyformán igaz. Hangsúlyozni szeretném a továbbképzés szót. Ma, a mezőgazdasági rendszerek korszakában az egyes szakterületek tudás* minősége más, a tartalma is más. Az új ismeretek és az új követelmények, az elvárások, azonos diplomásoktól is mást követelnek. Ezt a többet szervezett formában kínálnunk kell. Meg kell teremteni a lehetőséget a megszerzéséhez, biztosítanunk kell a feltételeket. Táoszeravár Jó “lemben haladnak annak a gyárnak az építésével, amelyben a ba- . 3 7 romfitáp egyik segédanyagát fogják készíteni. A Görögszállás melletti építkezésen a Biogál Gyógyszergyár megrendelésére a Kelet-magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállalat végzi az építési munkákat. A tereprendezés és a kerítés felhúzása mellett még az idén elkészül a késztermékeket tároló raktár. Az idei építkezések értéke meghaladja a tízmillió forintot. Képünkön a raktár mellvéd elemeit emelik be. (bartha) Fakanalas könyvtár F ő az ebéd, a háziasszony, Darkó Andrásáé a konyhában foglalatoskodik. Aztán kiszól a verendán matató gye- . reknek: — Na, találtál valami jót? Ha a válasz bizonytalan, hamar az asztalra kerül a fakanál. Együtt keresi a mindenkori „legjobb” könyvet vendégének. A háziasszony ugyanis könyvtáros, családi otthonukban — az Űjerő utcában — kölcsönzi a letéti könyvtár könyveit. — Nem tanultam én ezt, ne nézzen igazi könyvtárosnak — szabadkozik, pedig inkább büszkének kellene lenni, hogy rábízták a Nyíregyházához tartozó Kőlapos könyvtári könyveit. Hatszáz kötet — többsége a megszűnt iskola — és könyvtára — hagyatékából. Egykori tanítója, az azóta elhunyt-Forró József bizta Darkó Andrásnéra a könyvtárosságot ... — Szívesen elvállaltam. Na nem is azért a kétszáz forint tiszteletdíjért, amit havonta kapok. Szeretem magam is a jó könyvet. A családi ház verendáján egy nagyobb könyvszekrényben sorakoznak az olvasnivalók. Aki érkezik, illendően beköszön a konyhában foglalatoskodó háziasszonynak, leemeli a szekrény kulcsát és keresgél, böngészik ... Többségükben iskolásgyermekek és a 25—30 év közötti fiatalok olvasnak — magyarázza Darkó Andrásné. Körülbelül 300 ember él az egykori ONCSA-telepen, a mai Kőlaposon, akiknek a többsége a városban dolgozik. Sokan csak aludni járnak haza... — Tudom én, hogy a városban is többen beszerzik az olvasnivalót a megyei, városi könyvtárból. Mégis a füzetemben mindig van vagy harminc-harmincöt név, akik rendszereseiről vasók. .• Itt született, itt járt iskolába a háziasszony, s amikor egykori tanítója megkérdezte, nem venné-e gondjaiba a kiskönyvtárat, nemigen töprengett rajta... — Pedighát én egyszerű tsz-tag voltam. Amikor Kőlapos még Őröshöz tartozott, az ottani tsz-be jártam dolgozni. A csirkék mellett voltam, öt évig. Utána a nyíregyházi Ság- vári tsz-ben, a konyhán. Most is szívesen dolgoznék, ha lenne egy jó munkahely, amelyik ilyen asszonyokat is alkalmazna. Mert annyi igaz, a nyolc általánoson kívül nincs más iskolai végzettségem, nincs szakmám. A férjem tsz-ben dolgozik, én meg a ház körül, a kertben, az udvaron. Két fiam van, az egyik közép-, a másik általános iskolába jár... Nem érezzük, hogy tanyai településen járunk. Ehhez talán a kis házi könyvtár is hozzájárul, melyet magunkban „fakanalas könyvtárnak” neveztünk. Nem bántó, hanem dicsérő szándékkal... Páll Géza
