Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-31 / 256. szám

4 Kelet-Magyarország 1981. október 31. Napi külpolitikai kommentár Helybenjárás Becsben A mikor nyolc évvel ez­előtt a diplomaták és a szakértők Bécsbe érkeztek, hogy 1973. október 30-án megtartsák az első ple­náris ülést a közép-európai fegyveres erők és a fegyver­zet csökkentéséről, többségük szállodai szobába költözött. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobb számban cse­rélték föl a hotelt bérlakás­sal. Borúlátás? Inkább érzék a realitások iránt. Azt azonban aligha sej tették-tudták akko­riban, hogy nyolc évvel a 19 ország képviselőit érintő esz­mecserék megkezdése után tulajdonképpen semmiféle előrehaladásról nem beszél­hetünk; az osztrák főváros­ban zajló e fontos esemény­re leginkább a helybenjárás a jellemző. Igaz, amikor megkez­dődtek a konzultációk, Eu­rópát az enyhülésbe, a lesze­relésbe, a bizalom kölcsö­nös erősödésébe és a kü­lönböző társadalmi-gazdasági berendezkedésű országok bé­kés egymás mellett élésébe vetett őszinte remény melen­gette. A bécsi tárgyalások megkezdését követően sike­rült 1975-ben elkészíteni a finn fővárosban a történelmi nevezetességű tablót, amelyen 33 európai ország, valamint az USA és Kanada vezető államférfiai bizakodó mo­sollyal állták a fotósok per­gőtüzét, miután aláírták a helsinki alapokmányt. Bécsre mintha nem hatott volna a helsinki szellem! Igaz, a két politikai és kato­nai integráció, a Varsói Szer­ződés és a NATO között ez az egyetlen tárgyalási fórum. S a tét sem közömbös, mi­után Európában állomásoz­nak az Atlanti Szövetség csapattestei — az USA hadá­szati atomcsapásmérő eszkö­zeinek kivételével és Közép­Európában találhatók a Var­sói Szerződés fő erői. Kétmil­lió katona állomásozik ebben a térségben, ami önmagában is kellő ok arra, hogy létszá­muk megfelelő csökkentésé­ről mielőbb megállapodás szülessék. Sajnos, a bécsi tárgyalások eddigi fordulói nem hozták meg a kívánt eredményt. Alapvető különbség mutat­kozik a két szövetségi rend­szer álláspontjában: a szoci­alista országok szerint egé­szében erőegyensúly áll fenn a Varsói Szerződés és a NA­TO között. Ezt a nyugati or­szágok képviselői tagadják. További vitára ad okot, hogy a NATO-tagállamok nem hajlandók elfogadni azt a té­telt, miszerint egy adott kör­zet erőviszonyait nemcsak a hadseregek létszámai, az ott elhelyezett nagy hatótávolsá­gú fegyverek határozzák meg, hanem sok más egyéb, így a légierő, a fegyverzet minősé­ge és mennyisége stb. B écsben ezekről a kér­désekről és sok más, hasonlóan bonyolult katonapolitikai témáról fo­lyik az eszmecsere. Jó lelki­ismerettel mondhatjuk: a szocialista országok — köz­tük hazánk képviselői, akik hét másik országgal egye­temben úgynevezett különle­ges státusszal rendelkeznek, vagyis döntési joguk nincs — több fontos, építő jellegű ja­vaslatot terjesztettek elő. A NATO-tagállamok egyelőre valamennyi elképzelést el­utasítottak. Ügy tűnik, Bécs a szovjet—amerikai kapcso­latok hű tükörképe. Előreha­ladás legföljebb akkor vár­ható, ha Moszkva és Wa­shington párbeszéde megújul. Addig pedig folytatódik a helybenjárás... Gyapay Dénes Sarlós István köszöntése Sarlós Istvánt, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ját, a Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsának főtitkárát több évtizedes munkásmoz­galmi tevékenységének és a szocialista társadalom építé­sében szerzett kiemelkedő ér­demeinek elismeréseként — hatvanadik születésnapja al­kalmából — az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Ér­demrendjével tüntette ki. A kitüntetést pénteken a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke ad­ta át. Jelen volt Kádár János, az MSZMP Központi Bizott­ságának első titkára és Né­meth Károly, a Központi Bi­zottság titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. A kitüntetés átadása után az MSZMP Politikai Bizott­sága Sarlós István tiszteleté­re ebédet adott, amelyen részt vettek a Politikai Bizottság és a titkárság tagjai. A Központi Bizottság nevében Kádár Já­nos köszöntötte Sarlós Ist­vánt. 120 ezren tüntettek Finn­ország városaiban a békéért és a leszerelésért. Az ország fővárosában, Helsinkiben több tízezres tömeg vonult fel. A tábla felirata: „Atom­fegyver mentes Európát!” (Kelet-Magyarország telefotó) ■■■■■■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a Szalontay Mihály: ■■■■■■■■■■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a 21. Béla meghalt, s haláláért felelősnek érezte ő is magát. Feleségével rosszul élt. (Char­lotte Bronte írta: „Azokban a könyvekben, amelyeket fér­fiak írnak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart”.) Valakit elhagyott — Marinak hívták —, szerette, szerette, de túl sokat követelt tőle: ezért menekült a lány­hoz. Szóval magyarázata volt elegendő, ha az ilyesmihez egyáltalán magyarázat szük­ségeltetik. De ez már a második ta­lálkozás sorozatuk alkalmá­val történt. Először csak két- szer-háromszor találkoztak. Akkor a lány valami ho­mályba tartott történettel — aminek érezte azért igazság­hitelű erejét — szakított. A történet veleje az volt, hogy van valaki, egy zenész, akit szeret és aki miatt rá sem tud nézni másra. — Aha! — mondta akkor ő, mert mit lehetett erre mondani. A lány kiszállt a kocsiból, s ő összehúzott szemmel, de tulajdonképpen üres fejjel nézett utána. Majd egy év elteltével, amikor új hallgatóknak új tanfolyam in­dult, a lány megjelent az el­ső szemináriumon. Egész es­te egy szót sem szólt, de a végén roppant célirányosan vette lépteit feléje. Fáradt volt aznap este, nagyon fá­radt. Megállt, teljes mellel fordult a lány felé, s vágya­kozó-vigyázó szemmel nézte a szép arcot. Azok a szemek ártatlan-mosolygó zöld su­gárzással néztek vissza. Együtt hagyták el a termet, s úgy ültek be a kocsiba, hogy jóformán egy szót sem szóltak. Ráhajtotta fejét a volánra, egy pillanatra el is felejtette, hogy a lány is ott van, aztán gyújtott és ideges ámokfutásba kezdett a vá­rosban, nem is sejtve, hogy utána még milyen sokáig fog tartani ez a meddő autózás. Mindenesetre akkor még le­állt egy téren, s tulajdonkép­pen megint csak nagyon ke­vés szöveg után már össze­borultak. A nagyon kevésbe ilyen szaggatott mondatok fértek bele: — „Hát a ze­nész!?” — „NINCS MÁR”! — felelte a lány csupa nagy be­tűvel, idegesen. Még a kette­jük teremtette forróságban is végig tudta gondolni, hogy ez ugyan azt jelenti, vagy megvan, vagy ha igaz a „NINCS” akkor még nagyon fáj, de aztán nem törődött vele. Mindennap találkoztak az­tán, s amíg nem szerzett egy kölcsönkulcsot, mindig az autóban. Iszonyú kín volt. Milliószor elátkozta az autó­ját, mert ha csak ránézett, fejlövést kapott. De mint egy őrült hajszolta bele magát az ügybe. Ügy táplálta magába a lányt, mint egy kompjuter a szalagcsík tárolta adatokat. S közben behünyta a szemét, hogy ne vegye észre mindazt, amit az eszeveszett rohanás­ban kínos lett volna észre­venni. Mert a lány töménte­lenül sokat hazudott, s rosz- szul. Ha nem is azonnal, de hamarosan lelepleződött és ő ott állt megfürödve, a kész tényekkel, amelyek egyálta­lán nem vetettek jó fényt rá sem. Hiszen ő, aki minden hazugságot az értelem elleni merényletnek érzett, nem­egyszer kevesebbért állt föl emberek mellől, miért tűri hát akkor most ezt el. Nem nagyon értette, nem nagyon tudta volna megmagyarázni önmagának, de félt az önma­gával való szembenézéstől, — a sokasodó, vállára ülő fe­kete madarak súlyát csak állta, nem rázta le magáról — nem gondolt semmit sem végig. Pedig közben már azt is tudta, hogy a lány „ha ló nincs, szamár is jó” alapon ragaszkodik hozzá, s hogy ál­landóan keresi magának azt a bizonyos lovat. Azt pedig már a legelső találkozás után tudta, hogy a lány művé­szekben, írókban „utazik”. Mert ő nem egyszerűen mi- niszterné-nagyasszony, vagy legalább vezérigazgató, ha­nem sokkal inkább múzsa szeretett volna lenni. Nem­esük azért, mert abban a közegben amiben élt — a sok felületes cinizmus ellenére — tapasztalhatta az igazi, az alkotó érték hatalmának, erejét-tiszteletét, azért is, mert a társadalmi erőre ér­zékeny bőrével felfogta, hogy a száz évvel ezelőtt kókler színész, éhező hangász, kócon- fitty firkász, ma a társadalmi munkamegosztás — egyéb­ként igazságtalan — rangso­rában mennyivel előkelőbb és szilárdabb jelenség, mint annyi más, a társadalom napi életéhez, a hosszú távú lété­hez is fontosabb érték. (Folytatjuk) AKKOR MINDÖSSZE HÚSZÉVES VOLT... A kubányi kozák .emlékezik... „Amikor egykori harcostársaim, a máso­dik világháború körülöttem élő veteránjai megtudták, hogy Magyarországra készülök, felkerestek és megkértek arra: bármilyen áron jussak el Nyíregyházára és tiszteleg­jek elhunyt bajtársaink emléke előtt. Ké­szíttessek fényképeket a kubányi kozák lovast ábrázoló emlékműről, hadd lássák ők is, milyen tisztelet veszi körül őket...” Aki e sorokat lapunk szerkesztőségének írta, 1944 októberében — Nyíregyháza fel- szabadulásáért folyó harcok idején — mindössze húszéves volt, de már három éve szolgált a kozák hadtestben. 1941-ben kezdték szervezni a kubányi önkénteseket, a kozák ezredeket a haza védelmére. Ap­jával együtt jelentkeztek a harcra, egy szá­zadban szolgált vele, mind a ketten meg­élték a háború végét, a győzelmet és ha­zatértek Kubányba, a szűkebb szülőföldre. Iván Jakovlevics Bojko 1945 óta volt já­rási párttitkár, állami gazdaság igazgatója, vezetett kísérleti intézetet. Ma a közgazda­ság-tudományok kandidátusa és a Szimfe- ropoli Tudományos Kutató Intézet igazga­tóhelyettese. E minőségében járt hazánk­ban is 1981 június végén. Természetesen el­jött Nyíregyházára és sok ezer bajtársa ne­vében lerótta kegyeletét a kozák lovas em­lékműnél és a temetőiben. Nemrég írt le­velét így folytatja: „... Nyíregyházát látni har­minchét év után, ott állni annál a szobornál, amelynek avatásán 1945. május elsején mi álltunk díszőrséget, igen mély benyomásokat hagyott bennünk. Nagyszerű érzés volt tapasztalni, hogy a szo­cialista Magyarország, Nyír­egyháza lakossága milyen tisztelettel veszi körül felsza­badítóit, hogy a hazájuk sza­badságáért elesett harcosok­nak állított emlékmű ugyan­olyan féltve őrzött kincse a város népének, mint amilyen felejthetetlenek az akkori há­borús napok a szovjet embe­rek számára...” A nyeregben ülő kubányi kozák harcos kifejezi, elénk tárja azt a kegyetlen véres háborút, amelyet a Nagy Honvédő Háború során az önök városának felszabadítá­sakor átéltünk. Mert hihetet­lenül nehéz, véres, tragédiák­kal telített küzdelem folyt negyvennégy ok­tóberének végén Nyíregyháza felszabadítá­sáért. Nekünk, a 4. Kubányi Kozák Lovas Gárdahadtest katonáinak jutott ez osztály­részül. Ezért olyan kedves számunkra, a hadtest veteránjai számára az elesett baj- társaink emlékét őrző emlékmű. Ezért tart­juk szent kötelességünknek, hogy amíg élünk, ellátogassunk harcostársaink földi maradványainak nyugvóhelyére, hogy elhe­lyezzük a kegyelet virágait az emléküket őrző szobor talapzatán.. E sorok után írja le az egykori kozák harcos, hogyan is látta 1944 októberének végén Nyíregyházát, hogyan emlékszik a harcokra. „Nyíregyháza ekkor egy volt a magyar kisvárosok közül. (A régi kép mára nagyot változott. Sok emeletes lakóház épült, ég­be nyúló házak nőttek ki a földből, a vá­rost gyárak, meg világszínvonalon álló la­kókörzetek övezik.) A várost csapataink egy nekifutásra vették be. A kozákok ott voltak szinte a menekülő németek nyakán. A fasiszták vert helyzetükben minden esz­közt felhasználtak támadásunk lendületé­nek lefékezésére. A harcok egyre öldöklőb­bé váltak. A német hadvezetés nem tudott belenyugodni Nyíregyháza elvesztésébe, s ellentámadást készített elő, új, meg új tü­zet zúdítottak ránk, új és új egységeket vonultattak fel a város visszafoglalására. Támadtak tankokkal, páncélozott jármű­vekkel, ágyúkkal, repülőgépekkel. A Ma­Iván Jakovlevics Bojko Nyíregyházán. 1944 októberben Ugyanő 1981-ben. ugyancsak Nyíregyházán. Egy archív kép: a kozák lovas szobor felavatása 1945 május elsején. gyarország felszabadításáért akkor már egy hónapja folyó harcokban nagy veszteségeket szenvedtünk emberben és harci eszközökben, s a had­vezetés abban a pillanatban még nem tudott utánpótlá­sunkról gondoskodni. Külö­nösen kitűnt ez a hátrány a tüzérségnél és a páncélosok­nál. Kubányi kozák csapataink három, ütközettel terhes na­pon át tartották magukat. De parancsnokságunk — látva az erők egyenlőtlenségét — utasítást adott a város fel­adására. Nem szívesen hagy­tuk el Nyíregyházát. Még ak­kor sem, ha tudtuk, hogy ha­marosan visszajövünk. E há­rom nap alatt láttuk, hogy katonáinkat a bizalom, a sze­retet számos jele veszi körül. Az emberek a fasiszták ré- misztése ellenére örömmel fogadták a kozákokat. Sokan kenyérrel, szalonnával trak- tálták a harcoktól, a fáradt­ságtól és a szinte állandó szakadó esőtől el­csigázott harcosokat. Amikor visszavonul­tunk, azzal nyugtattuk Nyíregyháza lakóit: ne féljenek, tartsanak ki, hamarosan visz- szatérünk. És ez néhány' nap múlva be is következett, amikor katonáink gyorsan megtisztították a várost az ellenségtől. Nyíregyháza 1945. október 31-én örökre felszabadult. Az önök városának ifjúsága természete­sen mindezt csak a történelemből, vagy az idősebb nemzedék elbeszéléseiből ismeri. Nekünk — és mindazoknak, akik városuk­ban velünk együtt élték át ezeket a napo­kat — viszont szörnyűségeivel is kedves ez a harminchét évvel ezelőtti dátum. Életünk, ifjúságunk nagyszerű része ...” Iván Jakovlevics Bojko nem volt nagy­ember ebben a háborúban. Csak egy fiatal harcos volt azok közül a százezrek közül, akik hazánk földjére léptek, és hat hónap szörnyű csatáiban űzték, hajtották népeink közös ellenségét. Amikor nyáron itt járt, magára öltötte féltve őrzött kincsét, a ko­zákköpenyt, a kitüntetésekkel — köztük azzal, amit városunk felszabadításáért ka­pott — felvette a fejére a kozáksapkát és meghatottan tette le a hősöknek a csokor virágot. És emlékezett. Akkor mondta, hogy a Felszabadulás téri házak előtt idős emberek, asszonyok áltak meg és élénken beszélgetve mutattak rá. Bizonyosan ők is a múltat, a felszabadulást idézték Amikor pedig a fronton szerzett szerény magyar tudásával jó napotot köszönt, jó szívvel vi­szonozták. Ma harminchét éve, hogy Nyíregyháza felszabadult. Kopka János

Next

/
Thumbnails
Contents