Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-31 / 256. szám
4 Kelet-Magyarország 1981. október 31. Napi külpolitikai kommentár Helybenjárás Becsben A mikor nyolc évvel ezelőtt a diplomaták és a szakértők Bécsbe érkeztek, hogy 1973. október 30-án megtartsák az első plenáris ülést a közép-európai fegyveres erők és a fegyverzet csökkentéséről, többségük szállodai szobába költözött. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobb számban cserélték föl a hotelt bérlakással. Borúlátás? Inkább érzék a realitások iránt. Azt azonban aligha sej tették-tudták akkoriban, hogy nyolc évvel a 19 ország képviselőit érintő eszmecserék megkezdése után tulajdonképpen semmiféle előrehaladásról nem beszélhetünk; az osztrák fővárosban zajló e fontos eseményre leginkább a helybenjárás a jellemző. Igaz, amikor megkezdődtek a konzultációk, Európát az enyhülésbe, a leszerelésbe, a bizalom kölcsönös erősödésébe és a különböző társadalmi-gazdasági berendezkedésű országok békés egymás mellett élésébe vetett őszinte remény melengette. A bécsi tárgyalások megkezdését követően sikerült 1975-ben elkészíteni a finn fővárosban a történelmi nevezetességű tablót, amelyen 33 európai ország, valamint az USA és Kanada vezető államférfiai bizakodó mosollyal állták a fotósok pergőtüzét, miután aláírták a helsinki alapokmányt. Bécsre mintha nem hatott volna a helsinki szellem! Igaz, a két politikai és katonai integráció, a Varsói Szerződés és a NATO között ez az egyetlen tárgyalási fórum. S a tét sem közömbös, miután Európában állomásoznak az Atlanti Szövetség csapattestei — az USA hadászati atomcsapásmérő eszközeinek kivételével és KözépEurópában találhatók a Varsói Szerződés fő erői. Kétmillió katona állomásozik ebben a térségben, ami önmagában is kellő ok arra, hogy létszámuk megfelelő csökkentéséről mielőbb megállapodás szülessék. Sajnos, a bécsi tárgyalások eddigi fordulói nem hozták meg a kívánt eredményt. Alapvető különbség mutatkozik a két szövetségi rendszer álláspontjában: a szocialista országok szerint egészében erőegyensúly áll fenn a Varsói Szerződés és a NATO között. Ezt a nyugati országok képviselői tagadják. További vitára ad okot, hogy a NATO-tagállamok nem hajlandók elfogadni azt a tételt, miszerint egy adott körzet erőviszonyait nemcsak a hadseregek létszámai, az ott elhelyezett nagy hatótávolságú fegyverek határozzák meg, hanem sok más egyéb, így a légierő, a fegyverzet minősége és mennyisége stb. B écsben ezekről a kérdésekről és sok más, hasonlóan bonyolult katonapolitikai témáról folyik az eszmecsere. Jó lelkiismerettel mondhatjuk: a szocialista országok — köztük hazánk képviselői, akik hét másik országgal egyetemben úgynevezett különleges státusszal rendelkeznek, vagyis döntési joguk nincs — több fontos, építő jellegű javaslatot terjesztettek elő. A NATO-tagállamok egyelőre valamennyi elképzelést elutasítottak. Ügy tűnik, Bécs a szovjet—amerikai kapcsolatok hű tükörképe. Előrehaladás legföljebb akkor várható, ha Moszkva és Washington párbeszéde megújul. Addig pedig folytatódik a helybenjárás... Gyapay Dénes Sarlós István köszöntése Sarlós Istvánt, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkárát több évtizedes munkásmozgalmi tevékenységének és a szocialista társadalom építésében szerzett kiemelkedő érdemeinek elismeréseként — hatvanadik születésnapja alkalmából — az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Érdemrendjével tüntette ki. A kitüntetést pénteken a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át. Jelen volt Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára és Németh Károly, a Központi Bizottság titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. A kitüntetés átadása után az MSZMP Politikai Bizottsága Sarlós István tiszteletére ebédet adott, amelyen részt vettek a Politikai Bizottság és a titkárság tagjai. A Központi Bizottság nevében Kádár János köszöntötte Sarlós Istvánt. 120 ezren tüntettek Finnország városaiban a békéért és a leszerelésért. Az ország fővárosában, Helsinkiben több tízezres tömeg vonult fel. A tábla felirata: „Atomfegyver mentes Európát!” (Kelet-Magyarország telefotó) ■■■■■■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a Szalontay Mihály: ■■■■■■■■■■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a 21. Béla meghalt, s haláláért felelősnek érezte ő is magát. Feleségével rosszul élt. (Charlotte Bronte írta: „Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írnak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart”.) Valakit elhagyott — Marinak hívták —, szerette, szerette, de túl sokat követelt tőle: ezért menekült a lányhoz. Szóval magyarázata volt elegendő, ha az ilyesmihez egyáltalán magyarázat szükségeltetik. De ez már a második találkozás sorozatuk alkalmával történt. Először csak két- szer-háromszor találkoztak. Akkor a lány valami homályba tartott történettel — aminek érezte azért igazsághitelű erejét — szakított. A történet veleje az volt, hogy van valaki, egy zenész, akit szeret és aki miatt rá sem tud nézni másra. — Aha! — mondta akkor ő, mert mit lehetett erre mondani. A lány kiszállt a kocsiból, s ő összehúzott szemmel, de tulajdonképpen üres fejjel nézett utána. Majd egy év elteltével, amikor új hallgatóknak új tanfolyam indult, a lány megjelent az első szemináriumon. Egész este egy szót sem szólt, de a végén roppant célirányosan vette lépteit feléje. Fáradt volt aznap este, nagyon fáradt. Megállt, teljes mellel fordult a lány felé, s vágyakozó-vigyázó szemmel nézte a szép arcot. Azok a szemek ártatlan-mosolygó zöld sugárzással néztek vissza. Együtt hagyták el a termet, s úgy ültek be a kocsiba, hogy jóformán egy szót sem szóltak. Ráhajtotta fejét a volánra, egy pillanatra el is felejtette, hogy a lány is ott van, aztán gyújtott és ideges ámokfutásba kezdett a városban, nem is sejtve, hogy utána még milyen sokáig fog tartani ez a meddő autózás. Mindenesetre akkor még leállt egy téren, s tulajdonképpen megint csak nagyon kevés szöveg után már összeborultak. A nagyon kevésbe ilyen szaggatott mondatok fértek bele: — „Hát a zenész!?” — „NINCS MÁR”! — felelte a lány csupa nagy betűvel, idegesen. Még a kettejük teremtette forróságban is végig tudta gondolni, hogy ez ugyan azt jelenti, vagy megvan, vagy ha igaz a „NINCS” akkor még nagyon fáj, de aztán nem törődött vele. Mindennap találkoztak aztán, s amíg nem szerzett egy kölcsönkulcsot, mindig az autóban. Iszonyú kín volt. Milliószor elátkozta az autóját, mert ha csak ránézett, fejlövést kapott. De mint egy őrült hajszolta bele magát az ügybe. Ügy táplálta magába a lányt, mint egy kompjuter a szalagcsík tárolta adatokat. S közben behünyta a szemét, hogy ne vegye észre mindazt, amit az eszeveszett rohanásban kínos lett volna észrevenni. Mert a lány töméntelenül sokat hazudott, s rosz- szul. Ha nem is azonnal, de hamarosan lelepleződött és ő ott állt megfürödve, a kész tényekkel, amelyek egyáltalán nem vetettek jó fényt rá sem. Hiszen ő, aki minden hazugságot az értelem elleni merényletnek érzett, nemegyszer kevesebbért állt föl emberek mellől, miért tűri hát akkor most ezt el. Nem nagyon értette, nem nagyon tudta volna megmagyarázni önmagának, de félt az önmagával való szembenézéstől, — a sokasodó, vállára ülő fekete madarak súlyát csak állta, nem rázta le magáról — nem gondolt semmit sem végig. Pedig közben már azt is tudta, hogy a lány „ha ló nincs, szamár is jó” alapon ragaszkodik hozzá, s hogy állandóan keresi magának azt a bizonyos lovat. Azt pedig már a legelső találkozás után tudta, hogy a lány művészekben, írókban „utazik”. Mert ő nem egyszerűen mi- niszterné-nagyasszony, vagy legalább vezérigazgató, hanem sokkal inkább múzsa szeretett volna lenni. Nemesük azért, mert abban a közegben amiben élt — a sok felületes cinizmus ellenére — tapasztalhatta az igazi, az alkotó érték hatalmának, erejét-tiszteletét, azért is, mert a társadalmi erőre érzékeny bőrével felfogta, hogy a száz évvel ezelőtt kókler színész, éhező hangász, kócon- fitty firkász, ma a társadalmi munkamegosztás — egyébként igazságtalan — rangsorában mennyivel előkelőbb és szilárdabb jelenség, mint annyi más, a társadalom napi életéhez, a hosszú távú létéhez is fontosabb érték. (Folytatjuk) AKKOR MINDÖSSZE HÚSZÉVES VOLT... A kubányi kozák .emlékezik... „Amikor egykori harcostársaim, a második világháború körülöttem élő veteránjai megtudták, hogy Magyarországra készülök, felkerestek és megkértek arra: bármilyen áron jussak el Nyíregyházára és tisztelegjek elhunyt bajtársaink emléke előtt. Készíttessek fényképeket a kubányi kozák lovast ábrázoló emlékműről, hadd lássák ők is, milyen tisztelet veszi körül őket...” Aki e sorokat lapunk szerkesztőségének írta, 1944 októberében — Nyíregyháza fel- szabadulásáért folyó harcok idején — mindössze húszéves volt, de már három éve szolgált a kozák hadtestben. 1941-ben kezdték szervezni a kubányi önkénteseket, a kozák ezredeket a haza védelmére. Apjával együtt jelentkeztek a harcra, egy században szolgált vele, mind a ketten megélték a háború végét, a győzelmet és hazatértek Kubányba, a szűkebb szülőföldre. Iván Jakovlevics Bojko 1945 óta volt járási párttitkár, állami gazdaság igazgatója, vezetett kísérleti intézetet. Ma a közgazdaság-tudományok kandidátusa és a Szimfe- ropoli Tudományos Kutató Intézet igazgatóhelyettese. E minőségében járt hazánkban is 1981 június végén. Természetesen eljött Nyíregyházára és sok ezer bajtársa nevében lerótta kegyeletét a kozák lovas emlékműnél és a temetőiben. Nemrég írt levelét így folytatja: „... Nyíregyházát látni harminchét év után, ott állni annál a szobornál, amelynek avatásán 1945. május elsején mi álltunk díszőrséget, igen mély benyomásokat hagyott bennünk. Nagyszerű érzés volt tapasztalni, hogy a szocialista Magyarország, Nyíregyháza lakossága milyen tisztelettel veszi körül felszabadítóit, hogy a hazájuk szabadságáért elesett harcosoknak állított emlékmű ugyanolyan féltve őrzött kincse a város népének, mint amilyen felejthetetlenek az akkori háborús napok a szovjet emberek számára...” A nyeregben ülő kubányi kozák harcos kifejezi, elénk tárja azt a kegyetlen véres háborút, amelyet a Nagy Honvédő Háború során az önök városának felszabadításakor átéltünk. Mert hihetetlenül nehéz, véres, tragédiákkal telített küzdelem folyt negyvennégy októberének végén Nyíregyháza felszabadításáért. Nekünk, a 4. Kubányi Kozák Lovas Gárdahadtest katonáinak jutott ez osztályrészül. Ezért olyan kedves számunkra, a hadtest veteránjai számára az elesett baj- társaink emlékét őrző emlékmű. Ezért tartjuk szent kötelességünknek, hogy amíg élünk, ellátogassunk harcostársaink földi maradványainak nyugvóhelyére, hogy elhelyezzük a kegyelet virágait az emléküket őrző szobor talapzatán.. E sorok után írja le az egykori kozák harcos, hogyan is látta 1944 októberének végén Nyíregyházát, hogyan emlékszik a harcokra. „Nyíregyháza ekkor egy volt a magyar kisvárosok közül. (A régi kép mára nagyot változott. Sok emeletes lakóház épült, égbe nyúló házak nőttek ki a földből, a várost gyárak, meg világszínvonalon álló lakókörzetek övezik.) A várost csapataink egy nekifutásra vették be. A kozákok ott voltak szinte a menekülő németek nyakán. A fasiszták vert helyzetükben minden eszközt felhasználtak támadásunk lendületének lefékezésére. A harcok egyre öldöklőbbé váltak. A német hadvezetés nem tudott belenyugodni Nyíregyháza elvesztésébe, s ellentámadást készített elő, új, meg új tüzet zúdítottak ránk, új és új egységeket vonultattak fel a város visszafoglalására. Támadtak tankokkal, páncélozott járművekkel, ágyúkkal, repülőgépekkel. A MaIván Jakovlevics Bojko Nyíregyházán. 1944 októberben Ugyanő 1981-ben. ugyancsak Nyíregyházán. Egy archív kép: a kozák lovas szobor felavatása 1945 május elsején. gyarország felszabadításáért akkor már egy hónapja folyó harcokban nagy veszteségeket szenvedtünk emberben és harci eszközökben, s a hadvezetés abban a pillanatban még nem tudott utánpótlásunkról gondoskodni. Különösen kitűnt ez a hátrány a tüzérségnél és a páncélosoknál. Kubányi kozák csapataink három, ütközettel terhes napon át tartották magukat. De parancsnokságunk — látva az erők egyenlőtlenségét — utasítást adott a város feladására. Nem szívesen hagytuk el Nyíregyházát. Még akkor sem, ha tudtuk, hogy hamarosan visszajövünk. E három nap alatt láttuk, hogy katonáinkat a bizalom, a szeretet számos jele veszi körül. Az emberek a fasiszták ré- misztése ellenére örömmel fogadták a kozákokat. Sokan kenyérrel, szalonnával trak- tálták a harcoktól, a fáradtságtól és a szinte állandó szakadó esőtől elcsigázott harcosokat. Amikor visszavonultunk, azzal nyugtattuk Nyíregyháza lakóit: ne féljenek, tartsanak ki, hamarosan visz- szatérünk. És ez néhány' nap múlva be is következett, amikor katonáink gyorsan megtisztították a várost az ellenségtől. Nyíregyháza 1945. október 31-én örökre felszabadult. Az önök városának ifjúsága természetesen mindezt csak a történelemből, vagy az idősebb nemzedék elbeszéléseiből ismeri. Nekünk — és mindazoknak, akik városukban velünk együtt élték át ezeket a napokat — viszont szörnyűségeivel is kedves ez a harminchét évvel ezelőtti dátum. Életünk, ifjúságunk nagyszerű része ...” Iván Jakovlevics Bojko nem volt nagyember ebben a háborúban. Csak egy fiatal harcos volt azok közül a százezrek közül, akik hazánk földjére léptek, és hat hónap szörnyű csatáiban űzték, hajtották népeink közös ellenségét. Amikor nyáron itt járt, magára öltötte féltve őrzött kincsét, a kozákköpenyt, a kitüntetésekkel — köztük azzal, amit városunk felszabadításáért kapott — felvette a fejére a kozáksapkát és meghatottan tette le a hősöknek a csokor virágot. És emlékezett. Akkor mondta, hogy a Felszabadulás téri házak előtt idős emberek, asszonyok áltak meg és élénken beszélgetve mutattak rá. Bizonyosan ők is a múltat, a felszabadulást idézték Amikor pedig a fronton szerzett szerény magyar tudásával jó napotot köszönt, jó szívvel viszonozták. Ma harminchét éve, hogy Nyíregyháza felszabadult. Kopka János
