Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-29 / 254. szám
1981. október 29 Kelet-Magyarország 3 Garancia EZÚTTAL NEM A KÜLÖNBÖZŐ árucikkek garanciális javítását takarja a cím, hanem az elvállalt — bármilyen munka elvégzésének garantálását. Nincs minden rendben e körül... Egyik ismerősöm hetekig járt a javításra beadott órája után, de azt először meg se találták, később újabb és újabb határidővel biztatták. Rideg, közlésszerű mondattal, amiben véletlenül seng volt olyan szó, hogy „elnézést kérünk”... Az eset a megyeszékhely egyik nagy áruházában történt (nem a Nyírfá- ’ ban, nem a Centrumban) ahol az új szolgáltatás életrehívói — nem vitatom el a jó szándékot — megfeledkeztek szavatolni a folyamatos munkát. Ez esetben a javításra elvállalt órák határidős megjavítását. Amikor ismerősöm, a nem éppen rövid javítási határidő letelte után érdeklődött, az órajavító szakember hosszasan keresgélte az órát, de hiába. „Biztos hazavittem” •— mondta inkább önmagának, mint a kuncsaftnak. Üjabb határidőt mondott, de akkor se találta. „Ezek szerint nincs kész, otthon van” — mondta újra. És közölte, mikor jöjön legközelebb, de csak eddig és eddig, és délelőtt, mert beteg a gyerek, otthon kell vele maradni. Ha nem jön az óra gazdája eddig és ekkor, csak két hét múlva jöjjön, mert ő, a javító, akkor lesz bent újra... Ügy gondoljuk, mielőtt egy szolgáltatást — vagy bármilyen munkát — valahol megszerveznek, elindítanak, előbb „körbe kell járni” a feltételeit is. Mi lesz, ha megbetegszik a dolgozó, ki helyettesíti, hogyan teljesítik a vállalt kötelezettséget. Vagy úgy gondolták, várjon, járkáljon a kuncsaft, s ezzel el van intézve minden ... ? OLYAN EZ, MINT EGY SZERZŐDÉS, amelyet egyoldalúan értelmez az egyik fél; a saját, vállalt kötelezettségének teljesítését nem tartja kötelezőnek. Gondolja; ezért úgy sem indítanak „pert” ellenük, urambocsá, nem lett kész, végül is mégiscsak meglett és kész lett az említett óra... Csakhogy ráment a „cég” hitele, mert akivel így megjáratják a bolondját, aligha viszi még egyszer a javítanivalót ugyanoda ... Ennek ellenkezőjét tapasztaltam nem túl rég a Patyolat jósavárosi szalonjában, ahol háromnapos gyorstisztítást vállaltak, de hiába keresgélte a szalon dolgozója, nem volt kész a munka a vállalt határidőre. Elnézést kértek és közölték; másnap mindenképpen meglesz. Így is volt. Atnikor fizettem, a Patyolat dolgozója kiszámította az egynapos késedelem díját, ezt levonta a gyorstisztítás összegéből. Nem nagy pénz volt ez, talán meg is mosolyogtam a hölgy buzgalmát, aki nem tudta mire vélni, mi mosolyogni-, csodálkoznivaló van azon, hogy visszaszámlál és így kevesebbe kerül a tisztíttatás. Eszembe se jutott volna reklamálni az egynapos késésért, de a Patyolatnál úgy látszik, a határidő szent, azt anyagilag is garantálják. BIZONYÁRA JÓL TUDJÁK; nem csupán és elsősorban pénzről van itt szó, hanem a cég iránti bizalomról, a cég hiteléről. S egy nagy szabályról, a munka végzése közben történhetnek kihagyások, botlások stb. de ebben a megrendelő vétlen, ezért őt kártalanítani kell. Nem is mindig anyagilag, hanem emberileg, erkölcsileg, mert való igaz, hogy minden vállalt határidőt nem lehet garantálni — lásd némely építkezés elhúzódását — de a következményeit mindenképpen vállalni kell. S ne a vevőnek, a megrendelőnek kelljen szégyenkeznie, hogy már megint alkalmatlankodik — a példánál maradva a megjavítandó órája miatt — hanem szégyenkezzék a vétkes. Még jobb, ha helyette határidőre és jól elvégzik a vállalt munkát. Ekkor egyik félnek sem kell szégyenkezni... Páll Géza Marasztal a gyár MÁR NEM ÁTJÁRÓHÁZ Kilenc éve alakult a HÓDIKÖT fehérgyarmati gyáregysége, s jöttek a lányok, asszonyok csapatostól. Százötvenen kezdték a munkát, az átlagéletkor éppenhogy csak meghaladta a húsz esztendőt. Azóta a siheder gyárból komoly, felnőtt üzem lett. Légrádi Zoltánná üzemvezető: — Az alakulás óta a dolgozók jó része kicserélődött. Akkor valósággal megváltás volt ezen a vidéken az üzem, tódultak hozzánk az asszonyok. Közben viszont egy sereg új gyár létesült a környéken, s egyre több termelőszövetkezetben szervezik meg a melléküzemágat, ahol főleg nőket foglalkoztatnak. Természetes hát, hogy a tiszabecsi, meg a kispaládi asszonyok gondolkodás nélkül a helyi üzemet választják, hiszen nem kell így naponta kétszer megtenniük a 30 kilométeres utat. Negyvennégy faluból tevődik ösz- sze a gyarmati üzem kollektívája, s van olyan lány, aki hajnali háromkor már talpon van, hogy elérhesse a 6 órás műszakot. Senki sem fog hát csodálkozni, ha egyszer megunja a strapát, s otthonához közelebb keres munkát. — Szerencsére a viszonylag nagyarányú fluktuációt nem a rossz munkahelyi légkör okozza, főleg a város földrajzi fekvésével magyarázható ez, — folytatja az üzemvezető. — Azt azonban örömmel mondhatjuk, hogy az utóbbi években fokozatosan csökkent a vándorlási kedv, s ma már kezdjük megközelíteni az optimális létszámot. Nézzük hát a számokat. Fábián Gáborné személyzetis vastag iratcsomót szed elő és sorolja: 1977-ben 143 volt a ki-, 156 a belépők száma. A következő évben száz- hatan hagyták itt a gyárat, de jöttek százhatvanan. Két esztendeje százhármán, tavaly kilencvenen mondtak végleg búcsút, az új munkások száma ezalatt elérte a 240-et. — Nemrég indult az üzemben a hároméves szakmunkásképzés, hatvanöt ipari tanulónk van jelenleg, — fűzi az iméntiekhez Fábián Gáborné. — Ha ők levizsgáznak, a fejünk sem fog fájni. Most azonban még gond a szakmunkásképzés, mindösz- sze százhetvenhárom szakmával rendelkező munkásunk van, de hozzájuk számítjuk a szövőket, a szabókat, a karbantartókat is, a kötő-hurkolók száma viszont még a 130-at sem éri el. A gyarmatiak azonban nem nyugszanak ebbe, dicséretes erőfeszítéseket tesznek az arány javítására. Tizenöt leendő dolgozójuk tanul ruhaipari szakközépiskolában, további 15 pedig a dolgozók középiskolájában. Gondoskodnak arról is, hogy minél többen vegyenek részt a felFÁBIÁN GÁBORNÉ nőtt szakmunkásképzésben. Az elmúlt években negyvennégyen szereztek így szakmát. Ezt a tevékenységet azonban nagyban akadályozza egy rendelet, miszerint a felnőtt szakmunkásképzésben csak az vehet részt, aki hároméves gyakorlattal rendelkezik, s elért egy bizonyos életkort. Azaz a fiatal- asszony már húszesztendős mire szakmát szerez, s áltaLÉGRÁDI ZOLTÁNNÉ otthonlévő asszonyaink munkájára. Külön szalagot szerveznénk nekik, s munkaidejüket is szabadon választhatnák meg. Bízunk a sikerben, bár tudjuk, a gyesen tartózkodó dolgozóink közül jó néhányan végleg búcsút mondanak majd nekünk. Nagyon sajnáljuk őket, hiszen többnyire jól felkészült, megbízható szakembereket vesztünk így el. A tanulóidőt is beszámítva, több mint hat esztendőt töltött el a gyárban Kiss Gyuláné, akit azonban ma már a jánkmajtisi bölcsődében találunk. Faggatjuk, miért hagyta ott az üzemet. — Fehérgyarmati vagyok ugyan, de Jánkmajtisra jöttem férjhez 77-ben, — mondja. — Nagyon szerettem a szakmámat, kötő-hurkoló vagyok, vállaltam a bejárást is, de az az igazság, belefáradtam. A fiamat hosszú ideig a nagyszülők nevelték, hajnalban mentem, sokszor éjszaka érkeztem ... Szóval elképzelheti. Most tavasszal itthon megüresedett egy gondozói hely, sajnáltam ugyan a gyárat, de elvállaltam. A fizetésem igaz kevesebb, azonban itthon vagyok. KISS GYULÁNÉ Iában ilyenkor jön a család- alapítás, a gyerek, a gyes. — Éppen most fogalmazunk egy körlevelet, amelyben a gyesen lévő kismamák segítségét kérjük — mondja az üzemvezető. — Nemrég bíztak ránk egy roppant munkaigényes terméket, feltétlenül szükségünk lenne az Kissnét azt hiszem, meg lehet érteni. De azt is remélhetjük, akik vállalva a bejárást, a két műszak nehézségeit, végül is megtalálják helyüket a szatmári város egyik legjelentősebb üzemében. Balogh Géza ohog a szomszédból érkezett tsz-elnök; „Ki I hallott még ilyet, alig teszem ki a lábamat a faluból, máris félretészik a közös almáját, és a háztájiból valót rakodják a vagonokba.” Köszöni szépen az ilyen jószívűséget, de nem kér belőle, mert • a közösség érdeke sem utolsó, és eddig szépen előre haladtak a háztáji almával. Mindenki jóembert akar játszani — ez az igazság, bosszankodik a vendég, aki azért ruccant át a gyü- gyei „Almáskert” Termelő- szövetkezetbe, hogy megtudakolja, itt miért nem eszi egymást a nép, miért nem dúl az almaháború. Goes János, — aki a maga harminc évével talán az ország egyik legfiatalabb elnöke — és munkatársai, segítői: Garda Zsigmond, a községi pártvezetőség titkára és Pályi Ferenc „financiális ember”, magyarán a tsz főkönyvelője — semmiféle titokkal nem tudnak szolgálni, így mondják, holott azért csak van annak valami oka, hogy a 247 hektár gyümölcsössel rendelkező és három község határát magába foglaló termelőszövetkezet, ahol kétezer ember remél egyre jobb megélhetést — akkor sincs bajban, amikor — mint errefelé mondják — az isten almával ver. — Szervezés dolga az egész becsülni: segítünk nekik, bevezettük őket az almaszedés tudományába. Tehát Gyügyén nem tudták le a szabadnapokon érkező „társadalmiakat” egy mosolygós köszönéssel, hanem mindenkit kioktattak ' Gyügyei almáskert — hangzik a válasz, amely olyan egyszerűnek tűnik az első hallásra, mint az, hogy kinn, a tsz-közporit udvarán fényesen süt az október végi gyenge nap. Aztán sorra-rendre kiderül, hogy bizony nem is olyan pofon egyszerű mindez. Mint mindenhol, ebben a közös gazdaságban sem az alma megtermelése okoz gondot az utóbbi években, hanem a szedése, az értékesítése, a tárolása. — Nálunk is rengeteg társadalmi munkás dolgozott és mi jól tudtuk, hogy az ilyen segítséget azzal is meg kell arról, hogyan lehet könnyen és hibátlanul szedni az almát. Aztán amit ma még kevés helyen csinálnak: itt már egyből a fa alatt exportládákba csomagolták a termést. — Ügy gondoltuk, ezáltal nem törődik úgy az alma, és ha a szedéskor lassúbb is az ütem, de az időt visszanyerjük később. Közel ötven vagonnal szedtek a társadalmi munkások és minden elismerésünk az övék. Nem bízták itt a véletlenre a háztáji és a közös viszonyát, kapcsolatát sem. Szerződést kötöttek a tagokkal, hogy a „saját” alma tíz százalékának megfelelő mennyiséget kell először a közösben leszedni, s csak azután élvezheti a tag a tsz támogatását a szállítóeszközökben, az értékesítésben. „Megnyugtatta tagjaink közérzetét, hogy október elsejéig szállítottuk csupán a közös almát szovjet exportra, utána a háztájinak engedtünk zöld utat, mert jól tudtuk, hogy az udvarokon nincs hűtőtároló, ne menjen veszendőbe ott se a gyümölcs, ne károsodjék a tagság,” Bár rossz konstrukció az „Almáskert” hűtőháza, általános felújításra szorul, ennek ellenére október utolsó harmadáig már száz vagon közös almát tudtak benne tárolni és így mentik a közös értéket. Azt már csak közbevetőleg említik: megtalálták ők az ösztönzést az iskolás gyermekeknél is; a kereseten felül futball-labdát ajándékoztak a legjobb brigádnak. Volt is hajtás! A környék egyik legjobb tsz-eként emlegetik az „Almáskert” Tsz-t, amely a föld magas aranykorona-értéke miatt kedvező adottságú gazdaság. Mondja is a főkönyvelő: „Ez a kedvező adottság gyakorta igen kedvezőtlen nekünk, mert rengeteg támogatástól esünk el és nekünk mindent magunknak kell előteremteni.” Mint az eredmények mutatják: sikerrel, hiszen az idén is milliókra rúg a nyereségük, jól prosperál almaléüzemük, ahol évenként 700 vagon léalmát dolgoznak fel. Nem szeretnének félkarú óriás lenni; most nagy gondot fordítanak az állattenyésztésre (ezért telepítettek 40 hektár legelőt), s a kutatóintézettel közösen keresik a legjobb megoldást a növénytermesztés terén. Üjból fel akarják lendíteni a juhtenyésztést, tömegtakarmánnyal segítik az állattenyésztést. Az a céljuk, hogy a jövőben ne csupán az almáskert virágozzék az „Almáskertben”, hanem növelje a jövedelmet, a tagság bevételét a többi ágazat is. A. S. Eö5?hang Hol a vagon? A Kelet-Magyarország 1981. szeptember 17-i számában megjelent „Hol a vagon?” című cikkben elmarasztalták vállalatunk 15. számú, vásárosnaményi gyáregységét azzal, hogy a széles nyomtávú fedett szovjet vasúti kocsik késedelmes kirakásával akadályozza a megyéből történő kiszállítást Ezzel kapcsolatban az alábbiakat közöljük! 1978. júnjus 20-án a MÁV és ÉRDÉRT vezérigazgatóhelyettesei megállapodásba foglalták a Záhonyon keresztül belépő vasúti áruküldeményeink forgalmának lebonyolításával kapcsolatos konkrét eljárásokat. Ügy állapodtunk meg, hogy egyéb leadóállomásokra — így a vásárosnaményi 15. számú gyáregységünkbe is — csak előzetes beleegyezésünkkel továbbíthat a MÁV tengely- átszerelten vasúti küldeményt. A MÁV illetékesei kérték, hogy a vásárosnaményi 15. számú gyáregységünkbe Szovjetunióból érkező, kézirakodást igénylő farostlemez-küldeményeket fogadjuk szovjet tengelyátszerelt vasúti kocsikban, melyeket a kirakás után az alma kiszállításához kívánnak a térségben felhasználni. Az almaexport elősegítése érdekében vállaltuk, hogy naponta négy darab szovjet tengelyátszerelt kocsit fogadunk és kirakunk. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy megállapodásunkat a MÁV számos írásbeli és szóbeli tiltakozásunk ellenére sem tartotta meg. A két hónap alatt ösz- szesen 107 tengelyátszerelt kocsit továbbított úgy, hogy azokat a határon nagyrészt összevárta és az engedélyezett napi 4 kocsi helyett nagyobb egységekben továbbította. A cikkben közölt időpontban a nagy mennyiségű belföldi vasúti kocsik mellett 21 darab farostlemezzel rakott tengelyátszerelt kocsi volt a gyáregységünkben. Annak ellenére, hogy a kirakás meggyorsítása érdekében a vállalatunk egyéb területeiről a felszabadítható rakodógépeket és munkaerőt is igénybe vettünk, ilyen meny- nyiségű, kézirakodást igénylő árut az engedélyezett rakodási idő alatt kirakni nem tudtunk. A 15 tengelyátszerelt kocsit a vasút kirakásra alkalmatlan helyre állította be. Nehezítette a helyzetünket, hogy a rakodóhelyen kirakott üres kocsik helyére napokon keresztül a vasút kérésünk ellenére se a tengelyátszerelt kocsikat állította, hanem mindig az újonnan érkező küldeményeket. Ezért a 15 darab tengelyátszerelt kocsi kirakásához csak a beérkezést követő több nap elteltével tudtunk hozzáfogni. Szeptember végén a probléma megnyugtató rendezése végett ismételten tárgyalást folytattunk a MÁV Vezérigazgatóság záhonyi üzemfelügyeleti osztályának vezetésével. Üjólag nyomatékkai kértük, hogy tartsák meg maradéktalanul a vállalataink között érvényes megállapodást. Közöltük, hogy természetesen a MÁV által jogtalanul felszámított kocsiálláspénzt visszaköveteljük. Halász László műszaki igazgató
