Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981: október 25.^^ Tisztelt hordószónok úr! Meglehet, hogy avitt a megszóllításom, de keresve sem tudok jobbat, amikor önre gondolok. Mégpedig — már megbocsásson — a szó kevésbé nemes, lekicsinylő értelmére gondolok. Tudom ugyan, hogy már az antik világban a demokrácia egyik jelképe volt: bárki felállhatott akár egy hordóra, s úgy fejthette ki véleményét. A piac népe éljen- ^s helyett legfeljebb rohadt gyümölcscsel dobálta meg. Mivel a kritika — a záptojás és bűzös gyümölcs — igencsak kézzel fogható volt, ezért az Önhöz hasonló hordószónokok már akkor igyekeztek a nép nyelvén beszélni, vagy legalábbis úgy szólni, hogy megnyerjék tetszését. így születtek aztán az olyan »gyújtó hangú leleplezések”, amelyek ugyan nem váltották meg a világot, de alkalmasak voltak a tömeg indulatainak felkorbácsolására. Ilyen, a hallgatók tetszését megnyerő kinyilatkoztatásának voltam tanúja magam is a minap, amikor önt hallottam. Szenvedélyesen ostorozta azokat, akik a munkát csak robotnak tartják, s nem veszik észre az alkotás örömét, nem látják a hivatás szépségét. „Milyen igaza van” — hangzott itt is, ott is. Már-már magam is úgy véltem, hogy végre találok egy embert, aki őszintén kifejti a véleményét. A meglepetés másnap ért, amikor egy közös ismerősünknek említettem a magasröptű eszmefuttatást, s ő nem átallott kikacagni. Megütközésem láttán a magyarázattal sem maradt adós. így megtudtam, hogy Ön szívesen tetszeleg a minden hibát észrevevő, a jobbítás szándékával szóló lovag képében, de mindez csak álca. Bizonyítják éppen gyakorlati munkahelyi ténykedései, a határidőre el nem végzett munkák, a „lekent” jelentések tömkelegé. Bennem megvolt a jószándék, s védelmembe vettem önt. Sajnos rosszul tettem, mert a további felvilágosítás még jobban megingatott. Csak mellékesen jegyeztem meg, hogy biztosan a családjával van gondja az utóbbi időben, azért nem végzi lelkiismeretesen a munkáját. Kiderült, hogy mint érv, évek óta szerepel önnél a család gondja, baja. Hivatkozik a magánélet válságára, s ezt sajátosan értelmezve éppen ön keres más karjai között felüdülést — hogy megszabaduljon az otthon „nyomorától”. Ennyi rossz hallatán bátran felölthet- ném én is a lovagi páncélt, s a szavak párviadalában megcáfolva minden mondatát, rohamra indulhatnék. Mégsem teszem, talán azért, mert megbocsátó hangulatban vagyok. Igyekszem megérteni az emberi gyengéket, próbálom keresni azokat az előttem ismeretlen mozgatórugókat,, amelyek önt a demagógia lovagjává ütik, az általam említett hordószónok kétes rangjára emelik. Felötlik egy önről szóló anekdota — amelynek egyik terjesztője természetesen éppen Ön volt, — miszerint annyira szavahihető, hogy tízegynéhány évvel ezelőtt a főnökének azt ígérte: pontosan egy esztendő múlva jelentkezik ismét felvetett ötletével, de már a megoldás javaslatát hozza. Akkor a szavát napra, percre teljesítette, s ebből hosszú időkre tőkét kovácsolt magának. Megváltoztak az idők, változtak a körülmények — szólt a szépen csengő magyarázat. S a megértésem itt kezdődik. Nem mintha felmentést adnék a be nem váltott ígéretért, csakhogy mostmár tudván tudom, hogy Ön néha saját magát is becsapja. Visszasírja korábbi, jobbik énjét, amikor az adott szó szentség volt, amikor tényleg hitte, hogy az alkotás öröme, a hivatás szépsége teszi köny- nyebbé az életet. Azóta elméletecskéket fabrikál félresikerült tetteire, úgy próbál úszni, hogy a munka sodra magával ne ragadja. Kiégetten, hosszú évekre a nyugdíjtól, nem lehet úgy élni, hogy mindent ideiglenesnek tekintsünk, vagy ami még rosszabb, ne lássuk meg a továbbfejlődés útját. Bízom benne, hogy elgondolkodik az utóbb említetteken, s a vaskosnak tűnő sértések megtorlása helyett inkább azt az ifjút keresi, aki ön is volt majd húsz évvel ezelőtt. Ennek a reményében szívből üdvözlöm: Biczák Lászlóné társadalmi aktivistával a családról ^ Biczák Lászlóné nyíregyházi könyvtá- w ros a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár módszertani csoportvezetője. Gyakorló szülő, nagyszülő. A népfront megyei nőbizottságának aktivistája. Közéleti érdeklődésének egyik középpontja a család. Első kérdésünk: miben látja ma a házasságra, a családi életre való felkészítés nehézségeit? — Elsősorban abban, hogy a szülők egy tekintélyes része úgy találja: a családi életre, a párválasztásra nem kell külön felkészíteni gyermekeiket. Ha a gyermek jó példát lát, kiegyensúlyozott családi légkörben él, ez kétségtelenül igen fontos, meghatározó tényező számára. De még ekkor is szükséges őszintén és az életkori sajátosságoknak megfelelően szót váltani velük. S nem csak akkor, ha a gyermek észrevehetően megváltozott, ha ilyen kérdések, gondok foglalkoztatják. Mindez a harmonikus családi viszonyok között, ahol a szülők nemcsak a gyermek tanulására, viselkedésére figyelnek, hanem személyiségük alakulására, életszemléletük fejlődésére is, több eredménnyel járhat, mint a megsebzett családokban ... (g*) Sajnos azonban a szülők jó párválasztása, megfelelő családi élete nem mindig „öröklődik”, az utat egyedül kell végigjárni a felnövekvő embernek. Ezért gondolom, hogy a jó családi közeg önmagában nem biztosíték a gyermek jövendő boldogságára. Hogyan vélekedik erről? , — Valóban nem garancia, sajnos. Ki ne lismerne példákat: amikor a szülők mintaszerű családi életet élnek, gyermekük pedig, amikor választani, dönteni kell, elbizonytalanodik. Netán rosszul választ... Való igaz: a szülő nem tudja átadni teljes egészében a saját élettapasztalatát. Ez lehetetlen. De egy nagyon lényeges dolgot tehet — és kell is tennie: okosan rávezetni a még formálódó fiatalt, hogy az ember igazi értékeit vegye észre. Legyen egy bizonyos fokú önismerete. Tudjon különbséget tenni a fellobbanó érzelmek és mélyebb, tartalmasabb érzések között. A Merre vezet azoknak a fiataloknak az útja, akik rendezetlen, rossz családi mintát látnak maguk előtt? — Sokszor kiábránduláshoz vezetnek a gyermekkori élmények. A rossz példa, a szülők örökös meg nem értése, viszálykodása, szeretetnélkülisége negatív képet alakít ki a fiatalokban. Egy kicsit, talán nem is kicsit, alkat kérdése is, milyen életszemlélettel indulnak majd el a saját útjukon. Sokszor arra is találhatunk példát, amikor éppen a negatív élmények alakítanak ki a fiatalban egy más, egy ellenkező előjelű képet. Szüleik rossz példájából tanulnak, ők nem akarják ugyanazokat a hibákat elkövetni és tudatosan készülnek arra, hogy az ő majdani családi életük, házasságuk más lesz, jobb lesz, mint a szülőké... S mivel a maguk gyermekkori élményein is le tudják mérni, milyen nyomasztó, örömnélküli az elrontott családban felnőni, mindent,megtesznek azért, hogy ők, illetve a gyerekeik ne ezt az utat járják majd végig ... Arra a kérdésre tehát, hogy ki készítse fel a felnövekvő nemzedéket a családi életre, egyértelmű a válasz: a család? — Elsősorban a család a felelős azért, hogy a holnap családalapítói felkészülten, felelősen válasszanak. Igaz, hogy a társadalmi változások jócskán átalakították a családok belső szerkezetét, életritmusát. A legtöbb családban mind a két szülő dolgozik, elfoglalt. Sokszor panaszkodunk a rohanó tempóra ... Mégis kell, hogy idő és erő jusson a gyermekre, akinek a családi életre való felkészülése már akkor elkezdődik, amikor az első, számára szokatlan, különös érzéssel találkozik. Nem intézhetjük el kézlegyintéssel, ner tán dorgálással a gyermekkori, a diákszerel- meket, amelyek olykor életreszóló tapasztalatot, tanulságot jelentenek ... Q Sokszor mégis magukra maradnak a fiatalok e nagy érzéssel. A szülők rosz- szat sejtenek, számtalan konfliktus jelzi az eltávolodást szülő és gyermek között. Ki tanítsa meg a szülőt arra, hogyan kell felkészíteni gyermekét a családi életre? — Üjra a családra kell hivatkozni, a mostani szülők szüleire. De nem lenne igazságos ennyire leszűkíteni a kört. A felnövekvő ember személyiségét, jól tudjuk, a család mellett az iskola is alakítja. Megtesz-e mindent a mai iskola a gyermekek családi életre való felkészítéséért? Ez csupán önmagámnak is feltett kérdés, nem minősítés. Nem tudom pontosan, milyen lehetőséget ad erre az új tanterv, mennyiben élnek a pedagógusok a különböző tantárgyak által nyújtott lehetőségekkel'. Nem tudom, olykor nem szűkül-e le ez a téma a testi szerelemre, a szexuális felvilágosításra, amelyről azt hallottam, hogy eléggé esetleges, hézagos az iskolai oktatásunkban. — Említhetném a kérdésben is szereplő diákszerelmet, amely némely pedagógus szemében ma is nagy szégyen, amit elvétve ki- pellengérezés, netán meghurcolás is követ... Folytathatnám a gyermek- és ifjúsági szervezetekkel, amelyek, úgy érzem, ugyancsak jó színterei lehetnének a szerelemről, pár- választásról, családról folytatható beszélgetéseknek, eszmecseréknek ... Megfelelő előadókkal, színes egyéniségekkel... A Visszatérve a szülőkre, ők kiktől vár- W hatnak segítséget? — A fiatal szülőknek, elsősorban az édesanyáknak, nagy lehetőségeket kínál a gyermekgondozási szabadság. Jó alkalom arra, hogy felkészülhessenek a szülői hivatás gyakorlására. A megyében a népfront nőpoliti- tikai bizottsága és a könyvtárak folyamatosan igyekeznek kapcsolatot teremteni a gyesen lévő kismamákkal. A megyében tizenhatezer kismama van gyesen. Többségük valóban a szülői hivatásra való felkészülésnek tartja az otthon töltött éveket. Tapasztalunk azonban olyat is, hogy a kismamák egy része a gyermek nevelésére a kívántnál kevesebb figyelmet fordít. Az ilyen gyermekek érzelmileg szegényebben, a szülőkhöz és a társakhoz való kevés kötődéssel kerülnek az iskolába... Ez a későbbiekben köny- nyen vezet elsivárosodáshoz, személyiségtorzuláshoz. Milyen kapaszkodói lehetnek az ilyen fiatalnak a későbbi párválasztásban, a családalapításban? A Eljutunk addig, ha a család, az iskola, az ifjúsági szervezet hiányosan tudja felkészíteni a fiatalok egy részét a házasságra, a családalapításra. Nem kelle- ne-e valamilyen speciális előkészítő iskolát, tanfolyamot meghonosítani a tartalmasabb felkészítésre? — Elképzelhetőnek tartom, hogy vagy az iskolai oktatás keretében, fakultatív ismeretként, vagy különböző művelődési, társadalmi szervek gondozásában ilyen, a házasságra, családi életre való felkészítő tanfolyamot is szervezhetnénk, hogy kevesebb legyen a kudarc, a csalódás, a válás, esetleg a családi tragédia. Itt sem akarok minősíteni, de úgy vélem, a házasságkötés előtti kötelező orvosi tanácsadáson való megjelenés, még a legjobb, kapcsolat esetében sem pótolhatja a mélyebb, szélesebb tanácsadást. — Az a gondolat is foglalkoztat, vajon a munkahelyek mit tehetnének a fiatalok boldogulásáért? Nem ritkán ugyanis a fiatalkori házasságok a nehéz életkezdés miatt kerülnek kátyúba. A fiatalok ugyan megtalálták egymást, de az örökös és drága albérlet, vagy a .szülői házban való kényszerű együttélés, a saját otthonra való csekélyke remény, szép csöndben elhalványítja a szerelmet. Korán beleunnak, megkeserednek ... A Milyen szerep várna ebben a munka- w helyekre? — Olyan például, hogy szervezzen a fiatal dolgozóinak például félkészház-akciókat, amely reményt adna sajátotthon-teremtésre, a fiatalok saját kezük munkájával, saját ízlésük szerint fejezhetnék be az építkezést. Egymást is segítve, hisz egy-egy munkahelyen sokszor majd minden szakmabeli megtalálható. xEz, meggyőződésem szerint, jó alkalom lenne arra is, hogy a fiatalok lakóközösséggé fejlődjenek. Ez pedig kihat a későbbi családi boldogságra, együttlétre is. Olykor a bezárkózás, a kapcsolat nélküli élet is okoz gondokat. A munkahelyeknek abban is van szerepük, ha közvetve is, hogy mennyire válik tartóssá a fiatal család boldogsága. Sokszor ugyanis az otthoni nézeteltérések, későbbi válságok okai nem a rossz párválasztásban, egymás félreismerésében, a fellobbanó és elszánó érzelmekben keresendők, hanem a munkahelyi sikertelenségben, mellőzöttségben. A munkahelyi sikerélmények, az elismerés, a befogadás olykor a kevésbé jól induló házasságot is képes megújítani, jóra változtatni... A Igazságtalan lenne azonban a munka- w helyi kudarcokat, gondokat felelőssé tenni a házasságok megromlásáért. Sokszor éppen fordítva van, a családi életben meglévő problémák nehezítik a munkában való helytállást. Sok családban nem tisztázottak a családon belüli szerepek, az igazságos munkamegosztás, egyenrangúság. Mi ennek az oka? — A régi, túlhaladott családi modell — amely a családfőnek több jogot vindikál — kimondjuk vagy nem, sokszor még tovább él. Gondoljunk csak arra, hány férfi szerez magasabb képesítést, diplomát, tanul, úgymondván a feleség vállán, aki viszont marad a háztartásban, vagy a munkahelyén, de ő csak a „második” a sorban. Folytassam azzal, hogy a férj szabad mozgása — régi barátaival, különféle utazgatások stb. — is olyan vélt előjog, ami csorbítja a családon belüli egyrangúságot. Említsem a táppénzt, amelyről ugyan vannak egyedi példák, hogy a férfi marad otthon a beteg gyermekkel, de ez a kevesebb. Mi az oka mindennek? Az emberben rejlő beidegződések, társadalmilag is öröklődött szokások, előítéletek. A Milyen jelentőséget tulajdonít a házas- w Ságok felbomlásában az eltérő műveltségnek? — Van jelentősége a műveltségnek két ember kapcsolatában. Mégis előbbre valónak érzem a kölcsönös vonzalmat, az érdeklődést, a közös életszemléletet, világnézetet, az egészséges alkalmazkodást, a felelősséggel átgondolt családalapítást. A Hisz abban, hogy a család — változása- w ival együtt — továbbra is életképes forma a közös célok megvalósítására, a házaséletre, a gyermeknevelésre? — Hiszek abban, hogy szükség van a családra, ahol két embert nem az érdek, a számítás, vagy a kényszer, netán az unalom hoz össze, s akik egymás egyéniségét tiszteletben tartva vállalják a közös célokat, feladatokat, gondokat. Azért is mondom ezt, mert nincs helyette jobb. Nem gondolom viszont, hogy két embernek csupán megalkuvásából, látszatból, vagy bármilyen okból együtt kell maradni akkor, ha már nincs remény arra, hogy emberi módon együtt tudnak élni. Kétségtelen, ilyenkor a gyermekek szempontja a legfontosabb. De mérlegelni kell: mi a Jobb egy felbomlott, zilált, szeretet nélküli családban a gyermeknek. Együtt maradni és megvárni, amíg felnőnek a gyerekek.,-r- ezt kevesen tudják megcsinálni feszültségek nélkül — vagy elválni... Én is azt vallom, egy elromlott házasságnál mindenképpen jobb a válás, de azzal is kiegészítem, hogy sok házasságot meg lehetne menteni... ^ Hogyan? — Nem a meggondolatlan, rosszul induló házasságokra gondolok, hanem a jókra, amelyek később romlanak el, valamilyen okból. Ezek egy részét még lehetne menteni, ha nem hagynák felhalmozódni a bajokat és a konfliktusok megoldására megfelelő tanácsot, segítséget kapnának a házastársak. Ma még a családgondozás nálunk a kezdet kezdetén van, pedig nagy szükség lenne rá. Szomorú öngyilkossági statisztikánk figyelmeztet bennünket a megyében is, hogy a lelki konfliktusokkal küszködő, meghasonlott emberekkel komolyabban kell törődni. Ügy tudom, eddig egyetlen vidéki városban szervezték meg a telefonos segélyszolgálatot, amely ugyan nem pótolja a családgondozást, de segíthet egy-egy esetben az élet perifériájára sodródott embernek. Nem tudom, nem volna- e lehetőség rá, hogy megyénkben is fontolóra vegyék az illetékesek egy hasonló lelki segélyszolgálat megszervezését. Mentőkötelet dobhatnánk azoknak, akik nem látnak kiutat a családi konfliktusokból... ^ Vannak, akik elavultnak tartják a házasság intézményét, helyette az élettársi kapcsolatot állítják. Milyen jövőjét látja ennek a formának és milyen akadályokat kellene elhárítani útjából? — Amikor a családról szóltam, szándékosan nem úgy említettem, hogy azt csak törvényesen, papírral szentesített családra értem. Meggyőződésem, hogy egy jó élettársi kapcsolat ugyanolyan értékű, mint egy jó, törvényesen elfogadott házastársi viszony. Ma még azonban messze vagyunk attól, hogy a közvélemény elfogadja, vagy legalábbis ne tegyen egy láthatatlan, de nagyon is kiközösítő, bántó bélyeget azok homlokára, akik így kívánják elérni egyéni, családi boldogságukat. Sok más akadálya is van az élettársi kapcsolatok szélesebb elterjedésének. Nehezebb így lakáshoz jutni, gyermeket nevelni. — Igen, a gyermekeknek a legrosszabb ... Saját családom példáját is megemlíthetem, amikor a lányom férjhez ment, lánynevét megtartva, először vitte az óvodába a kisuno- kámat. Volt, aki megkérdezte, hol szedte ösz- sze ezt a gyereket... A lányom odamutatott a kereseti papírra, ahol ott áll, hogy férjnél van. Ugyanígy járt a menyem is, aki szintén a lánynevét használja, azt írta ki az ajtóra a férje neve mellé... Volt találgatás: ezek biztosan csak úgy élnek ... Pedig volt, van „papírjuk”. Hát akkor mit szólnak azokról, akiknek nincs ... ? Köszönöm az interjút. Páll Géza r : Vasárnapi — • INTERJÚ i m m KM
