Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
Miből, mit, mennyit tanítson az Iskola Elöljáróban annyit, hogy nem valamilyen logikai játék a következő: „Régi tanterv, régi könyv, régi módszer..„Régi tanterv, új könyv, régi módszer”, „Régi tanterv. új könyv, új módszer.*.'' Üj tanterv, régi könyv, régi módszer”, „Új tanterv, új könyv, új módszer ...” Valószínűleg tovább is folytathatnánk — más-más sorrendben — de nem agarunk visszaélni olvasóink türelmével. Három éve kezdődött el iskoláinkban az új, korszerűsített nevelési-oktatási tervek fokozatos bevezetése. Egyes tantárgyakat már ezek szerint tanítanak, többségében új, kisebb részben a korábbi könyvek, segédeszközök fel- használásával. Más tantárgyakat a régi tantervek alapján, de az új tartalmi és módszertani követelmények igényével tanítanak. Mióta iskola létezik, az egyik legnagyobb és örökösen visszatérő kérdés: miből, mit, mennyit tanítson az iskola, hogy jól felkészítse a jövő nemzedékét az életre? Miből kevesebbet, miből többet? Mi legyen a mindenki számára kötelező minimum? Hogyan lehet kiküszöbölni az egyes osztályok közötti átmenet buktatóit? Mennyire adjon hasznos, praktikus ismereteket, képzést? Hogyan készítsen fel a továbbtanulásra és egyben a munkába állásra...? Milyen szellemi, fizikai terhelés a legkedvezőbb a tanulók legjobb teljesítményéhez? Mi a kevés, mi a sok? A sok túlterhelést, kifáradást, eredménytelenséget okozhat, a kevés nem ösztönöz ... Hogyan lehet megkövetelni egy mindenki számára kötelező tantervi szintet, amikor ahány gyermek, any- nyi felkészültség... Ugyanazt kell-e követelni minden gyerektől? (Tantervileg igen, osztályzatokban nem ...) Egységes értelmezés Mennyi kérdőjel, mégis csupán egy töredéke annak, amivel a megújuló iskolának napjainkban szembe kell néznie. Az új tantervek, könyvek a valóságban vizsgáznak, mindenre kiterjedő, mindenütt érvényes receptet nem adhatnak minden nevelőnek. Egyedül marad-e az egyes nevelő a gondjaival vagy sem? Amikor a megyei tanács művelődési osztályán e kérdésekről beszélgettünk, Fer- ku Imre általános iskolai csoportvezető tények, intézkedések sokaságával bizonyította: a szabolcsi nevelők nem egyedül birkóznak az újjal. Minden bevezetendő új tantárgy ügyét alaposan megvitatták a tantárgyi munkaközösségek — iskolánként. A továbbképzések, a szakfelügyelői látogatások, eszmecserék is segítik az egységes értelmezést, hogy ne forduljon elő például olyan: a kiegészítő anyagrészeket is a törzsanyaggal együtt, kötelezően tanítják. Az egyes tantárgyak törzsanyaga az új tantervekben egyértelműen elkülönül. Ezeket minden gyermeknek tudni kell! (Persze nem egyforma szinten.) A kiegészítő anyagot pluszként azok számára írták, akik az átlagosnál jobban érdeklődnek egy- egy tantárgy iránt. A speciális képzést, a tehetséggondozást segítik. Valójában előfordul — mondták a művelődési osztályon —, hogy némely pedagógus a kiegészítő anyagot is megköveteli a gyerekektől. Ha a szakfelügyelők ezt tapasztalják, azonnal korrigáltatnak a tanárokkal. Nehezíti a törzsanyag-kiegészítő anyag ügyet — folytatta Fer- ku Imre — hogy némely tantárgynál a tanterv nem teszi teljesen egyértelművé, hol húzódik a határvonal. Ezt már — egyéb tapasztalatokkal együtt — jelezték az Országos Pedagógiai Intézetnek, az Oktatási Minisztériumnak. De saját, megyei hatáskörben is igyekeznek tisztázni, útmutatásokkal ellátni a nevelőket. A hármas egység Az általános iskolai oktatás szakemberei a megyében külön figyelmet fordítanak a sok gyermeknek buktatót jelentő ötödik osztályra. AZ új tantervek egyik fő erénye, hogy a tantárgyak csoportosításával, egymásra építésével, szintetizálásával nagymértékben csökkentik az átmenet zökkenőit. Nem alsó és felsőtagozatos szemlélet szerint alakítják a tanulan- dókat, hanem hármas egységben. Az első az I—III. osztály, a második a IV—V. osztály, a harmadik egység a VI—VIII. osztály. Ezek nem mesterkélt, hanem nagyon is a gyakorlat és a neveléstudomány, a lélektan tapasztalataira épülő szakaszok. így a negyedik osztályos anyagok átmenetet képeznek az ötödik osztályba, ahhoz szervesen kapcsolódnak. Ezért került sor a negyedik osztályban az új környezetismereti tárgy bevezetésére, amely magába olvasztja a fizikai, kémiai, biológiai, földrajzi ismereteket. Azokat Szintetizálja, hogy az ötödik osztályban — és később — a megszerzett tudás, az egységesebb világszemlélet alapján — biztosabb haladást adjon a gyermekeknek. — Ez sem volt mentes a gondoktól — jegyezte meg beszélgető partnerünk. — A miniszteri utasítás a negyedikes környezetismereti tárgyat a biológiai szakos nevelőkre bízza. Ez helyes, bár a tanítók közül bizonyára sokan furcsállották, hogyan kerül szakos nevelő az alsó- tagozatba. Mi a központi intézkedések tiszteletben tartása mellett azt mondtuk az iskolák igazgatóinak: mindenütt a helyi adottságok, lehetőségek szerint döntsenek arról, tanító vagy szakos tanár tanítsa-e a környezetismeretet. Egy a fontos, az eredményesség... Reform a középfokon Ugyancsak a jobb ötödik osztályos tanulást alapozza meg az orosz nyelv bevezetése a negyedikbe, amelyre eredetileg a mostani tanévben került volna sor. Az illetékes oktatási szervek azonban, bizonyára a jobb kimunkálás érdekében, jövőre halasztották az orosz nyelv bevezetését a negyedik osztályban. Számos megoldásra, vagy éppen finomításra váró — tantervvel, tankönyvvel, segédeszközökkel összefüggő — kérdést is szóba hoztak a megyei oktatási szakemberek, amelyekre továbbképzéseken, szakfelügyelő látogatásokon, stb. igyekeznek választ adni. Ami pedig országos, mint jó néhány tankönyv, segédeszköz kései megjelenése, vagy tartósabb hiánya — azt folyamatosan jelzik az országos szerveknek. Természetesen a megújulás nem kerüli el a középfokú iskolákat sem. A szakmunkás- képzőkben 1977-ben kezdték meg a közismereti tárgyak reformját, hogy a nagyobb közismereti műveltségre alapozva sor kerülhessen a szakmai tárgyak megújítására is. Ez a mostani tanévben kezdődött. A szakközépiskolákban a negyedik, a gimnáziumokban a harmadik évébe lépett az új tanterv. Talán a legnagyobb izgalom a gimnáziumok háza táján van, ahol az idei tanévben újdonság az eddig az első osztályban nem szereplő fizika és technika. (Ez utóbbi tárgyat valójában most tanulják a tanárok is, egy kicsivel előbbre tartva, mint a gyerekek.) Hogyan képes a gimnázium egyszerre felkészíteni a főiskolai, egyetemi továbbtanulásra, ami elsődleges célja, egyben valamilyen praktikus ismereteket (nem szakmát) is adni, hogy a fiatalok közül tovább nem tanulók ne üres kézzel álljanak az elhelyezkedés kapujában? Szűkülő választék Szentpéteri Zoltán középiskolai csoportvezető szerint továbbra is érvényes célkitűzés: az első osztályban a felzárkóztatás, a II. osztályban az úgynevezett pályaorientálás, míg a III—IV. osztályban a fakultáció. Mi derült ki eddig? — Többek között az, hogy az első év, úgy látszik, nem elegendő a felzárkóztatásra, azt a második évben is folytatni kell. A II. évben ezzel együtt szükséges elősegíteni a pályaorientációt amelynek lényeges eleme a tanulók önismeretének erősítése. Ez sajnos, ma még kissé háttérbe szorul, a nevelők inkább a tantárgyi tudásról igyekeznek ^meggyőzni, nem pedig arról, vajon egy-egy tanuló milyen pálya — vagy munka — iránt rendelkezik a legjobb adottságokkal, feltételekkel. Ez viszont összefügg azzal, mit választ majd harmadikban szabadon választott tantárgyként, amit itt heti 7, a negyedikben heti 9 órában kötelező pluszként tanulni fog. A harmadikos tanulók a megyében 16 féle gyakorlati fakultatív tárgy között válogathatnak — de nem minden iskolában. A választható gyakorlati tárgyak skálája erősen leszűkül, így nem minden tanuló választhatja azt, amit szeretne, hanem aminek oktatására az adott gimnáziumban lehetőség van. Ez viszont nehezíti majd a tovább nem tanuló, érpttcó- gizett fiatalok egyé :.ent sem gondtalan elhelyezkedését. Az „első félidejükhöz” érkezett új nevelési-oktatási tantervek közelebb hozták egymáshoz a gyermeket és a pedagógust, az iskolát és az életet... De még sok a tennivaló. Páll Géza Napjaink színfoltjai „Borúra derű, derűre ború” — tartja a népi bölcsesség és valóban ezért színesek, érdekesek, tartalmasak, vidámak és szomorúak — egyszóval eseménydúsak — napjaink. Valami mindig történik, de nem mindig kedvűnkre való. Viszont a legkomorabb eseményt is feloldja egy-egy színfolt, csak észre kell venni. Miként? Ivánku — egy apró írásban említettem már a nevét — túl volt a második infarktusán. Csendesen tűrte az infúziót, az injekciókat, a mozdulatlanságot viszont ki nem állhatta. Orvosi tilalom ellenére képes volt éjfélkor felkelni, megborotválkozni, aztán egy csirkecombot odatett vegetáriánus ágyszomszédja éjjeli szekrényére. Ivánku hajnalra rosszabbul lett. Két orvos is sürgölődött körülötte, ápolónők szaladgáltak és a hét szobatárs leste, mi lesz. A vegetáriánus öreg ült az ágya szélén és kezében a csirkecombot himbálva egyre csak azt motyogta: „Ki tette ezt?... Ki tette ezt?” És akkor a már nyögni is alig tudó Ivánku érthetően, tisztán, hangosan közölte. — Tata, azt magára hagyom. Csökkent körünkben a félelem, az irtózat, az aggodalom. Ború ide vagy oda, ha olyan a kedvünk, mi mindig a napos oldalon vagyunk. Ebédeltünk éppen, szó szót követett és már vidultunk is a hajdan volt kerülőn. Az az ember, akinek haló-pora után maradt^ az emlék, úgy riasztotta a tolvajokat, hogy alkonyattájt, vagy éjszaka lőtt egyet a levegőbe, a falu végéhez közel és kiabált. — Látlak tolvaj! Megvagy csibész! Lelőlek, csavargó! Csinálta a cirkuszt a kerülő és utána édesdeden jókat aludt. Mert ki mert ott lopni, ahol ilyen veszett a csősz? A mai mezőőrök ilyet nem tesznek. Nem tehetnek. Más ma már a világ, nem tűri el a vaklármát. Ámbár a nagy határ mezőben lenne rá szükség, mert az ég madarai mellett a tolvajok most is szedik a dézsmát. Ibrányban úgy találkoztam a mezőőrökkel, hogy bementem az eszpresszóba egy kávéra. Ott állt a fagylaltpult előtt a három kekiruhás. Nem állhattam meg, rájuk kérdeztem: — Csak tán nem fagylal- tozni akarnak? Zavarba jöttek, egymásra néztek. Tekintetükben vibrált a kérdés, vajon miért kérElsőosztályosok (MTI fotó) dezem? Ki vagyok én? Aztán az egyik felismert és már bátran rendelt: három féldeci pálinkát, három sört. (Most ez a divat. Sör és pálinka. Mi jó van abban, hogy így keverik?) — Vannak-e tolvajok? — De még mennyi. Olyan is van, hogy taxival lopnak. Megáll a kocsi az országúton, úgy tesz az ember, mintha kisdolgozna, körülnéz, majd usgyi be a krumplitáblába és megszedi a zsákot. Mire odaérünk, hűlt helye van. Szóval így csinálják. Már aki. Mert akad, aki a mezőőr jószívére hat. Ment például egy asszony nagy hassal — még újburgonya idején — és azt mondta, megkívánta a krumplit. — Na jó — mondja a mezőőr — elmegyek arrébb, szedjen egy pár szemet. Hát amikor visszafordultam, mit látok. Egy fél zsák krumplit szedett az illető. Nagy hasa meg már nem volt. Onnan tekerte le a zsákot... Hétköznapjaink színfoltja lehet zöld is. Egy zöldre festett bódé. Ballagtam Tarpa főutcáján és arra gondoltam, itt semmi sem változik. Aztán balra fordultam és beleütköztem a bódéba. Zöld és frissen festett. Viseli a fenn- költ nevet, hogy „Zöldség-- áruda”. Rámszólt a tulaj, Madai Kálmán, hogy kerüljek beljebb. Kormos körtével kínált, mert az olyan, mint a vaj. Faggattam: miként is lesz egy szántóvetőből kereskedő? — Gondoltam kipróbálom. Vettem egy fóliasátrat, felállítottam és elkezdtem paprikát, paradicsomot termeszteni. Termett annyi, mint a nyű. Árultam én Tarpán minden utcasarkon. Egyszer azt mondja a tanácselnök elvtárs: te, Kálmán, miért nem váltói engedélyt? — Hát lehet? Lehetett. Kiváltottam a feleségem nevére, mert én ugye termelőszövetkezeti tag vagyok, ő meg beteges, nem bír el nehezebb munkát. — Van vevő? — Van. Bár itt sokan megtermelik a magukét, szomszédok kisegítik egymást, de azért van vevő. Olyat kell árulni, ami a kertekben nincs. Jött egy asszony, beszólt: — Kálmán, van kólád? — Van, van ... — tüsténkedett a zöldséges, majd nem kis büszkeséggel közölte: — Lassan ideszoknak. Jönnek, vesznek, el-elbeszélgetnek és mennek. Meglehet, ha jó lesz a bolt, idővel hírközponttá, tere-fere hellyé változik. Kell az ilyen. Az ember társaslény, sőt társalkodó lény. Elég egy pillanatnyi sorsközösség és tárulkozunk. A tüdőszűrő vizsgálat is összehoz ilyen pillanatnyi sorsközösséget. Hat férfi van a parányi öltözőfülkében és az egyik panaszkodik: — Ehetek én bármit, nem fog rajtam. A másik mondja: — Agyvérzésem volt három hónapja. Este hazamentem biciklivel. Végignéztem a televízió műsorát. Hajnalt háromkor történt. Hát minek kell nekem akkor most idejönni ... — Mert magának még mindig van tüdeje... Már majdnem elmérgesedik a helyzet. Akkor benyit egy öregember. — Már bocsánat, de itthagytam a nyakkendőmet. Itt a pádon. Aki ül, feláll. Keresik a nyakkendőt. Sehol. Akkor megszólal egy komor, dorgáló hang: — Ott van a nyakában fiatalember. Valóban ott volt, csakhogy nem az ingnyakra kötve, hanem belülre, a csupasz nyakra hurkolva. — Elnézést — szabadkozott a nyakkendőt kereső — egy kissé már szórakozott vagyok. Ugye a kor, meg ... — Miért, hány éves? — csattant az előbbi dorgáló. — Decemberben leszek 71. — Én meg ma vagyok 85 és helyén van az eszem. Néhányan mosolyogtak, a közelébb állók pedig gratuláltak. Szeptember van és ősz. Olyan se hideg, se meleg az időjárás. Váltakozó az emberek hangulata is. Egyik nap csupa örömteli dolgot hall az ember a 12-es autóbuszon, máskor viszont csak panaszt. Főleg a „becsengetés” körül sok a legenda. Mert így mondja az anyuka: — Na, nekem megint becsengettek. Hazajön a fiam az első tanítási nap után, és kijelenti: neki diplomatatáska kell. Minden srácnak diplomatatáskája van. — 620. — Mi? — Mondom, hatszázhúsz. Én tegnap vettem. — A fene egye meg, adhatnák olcsóbban is... Figyelem a gyerekeket. Valóban divat a diplomatatáska. Boldog szülő az, aki ezt megúszta. Mert tavaly a srácok katonai tarisznyáért, tavalyelőtt lengyel vászon- szütyőkért lelkesedtek. Ez is, az is jóval olcsóbb volt. De csak tudnám, ki a divatdiktátor. Súgnék. Megsúgnám, hogy a leglezserebb, a legfrankóbb viselet a szíjra fűzött pakk. Antik dolog. Amikor én jártam suliba, akkor csattos szíjak közzé szorítottuk az irkát, a könyveket, a tolltartót. Ez a divat kitartott néhány évig. Meddig tart a diplomatatáska? Színek. Van több is, lenne több is. Jut belőle mindenkinek, csakhogy az emberek többsége, ha megjegyzi, ha el is raktározza emlékezetében, soha le nem írja. Mert minek is szaporítanák az írott és nyomtatott anyagot. Van bőven. Olyannyira, hogy a szerkesztőm — amikor közöltem vele hogy van egy kis történetem az életből ellesve — azt mondta: — Te adod az életből ellesett sztoridat, én viszont rendes vagyok és közlöm. Pénzt, honoráriumot ne kérj, az nincs. % Nem lehet mindent komolyan venni. A komolytalanságot, a humort, a színeket azonban vegyük komolyan. És bár a fekete is szín, ne lássunk mindent feketén. Seres Ernő KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. szeptember 27..
