Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-01 / 203. szám
2 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. szeptember 1. Iánál kérdőjelekkel K étségtelen, hogy a monotóniának jelentős szerepe van a művészetekben. A közönségben a „művészetek fogyasztóiban” az örök ismétlődés is kiválthatja a katarzist, a kívánt érzelmi hatást. De ugyanakkor a fent említett alkotói módszernek megvannak a veszélyei, például az, hogy az ismétlődés unalommá válik. Attól tartok, hogy az ötödik szabolcsi tárlat az utóbbi hatást érte el. Az ember fejből sorolja a résztvevőket, s többé-kevésbé már a kiállítóterem ajtajából átláthatja az alkotók munkáját, és érezheti, idén is teljes a lista. Itt van mindenki? Igen, úgy hiszem meg lehet tartani a képzeletbeli névsorolvasást. Mindenki letette az asztalra, a szabolcsi képzőművészet közös asztalára a tőle megszokottat. Csak azt és nem többet. Kezdjük azzal, aki már elment. Pál Gyula kiállítását még alig néhány hónappal ezelőtt zárta a Jósa András Múzeum, s az ott együtt látott majdhogynem teljes életmű még a régi ismerősöknek is tartogatott meglepetést. Az elhunyt művész tusrajzai, emberábrázolásai igazi újdonságot jelentettek. Szívesen láttuk volna viszont ezeket a munkákat újból. De sikerült a rendezőknek most is valódi értéket választani a művek sorozatából. Huszár István inkább csak azzal „örvendeztethetett” meg minket, hogy kiállításon oly ritkán látható aktokkal jelentkezett. Itt csak egy okozhat keserű szájízt, hogy ezek a munkák alig lépik túl a színes képeslapok szépségét és szinte ragacsosan édeskésnek tűnnek. Berecz András a tőle'megszokott érlelt szépségeken túl, most talán még többet is hozott. Átgondolt kompozí- ciójú, apró szépségeket és visszafogott színvilágon belül is színességet hordozó képei megfogtak. Ugyanez az átgondoltság nagyon hiányzik Kerülő Ferenc nagy lehetőségeket hordozó anyagából. Az elvontabb világ felé forduló Kerülő nem tudta az absztrakciót meggyőzővé tenni. Horváth János — hogy még a festőknél időzzünk egy darabig — néhány évvel ezelőtti kiállítása óta nem hozott újabb gondolatokat. Műtermében talán kiállításra érdemesebb alkotások is voltak. A grafikát idén Kádas István képviselte, a tőle megszokott technikával és formában, ami egyáltalán nem jelenti a munkák devalválódását. A frisseséget, s a fiatalokat is egy személyben Sebestyén Sándor képviseli, aki finom plasztikai érzékkel, mély emberséggel és remek dinamikával mintázza figuráit. Tóth Sándor érmeit és finoman, majdhogynem iróniával klasz- szicizáló munkáit úgy hiszem mindannyian ismerjük. Kész a leltár ... Kihagytam volna valakit? Nos inkább úgy hiszem a megye művészeti vezetése hagyott ki néhány, kiállításra érdemes alkotót. Hiányzik az új nemzedék, a vitára ingerlő'kiforratlanság, s úgy látszik, ugyanez hiányzik a korosabb alkotóknak is, hiszen az „új hullám” esetleg négyzetméteres változásokra, s nem négyzetcentiméteres morfondírozásokra késztetné őket. Antal István Légzsákok óvják a bútort Akt vett már bútort, s az szállítás közben megsérült, tudja, mennyi bosszúságot okoz, utánjárást kíván kicserélése, megjavíttatása. Nem örül ennek persze a gyártó üzem sem, hiszen a kiszállás, a javítás költségei sokszor annyiba kerülnek, mint a bútor ára. Sok kellemetlenséget, bosszúságot, -— s nem kevés kidobott pénzt — okozott ez a mátészalkai bútorgyár dolgozóinak is, míg be nem vezették a légzsákok alkalmazását. A módszer egyszerű: levegővel töltött zsákokat helyeznek el a kocsikban, vagonokban a bútorok között, ami minimálisra csökkenti a zúzódást. A gyár még csak néhány hónapja vezette be e roppant praktikus eljárást, de az eredmények még a legoptimistábbakat is meglepték, csaknem negyven százalékkal csökkent a törések miatt érkező reklamációk száma. Igaz, nem olcsó mulatság a zsákok beszerzése, hiszen majdnem félmillió forintot fordított a Szatmár Bútorgyár e célra. A haszon azonban ennek hamarosan a sokszorosát teszi majd ki, pláne ha tudjuk, hogy a gyár évente hét-nyolcszázezer forint értékű reklamációs munkát, volt kénytelen eddig elvégezni. GÉPPÉKEK A JbW áru” címszóba sorolt édesipari termékek — kéknek. teasütemények, ostyafélék — világszerte nagy keresletnek örvendenek. Néhány évtizeddel ezelőtt még a kézi munka volt a jellemző e termékek előállítására, ily módon azonban ma már nem lehetne kielégíteni a megnövekedett igényeket. A mai legkorszerűbb kekszgyárak teljesen automatizált, „ember nélküli” üzemek. A fotódiódás műszert, amely egyébként a képünkön látható, ój»«*»» a kemence felé haladó tésztaszalag vastagságának szabályozására is használják. Ligeti Erika szobrászművész kiállításának nagy sikere van Nyírbátorban. (Vincze Péter felvétele) A zenei napok záróhangversenye Á Máté-passió Nyírbátorban A nyírbátori zenei napok záróhangversenyeként a Má- té-passiót mutatták be augusztus 30-án, vasárnap este, olyan fémjelzett együttesekkel, mint a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara és a Magyar Állami Operaház kórusa. Ez a Bach-muzsika valóságos „őszene”, azaz benne egy roppant költőegyéniség fényében a zenei formálásnak, a zene életének olyan ősi törvényei világosodnak meg, melyek nemcsak Bachnak, hanem minden más zenének megértéséhez is kulcsot adnak. A Máté-passiót hallgatva az élet és halál nagy kérdéseinek, a lét tran- cendens problémáinak tő- szomszédságában éreztük magunkat. A Máté-passióban az a hullámzó, örvénylő tömeg, mely a monumentális bevezető kórusban felhangzik, az a gyülekezet, mely a koráli- sokban énekre kel: egy előttünk játszódó fényes álomkép, egy gigászi művészszellem víziója. A legnagyobb élményt jelentette a példátlanul nagy lélegzetű, ezerfelé kanyargó, szenvedélyesen magasba kígyózó óriási kórustömbök hullámzó dallamvonala, mely megrendítő intenzitással a lírának és pátosznak lenyűgöző monumentalitásával a mű belső életét tárta föl. Kóródi András karmester fölényesen uralkodott a nagy zenei anyagon. A muzikális alakzatok, a dallamok, ritmusok, harmóniák életét finom és fogékony lélekkel, biztos formaérzékkel követte. Ehhez járult a poétalélek meleg lírája, a temperamentum tüze, a pátosz elragadó lendülete. A Máté-passió előadásának felemelő sikeréből méltán vették ki részüket az est közreműködői, mint Zempléni Mária, Szőnyi Ildikó, Fülöp Attila, Németh Gábor, Kovács Pál, Sólyom Nagy Sándor, Nagy Gábor énekművészek, P. Szabó Anna csembaló- és Trajtler Gábor orgonaművészek, — valamint a budapesti Horváth Mihály téri Általános Iskola kórusa. A Máté-passió előadása méltó befejezése volt az immár híres nyírbátori zenei napoknak. Vikár Sándor A tárgyalóteremből Részegen a veién mögött Fürjes István 47 éves sóstóhegyi lakatos 1957 óta hatszor állt bíróság előtt, s legutóbb hivatali vesztegetés és ittas járművezetés miatt kapott tíz hónap felfüggesztett szabadságvesztést (mellette kétezer forint fizetendő pénzbüntetést), s két évre a járművezetéstől is eltiltották. Tavaly október 7-én éjfél után olyan ittasan ült a volán mellé, hogy ittassága 13,3 deciliter tízszázalékos bor elfogyasztásának felelt meg. Ilyen súlyos részegen, jogosítvány nélkül közlekedett Nyíregyházán a Szarvas utcán, mikor igazoltatták. A bíróság előtt azzal védekezett, hogy az Arany Szarvasig a bátyja vezetett, s onnan távozóban is így akartak közlekedni, akkor azonban egy ismeretlen személy a bátyját megütötte, ö ekkor a gépkocsihoz szaladt, beült és körülbelül harminc métert vezetett, mikor leállították a rendőrök. Ezt a védekezést a bíróság nem fogadta el, mert ha valóban úgy történt volna minden, akkor sem szolgált volna indokul az ittas vezetésre. Fürjest a Nyíregyházi Megyei Bíróság az ittas járművezetés miatt tíz hónap fogházra büntette, öt évre eltiltotta a járművezetéstől (!), és kötelezte, hogy büntetésének tartama alatt az alkoholizmusa miatt kényszer- gyógyításnak vesse alá magát. A bíróság ezenkívül elrendelte korábbi felfüggesztett szabadság- vfesztésének végrehajtását is. Az ítélet jogerős. (k) A Parabolát ötletes aktualitásáért, változatosságáért, no meg a kitűnő Árkus József szellemességéért szokásos elsősorban dicsérni. Ez a legutóbbi adás, a „nemzetközi gálaest” kapcsán sem mellőzhető. Sőt. Hadd említsem meg mindenekelőtt a műsor rendkívül friss reagálását a jó témákat, humoros gégékét kínáló egyes hazai és külföldi eseményeikre. Ami az előbbieket illeti, például a mostani táncdalfesztivál összekapcsolása a nosztalgiahullámmal, a régebbiek nagy slágereinek a felidézése. (Ä szellemes kommentárok mintha a néhai Darvas Szilárd alapötletére, a híres slágermagyarázatokra épültek volna, — ami cseppet sem volt baj.) A szátirikus külföldi „tudósításokat” pedig igen találóan kifejező dalrészletekkel sikerült aláfesteni. (Csak egyet közülük, a Szadat—Begin találkozóról: „Az a két álmodozó ...”) Tetszett Gálvölgyi János is, ezúttal Kudlik Júliának maszkírozva. Nos, a műsor hangulatos nyitánya volt a szombat esti tévézésnek. Jókedvünk tovább tarthatott a tanévnyitó hagyományos vidám műsor alatt, mely ezúttal a Szamárfül címet viselte, s az egyes számok szerzői diákok voltak. így volt ez még akkor is, ha színvonal- és humorbeli egyenetlenségeket is tapasztalhattunk. Nekem legjobban a diákhumor tömör kifejeződései (apróhirdetések, rövid, csattanós párbeszédek) tetszettek, meg a szeptember elsejei életkép egy srácról, a versikék már kevésbé tűntek szellemeseknek, — legfeljebb bájosaknak. S az űrhajós jelenet kissé hosszadalmas volt. A szerkesztő Felbecsülhetetlen értékű az a hangdokumentum-tömeg, amely a rádió szalagtárában a szerkesztők rendelkezésére áll. A köztudat ezt talán nem is fogja fe’_, nem érzékeli teljes jelentőségében, mert szinte minden visszatekintő műsorban hallhatunk eredeti felvételeket is. Csak olyankor döbbenünk rá mind a meglévőnek az értékére, mind pedig a meg nem lévőnek a hiányára, ha azt halljuk a műsorvezetőtől vagy a bemondótól, hogy sajnos ennek vagy annak a két-há- rom évtizeddel ezelőtti színházi előadásnak nem találták meg a felvételét a rádió hangtárában. Nem lehet tehát eléggé megbecsülni a meglévőt. Mindez arról jutott eszembe, hogy régóta rendszeresek a nagy művészekről, tudósokról készített megemlékező összeállítások, mindaz évfordulók, mind pedig a napjainkban bekövetkezett elhalálozások okán. De még a múlt hét egyik ilyen műsorában is kénytelen volt a narrátor valamely színházi előadás felvételének hiányán sajnálkozni. A héten Dómján Edit, Svéd Sándor és Rajz János játéka, énekhangja éledt újra az archív felvételek, a rádiósok jóvoltából. Nagyon lehet örülni ezeknek az ajándékoknak, melyeket a hallgatónak nyújt át ilyenkor a rádió. Voltak és vannak az embernek kedve? könyvei, amelyeket — ha ideje engedi — újra elolvas, vagy legalább belelapoz. Most már vannak az embernek kedves rádióműsorai is — hang játékok, dokumentumműsorok, színházi közvetítések — amelyeket szívesen hall ismét. Az sajnos nem rajta múlik, hogy mikor részesül ebben az örömben, de hát ezzel számolnia kell. Azt hiszem, nem mondok újat a rendszeres rádióhallgatónak, ha kijelentem, hogy Gácsi Sándor műsoraira, riportjaira érdemes odafigyelni. Legutóbb így most jobb? főcím alatt az álmaszekség tapasztalatairól gyűjtött információinak egy részét adta közre. Gácsi nem kíméletes kérdező, a kényes pontokat sem kerüli meg. Ebben a műsorában az állami vállalatok által árverés útján bérbeadott vendéglátóhelyek új lehetőségeiről, követelményeiről, a vendégek jobb kiszolgálásának módozatairól, a szakma szeretetéről, sőt hivatásként, szolgálatként való felfogásáról volt szó. Nem tudni — lehet, a vendéglátó vállalatoknál sem tudhatják még — hogy mindez ilyen vállalkozást számítva, milyen lesz a végeredmény hosszú távon. Az biztos, hogy leleményesség (fantázia) és a vendég iránti nagy figyelmesség nélkül nem lehet majd boldogulni az ilyen bérleményekben. Ez kitűnt Gácsi Sándor műsorából is. Nem tudom, elhangzott-e pénteken a késő esti órákra kitűzött hangjáték, a Mint napok közt a vasárnap. Nem volt közelemben akkor rádió. Moldova György hangjátékát a nyáron olvastam a Kortárs augusztusi számában. Nagyon megragadott, ezért sajnálom, hogy nem hallhattam, de azt is éppúgy sajnálom, hogy a nagyon késői időpont miatt bizonyosan sokan elmulasztották ezt a némcsak érdekes, hanem mélyen elgondolkoztató rádiójátékot. Érdemes lenne egy korábbi napszakban megismételni. Seregi István [jKÉPERNYÖfmi Kopper Judit és a rendező Kardos Ferenc jó ritmusban — és minden bizonnyal sok szeretettel elegyítette a hatásos részleteket a némileg túlírtaknak tetszőkkel. Két riportot vélek a legérdekesebbnek Juhász Árpád hazai témákkal foglalkozó ismeretterjesztő magazinja, a Kalendárium vasárnapi adásából. Az egyik a légi irányítás rejtelmeibe vezetett be szakszerű és közérthető magyarázatokkal (igazán illetékes, a Ferihegyi repülőtér egyik forgalomirányítója volt az interjúalany) és valóságos helyzetekről készített filmrészletek lejátszásával. A másik a nem mindennapi életpályájú Kövi Pállal folytatott beszélgetés, az Erdélyi lakoma címmel a minap megjelent könyve kapcsán. A 30 éve New Yorkban élő hazánkfia, aki az ottani egyetemen tanította is a gasztronómia tudományát, lám, nem felejtette el a hazai ízeket, s méghozzá nyilván sikerkönyvet írt róluk. Igen tartalmas (s közvetlenül az iskolaév kezdete előtt nagyon aktuális) blokk volt a szülők indokolatlan idegenkedéséről a korrekciós (kisegítő) osztályokról, az iskolaérettségi vizsgálatok megbízhatóságáról és az életkor szerint is jobban differenciált iskolakezdés szükségességéről. Viszont túl nehéznek és lebonyolításában is nehézkesnek éreztem az „Út az ismeretlenbe” telefonos vetélkedőt a hazai, kevéssé közismert műemlékek fénykép alapján történő felismeréséről. Bárhogy akart segíteni a műsorvezető a megfejtésre jelentkezőknek, igyekezete meddő erőlködés maradhatott csupán. Merkovszky Pál
