Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
1981. augusztus 30. o Múltidéző Gyöngyöspatán Az épület a falu fölé ma- gaslik. Nem hivalkodóan, gőgös merevséggel, hanem szépségének, értékének biztos tudatában, szerényen. Mégis minden arrajáró felpillant, felfigyel rá, megcsodálva a patai várdomb híres diadémját. A régész errefelé népvándorláskori edényt talált, s meglelte egyik honfoglaló ősünk sírját is. Mindkét adalék arra utal, hogy eleink szívesen telepedtek meg ezen a helyen. Anonymus részletesebb információkkal is szolgál: „Árpád vezér a Mátra erdejében nagy földet adott Eönek, és Edömérnek, ahol később unokájuk Pota várát „építette”. Méghozzá földből és fából formálva meg ezt az erősséget. Róla egyébként azt is tudjuk, hogy apja volt egyik királyunknak, Aba Sámuelnek. ök arra gondoltak, hogy Szent Péter tiszteletére templomot emeljenek. Ez inkább amolyan diplomatikus húzás volt, mint hitből fogant lépés, hiszen mindkettőjüket a múlt bűvölte el, s a messzi Keletet idéző sámánok álltak hozzájuk közel, nem pedig a keresztény papok, akiknek hűvösségét, rideg kegyetlenségét elítélhették. Először csak egymás közt, pórázon tartva az áruló, a vétkes szót. Utódaik — többek között a II. András által bőkezűen megjutalmazott Demeter mester — mélyen hallgattak ezekről a történetekről, s a kegyeskedők sorát gyarapították, mivel így kívánta meg egyéni érdekük, érvényesülésük. Nem véletlen, hogy már 1100 körül a faluban is elkészült egy egyhajós kis 8,5X6,5 méteres — építmény. Ezt az 1200-as évek vége felé kápolnával bővítették, s tornyot is csatoltak elé. Mindez bizonyítható tény, hiszen az ásatások során előkerültek az alapfalak maradványai. Később — valószínűleg az 1300- as esztendők elején — Nek- csei Demeter tárnokmester, aki korának legműveltebb főurai közé tartozott, erőteljesen átformáltatta az épületet: elkészíttette a szentélyt, a fő, a déli oldalhajót, a sekrestyét, valamint egy oldalkápolnát. Arról sem feledkezett meg, hogy vonzóbbá, szemet gyönyörködtetőbbé tegye a belső teret, ezért falképeket festetett. Az Országos Műemléki Felügyelőség feltárást és renoválást végző munkatársai ezekből is megtaláltak néhányat. Honnan kerülhetett ide a hajdani mester? Erre már aligha kapunk választ, az azonban aligha vitatható, hogy az egykori piktor még nem isA gyöngyöspatai templom. (Szabó Sándor felvétele — KS) merte a perspektivikus ábrázolásmód rejtélyeit, mert beállításaira az egysíkú megközelítés jellemző. 1420 körül az új nagyúr, Szécsényi Simon szintén igazolni óhajtotta mecénási indulatát. Nem sajnálta a pénzt, ö és leszármazottai építették a régi anyagának felhasználásával — a ma is álló, jellegzetes, párját ritkító tornyot. A gondok-bajok ezt a vidéket sem kerülték el. Akkor is, ha később kopogtattak, mint másutt... 1460-ban Giskra huszita seregének két vezére, Zagyvafői Andriskó és Úrik befészkelték magukat a várba, s innen indultak pusztító portyákra, rettegésben, létbizonytalanságban tartva az egész környéket. A garázdálkodás akkora felháborodást váltott ki, hogy a fiatal Mátyás király elhatározta, nem tűri tovább a zűrzavart, s maga bünteti meg az önkényeskedőket. Július nyolcadikén győzött is az általa vezérelt sereg. Valószínűleg kellemes napokat tölthetett itt, s ezeket honorálta azzal, hogy mezővárosi rangra emelte a települést, azaz kiváltságok sorát biztosította számára. Elképzelhető, hogy a könnyen szenvedélyre lobbanó fenséget szép szemek tekintete babonázta meg. Ha így történt is, titok marad ... A krónika megőrizte Király Mihály plébános nevét is, aki az 1650-es években felállította a ma messze földön híres Jessze-oltárt, amely tulajdonképpen Krisztus családfájának érzékletes ábrázolása. A monumentalitásáNyári „síelés" a Pilisben val is megragadó faszoborkompozícióban még nem gyönyörködhetünk, mert jó néhány darabja az OMF restaurátorainak budapesti műhelyében pihen, várva, hogy újjávarázsolva visszaküldjék. Fontos forduló még 1740. Ekkor és az elkövetkező esztendőkben lebontják a megrozzant kápolnákat, és a sekrestyét, majd kibővítve újjáépítik az északi oldalhajót. Több mint tíz éve serénykednek itt a műemlékes szakemberek. Nekik köszönhető, hogy fellebbent a titkok fátyla, s minden rejtély megoldódott. Helyreállításból mindenesetre jelesre vizsgáztak, mert úgy dolgoztak, hogy a látogatók előtt felvillantsák az egyes stílusok legmarkánsabb jellemzőit. Az élmény megbabonáz bennünket. Harmonizál itt egymással az erőt, a robosztusságot sugárzó román, a könnyedebb, az elegánsabb, a magasba szökkenő gótikával, s a díszítéseiben, színeiben pazarló barokkal, s a szobrokon felbukkanó csipkefinom rokokóval. Mindegyik más, valamennyi újat hoz, ám mégis szerves folytatása a korábbinak. Ahogy a fiúk és az unokák örökítik tovább a déd- és az ükapák karakterét. Pécsi István FILMÜEGYZET A Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Visegrádon, a Nagyvil- I ám te tőn hernyótalpas, újfajta sporteszközt kölcsönöz a sísport kedvelőinek. A rolikának is nevezett új sporteszköz; a gyepsí, sícipőre szerelhető. A képen: rollkázó a Pilis lejtőin. (MTI fotó) Majmok és emberek, bolygók és filozófiák Nem dicsekvésként, hivalkodásból említem, de hát a tárgyhoz tartozik és bizonyítható tény: néhány évvel ezelőtt találkoztam Franklin Schaffnerrel, a Majmok bolygója rendezőjével. Filmet vásároltunk az angol fővárosban és az egyik fogadáson megjelent a neves amerikai művész is. Addig sürö'gtem- forogtam, míg néhány szót nem válthattam vele. Feltűnően barátságtalan volt. Foghegyről odavetett „nem”-jei és „igen”-jei arról tanúskodtak, hogy csak megtűr beszélgetőpartnerként, egyébként esze ágában sincs engem egyenrangú embernek tekinteni. Volt már ilyesmiben részem párszor, gyorsan napirendre tértem a dolog fölött, de azért még sokáig foglalkoztatott a kérdés: vajon miért haragszik rám Mr. Schaffner? Árthattam én neki egyáltalán? Miért nem barátságosabb egy világhírű filmes? A választ hamarosan megtudtam. Londoni vendéglátóink felvilágosítottak arról, hogy Franklin Schaffner szemében a magyarok „vörös posztónak” számítanak. Egyszerű okokból. A rendező — számos siker kovácsa — nemcsak erkölcsi elismerésekre vágyik, hanem üzleti babérokra is. Mi viszont, számára eléggé el nem ítélhető módon, negligáljuk a munkáit. A Pillangót csak jelentős késéssel mutattuk be. A Majmok bolygóját a Filmmúzeumba és klubokba száműztük. Amikor Londonban jártunk, magyarországi forgalmazásra nem vásároltuk meg a Brazíliai fiúk-at (pedig Gregory Peck játszott benne és a mű pálcát tört a túlélő fasizmus fölött). Erről a filmről egyébként annak idején a Kelet-Magyarország hasábjain beszámoltam. Egyszóval Franklin Schaffner nem kedveli a magyarokat. (Innen üzenem neki, kiengesztelésképpen: 1981-ben — tizenhárom éves késéssel — rehabilitáltuk a Majmok bolygóját. Amiből egyértelműen kiderül, hogy eddig sem Schaffner úrral volt vitánk, hanem a filmjeivel, meg azok szemléletével.) Mondom, Schaffnernek rossz véleménye van a magyarokról. Istenem, túléljük. Nagyobb baj, hogy a Majmok bolygója című Pierre BowIIe-regény készítője az emberiséget is a sarokba állítja. És máris a sci-fi adaptációnál járunk, mely — a magyar mozilátogatók örömére — most széles körben került bemutatásra. Noha a prózai mű is ismert nálunk, ezúttal eltekintünk a szokásos mé- ricskéléstől: az amerikai szu- perproduktumot — szuverén tolmácsolásról lévén szó — önmagában kell megítélnünk. Az eszmei következtetések előtt elevenítsük fel a cselekmény főbb fordulatait. Négy űrhajós hibernált állapotban indul messzi útra. Több száz évvel túlélték korukat s az a céljuk, hogy fajukat, a „sárkányfog-vete- mény” emberiséget átmentsék a jövőbe. Egy ismeretlen bolygó felszínén landolnak. Kellemetlen körülmények között. Az együttes női tagja meg is hal, a többiek mentőcsónakba szállnak. Az expedíció hamarosan tapasztalni kénytelen a „gazdák” ténykedéseit. A földrészen majmok az urak, akik lovaikon ülve veszik üldözőbe a magasabb rendű civilizáció követeit. Az összeütközés — sőt: az életre-halálra való összecsapás — elkerülhetetlen. Számos fordulatot követően kiderül, hogy Taylor parancsnok és társai egyáltalán nem egzotikus bolygóra kerültek, hanem az egykor virágzó Föld roncsaira. Ami ugyanis a ma és a távoíi jövő közben „történt”, iszonyatos: a háborúskodások elpusztították a glóbuszt s az emberszabású lények vették át tőlünk az élet irányítását. Civilizáció volt — nincs. A múltat nem tanácsos, sőt nem is szabad kutatni. Összetört a Szabadságszobor és vele együtt elporladtak a nemzedékek legszebb álmai is ... A Majmok bolygóját vérbeli profi készítette, aki birtokában van a hatáskeltés minden rafinált eszközének. Tudja, hogyan kell izgalmat csiholni a nézőtéren, s nem megy a szomszédba ötletekért, ha a cselekményt akarja feldúsítani és a szituációkat „felpörgetni”. Nyilvánvaló: a pénzt sem sajnálták tőle megbízói, a film kiállítása ugyanis meglehetősen attraktív. (Egyszer ezzel a kérdéssel is érdemes lenne szembenézni: összefügg-e egymással, s ha igen, miképpen: eszmeiség és költségvetés, művészi eredmény és anyagi háttér. Annak ellenére, hogy a válasz nyilvánvaló. Ha a világ legjobb filmjei a legdrágább művek lennének, akkor a Kleopátra meg a Csillagok háborúja sokszorosan lekörözné a Patyomkin páncélost is.) Szóval Schaffner mester filmcsinálásból jól vizsgázott. Filozófiai — világnézeti — pesszimizmusával azonban semmiképpen sem tudunk azonosulni. Mert mit is hirdet ebben a lefegyverzően érdekesen megformált filmben? Nem mást, mint azt, hogy ez a világ — mármint a mi mostani világunk — a létező világok legrosszabbi- ka, mely elkerülhetetlenül a vesztébe rohan. Mi több: a lélekharangot „őseink” fogják meghúzni fölöttünk. Elhiszem, hogy Schaffner a „mi lenne, ha” kérdést feltéve jutott el kicsit szomorú, kicsit cinikus konklúziói megfogalmazásáig — s bizonyára Pierre BttuHe prózája is eme hangsúlyok kidomborítására ihlette. Mégis. Mint ember, s mint mozinéző tiltakozom a lehangoló perspektíva ellen. A Majmok bolygója — mesepéldázatnak — túlságosan komor. Mint sci-fi, tudománytalan. Mint filozófiai summa, sovány. Ha legközelebb találkoznék Franklin Schaffnerral — minimális a valószínűsége —, így szólnék hozzá: „Uram ön klasszis rendező. Miért csak a sötétségről, a bajokról, a drámákról készít filmet? Ideje lenne már az Ember szellemi magasabb- rendűségéről is beszélni, nem gondolja?” Veress József EMmawnm Emlékezetem pályája A szerző közös ismerősünk. Arca, alakja, gesztusai a tv képernyőjéről, jellegzetes hanghordozása az éter hullámain át, gondolatmenete betűformában, könyvei publikációi révén eljutottak hozzánk. Ügy gondoljuk tehát, hogy ismerjük. Valószínűleg, valamennyire. Amit őrzünk róla, az elsősorban az, hogy egyéniséget tükröző modora van. Abody cseveg, szellemesen, sziporkázóan. Abody vibráló, csapongó, okos. Ahogy közléseinek zsilipjeit megnyitja, mondanivalójának áradó bősége fog körül bennünket, s többnyire a ne- vettetés felhangjával hat ránk. Abody gunyoros, ironikus, még egy parányit gonoszkodó is — de hát istenem, önmagával szemben is az. Hangoskodóan felszínes, ugyanakkor pallérozóttan mélyenszántó. Sokarcúságával együtt és egyszerre ugyanaz, észrevehetően csakis ő: Abody. Hogy milyen most? Keserűbb, mint volt. Hangja után ítélve meggyö- törtebb, barázdáltabb. Intel- lektuálisabb, lényeglátóbb. Hasonlóan ahhoz, aki betegen, kórházi ágya szélére kiülve a múlandóság — az öröklét megnyugtató illúziója helyett — a befejezetlen- ség, a félbemaradottság lehangolóan köznapi dolgait faggatja. (Az utalásokból kiderül: kórházi időszaka írásait válogatta kötetté.) Történetei sötétebb alaptónusú- ak, de nem pesszimisták, noha lenne rá elég ok: akikről szól, akiknek portréját megrajzolja, azok már halottak. Eltávozott az élők sorából a mester, a barát, a tanítvány, s bennük ami közös,, a tisztelt, becsült ember, akihez valamiképpen erősebb kötelékek fűzték. Az együtt végzett munka öröme, az alkotás folyamatának sikerélményei, harcok, viták, kudarcok, — van mire visszatekinteni. Az Emlékezetem pályája írásai — a memoárirodalomra érzékenyebben reagáló fül óhatatlanul Kazinczy: Pályám emlékezetére hallhat rá, s nem véletlenül, mert ötletet adó műről van szó — noha nem egzakt kifejtései egy korszak irodalmi, művészeti élete jellemzőinek, de adatgazdagságukkal, az ösz- szefüggések más optikán történő megvilágításával feltétlenül értékes adalékok mindahhoz, ami az ötvenes-hatvanas évtizedek fordulópontján e körökben lezajlott. A visszaemlékezések, meditációk eléggé szeszélyes fordulatokkal, de többnyire az irodalommal kapcsolatos kérdések mezsgyéin haladva közelítik tulajdonképpeni tárgyukat, s az önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt, mozaiktörténetekből végül összeáll egy-egy nagyobb formátumú személy jellemrajza. Füst Miláné, akire volt miért felnézni, akitől volt mit tanulni, akinek mellőztetése, elhallgattatása majd újbóli megszólalása elgondolkodtató példa marad (A tanár úr); Czibor Jánosé, aki tehetségek sorát indította el a pályán — Csurka István: Ki lesz a bálanya c. drámájának alakjait róla és baráti köréről mintázta —, de ki tudja miért, öngyilkos lett (Dupla vagy semmi); az idejekorán elment Egri Csaba (Elkésett nekrológ), Kellér Andor élettanulságai (Szegény Bandi bácsi); és végül az osztálytárs, a barát, a színészóriás L atinovits Zoltán rosszul be- végzett élete — olyan sűrítmények, amelyekből néhány mondat etikai szempontból is rá kell, hogy kerüljön a kor egy adott szakasza történetének margójára. (Piki. Rekviem staccatóban.) Abody visszaemlékezései legendás életű volt pályatársaira, kortársaira több mint tiszteletadás, kegyelet. Megidézettjei bemutatása révén alkalma nyílt saját gondolatainak, nézeteinek kifejtésére. Az élet „nem tankönyv- modell” — mondja, s az olvasottak alapján azonosíthatjuk, valóban nem az. A hősei sorsába „szorított történelem” diagnózisában a maga módján, stílusában vall erről — elkedvetlenítően sok ismerettel. (Gondolat, Bp., 1981.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
