Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

1981. augusztu:

KELET-MAGYARORSZÁG

3

Alkotó pedagógus

NYÍRPILIS, 1981. AUGUSZTUS

SOKAN TALÁN UNALMASNAK TALÁLJÁK — még a szakmabeliek is — ha az alkotó pedagógusról esik szó. Ellenvetésként gyakran elhangzanak a nem is alap nélküli megjegyzések: „Ugyan, harminc-negyvenes létszámú osztályokban, hogyan képzelhető el az alkotó jellegű nevelés-oktatás?” Hivatkoznak módszerbeli, nevelési, oktatási gyenge pontokra is, nem kevésbé az olykor bénító, szürkítő, rutinmunkára ösztönöző tantestületi légkörre. Nem jó dolog kitűnni az átlagból — mondják — aki újat akar, kísérletezik, meri vállalni az új módszerek, nevelési eljárások kockázatát, gyakran magára vonja a nevelőtársai féltékenységét.

Mindezek, nem a fantázia szülöttei. Igaz nem minden iskolában, nem egyformán, nem ugyanazok a gondok — de ilyen körülmények gyakran nehezítik az alkotó pedagógiai munka kibontakozását. De azt is mondhatnánk, ennek az ellenkezője is igaz, mostoha tárgyi-személyi körülmények, nem éppen példás tantestületi együttműködés és vezetés mellett is tudunk olyan tarítókról, tanárokról, akik alkotó módon végzik munkájukat. Ezzel persze nem kívánjuk azt erősíteni, hogy a rossz munkahelyi és egyéb tényezők mellékesek az egyéni és közösségi munka eredményessége szempontjából.

Az igazában elhivatottságot érző, jól felkészült, az új iránt fogékony, önmagával szemben igényes pedagógus azonban a kedvezőtlen, zavaró körülményeket is képes leküzdeni, nem szürkül el, nem válik gépies „óraadóvá”.

MILYEN FELTÉTELEI vannak iskoláinkban az alkotó nevelői tevékenységnek? Mit tehet az iskolavezetés, a neveléstudomány, a pedagógusképző intézmény, hogy a jelenleginél többen érezzék az alkotó hevületet? Ezekre a kérdésekre kutatták a választ azon a háromnapos nyíregyházi országos tanácskozáson, amelynek központjában az alkotó iskola, az alkotó pedagógus személyisége állt. A neveléstudomány és a gyakorlat jeles képviselői mondták el előadásokban, vitákban, kötetlen formában véleményüket, melyek gyakran jócskán el is tértek egymástól. Megyénk kísérletező, gyakorló nevelői közül is többen elmondták, szerintük mi hátráltatja, mi vihetné előbbre az alkotó munkát?

KULCSKÉRDÉS A PEDAGÓGUS SZEMÉLYISÉGE. Problémaérzékenység, eredetiség, befejezettség, elkötelezettség, gyermekszeretet, humanista tantestületi és iskolai légkör — ezek a fogalmak kerültek leginkább szóba, mint az alkotói nevelői tevékenység ismérvei, feltételei.

A nevelési tanácskozás, amelyet neveztek fórumnak, továbbképzésnek, szimpozi- onnak, — szemléletformáló szerepet is betöltött. Hozzájárult, hogy a résztvevő 100— 120 pedagógus az ország minden tájáról, tisztábban megfogalmazza az alkotó nevelői tevékenység legfontosabb jellemzőit, tudatosabbá tegye önmaga előtt, hogy a nehezítő tényezők elháríthatok.

Hogy szakmája mesterévé, netán művészévé váljon a nevelő, sok tekintetben nem csak a munkahelyi körülményein és a saját törekvésein múlik, hanem azon is, meg- van-e minden adottsága, képessége, tehetsége ehhez a hivatáshoz. Ide kívánkozik ugyanis a gondolat — mely kapcsolódik a jeles pedagógustársaság tapasztalataihoz — ma még a nevelői pályára jelentkező fiatalokat, alapos pályaalkalmassági vizsgálatok nem teszik mérlegre, vajon a

főiskolai, egyetemi tanulmányokra jogosító pontok megszerzésén túl, megvannak-e a legfontosabb, a pedagóguspályára őt alkalmassá tevő tulajdonságok, képességek.

ÖNMAGÁBAN PERSZE az alkalmassági vizsgálat nem oldana meg mindent, de sok fiatalt kiszűrne, megmentene az egyéni kudarctól. Ehhez — bár nehéz változtatni a főiskolai, egyetemi felvételi renden — olyan rugalmasság kellene, amely az érdemjegyek, megszerzett pontszámok mellett legalább ilyen fontosnak tartaná a nevelésre való rátermettséget, tehetséget, még akkor is, ha némely tárgyból gyengébb az érdemjegye. Sajnos ennek a módját még nem találta meg oktatásunk: pontszámok döntenek arról, ki lesz pedagógus, nem a tehetség. Ezekre az „adósságokra” is gondolnunk kell, amikor iskoláinkban az alkotó nevelői tevékenységet sürgetjük. Ezt azonban azoktól várhatjuk, akik életcélnak tekintik a nevelést, és személyiségükből nem hiányzik az a tehetség, melyhez még igen fontos a szorgalom, a megszerzett tudás örökös gazdagítása, az önmagát megújítás képessége is.

Páll Géza

Naponta átlagosan 100—410 mázsa kenyeret sütnek a nyíregyházi kenyérgyárban. Henzsel Ágnes a gömbölyítőgépből kijövő tésztát formázza.

(Császár Csaba felvétele)

tott fővel jártak, mintha a homokot kutatnák, mintha elvesztettek volna valami kincset.

Most meg széles mellel, napégette arccal, mondhatni büszkén közeledtek.

— Jó napot — mondtam.

— Mi az, hogy jó napot.

Galambos

Lajos:

Dohányföld

Talán szervusztok, nem? Kölyök korunkban nem volt jó a szervusz?

— Dehogynem.

— És most?

— Nekem nagyon is jó.

— Ebben maradunk.

S tele jó érzéssel leültünk az árokparton.

— Már ne haragudjatok, egy időben csak lehajtott fővel láttalak benneteket, mintha az orrotok folyt volna szüntelen.

— Megvolt az oka.

— Na.

— A mi őseink, ameddig csak az emlékezet vissza tud szállni, mindig is dphányo- sok voltak. S mind e tavaszig hiába könyörögtünk, termeljünk dohányt, mindenki jól fog járni, bárki megláthatja, mi is, és a mi nagy szövetkezetünk is. Sok kifogás akadt. Pajtánk még csak akad, a csirkéket kitelepítjük onnan, ha megépül a baromfiól, de a dohánytermelés minden más gondját ki vállalja felelősen?

— Mi! Csak szántassatok fel nekünk harminc hektár földet e helyen, ahol most vagyunk. Világos?

A másik Mudra, a kisebbik, legyintett:

— Nem lett csak huszonöt. Pedig megbírtunk volna harminccal.

— Pofa be — mondta az idősebb. — Majd ha meglátják a hasznát, lesz majd itt több is. Csak győzzük.

— Én győzöm, a fellegit neki — csapott a térdére a kisebbik ember. — Az eget is elbírnám, ha dohánnyal lenne beültetve, olyan erőt érzek magamban.

Aztán csak ültünk még ott az árokparton, s néztem szótlanul a két boldog embert.

Mentek, maradtak...

Sarkadi Gyuláné a félig kész ház előtt...

Ülünk az udvaron, egy kiselejtezett iskolapadon. Mint a legtöbbször, most is Kiss Árpád, a pilisi iskola vezetője segít eligazodni a falu életében. De segít a kollégája, Kovács István is.

Olyan emberek után kutatok, akik helyben keresik a boldogulást, s olyanok után, akik itthagyták a falut, máshol próbálnak szerencsét.

Beszélgetünk, s betoppan közbe Carancsi Mihály, a községi tanács elnökhelyettese, a pilisi ügyek legfőbb képviselője. Sorolja: az- utóbbi években kik költöztek Ve- csésre, Érdre, Szigetszentmik- lósra, Monorra ... már félig tele a jegyzetfüzet, mikor Nyírbátorhoz érünk. Ideköltöztek a legtöbben.

Szász Barna azonban nem ment sehová. Traktoros, 11 esztendeje dolgozik a tsz-ben. Sokáig rakodómunkásként, majd három éve megszerezte a jogosítványt, azóta gépen ül. Azonban neki sem volt egyenes az útja, jókora kitérőt tett, hogy aztán visszatérjen falujába.

— Az általános iskola után majdnem pulyafejjel engem is elkapott a vágy, irány Pestre! — emlékezik a fűrésztelep falához dőlve. — Villamoskalauz voltam, majd mikor megismertem az asszonyt, s 68-ban megházasodtunk, gondolkozni kezdtünk. Lakást ki tudja mikor kaptunk volna, a tisztességes albérlet megfizethetetlenül drága volt, gondoltunk hát egy nagyot, hazaköltöztünk.

— A feleség nem ódzkodott?

. — Faluban nőtt fel ő is, Győr megyében. Kilátástalan volt fent az életünk, s most is azt mondom, jól tettük, hogy ott hagytuk a várost. Cseppet sem hiányzik.

— Lakás?

— Már Pesten is volt egy kis megtakarított pénzünk, s itt Pilisen vettünk egy öreg házat. Most költöztünk újba, 90 ezerbe került. Olcsó itt a lakás, meg a telek is, jól jár, aki itthon marad. Négy gyerekünk van, szabadabban élünk, mintha Pesten maradtunk volna.

Sétálunk a főutcán, szembejön velünk egy fiatalasz- szony, kerékpárján három gyerek. Üveges József né, itt lakik mindjárt a faluszélen. A ház öreg, de jövőre építenek. Csak az OTP-kölcsön- re várnak, meg arra, hogy megnőjenek a kis üszők, malacok. Ha eladják őket, lehet kezdeni az építést. Van itt az udvaron minden: megszámlálhatatlan sok pulyka, tyúk, csirke, meg az eperfához kötve két kis tarka borjú.

— Dolgoznunk kell — mondja a háziasszony — mert a sült galamb nem repül a szánkba. A férjem délelőttös, ha jön, én már megyek.

— Mióta dolgoznak a bátori cipőgyárban?

— Ó, az emberem már négy éve, én még csak most kezdtem januárban. Bár hamarabb mehettem volna. De jöttek a gyerekek, hat évig voltam gyesen.

— Gondoltak arra, hogy a munkahelyükre, Nyírbátorba költöznek ?

— Gondolni gondoltunk, szét is néztünk a városban, de ott annyiba kerül egy telek, hogy Pilisen házat lehet belőle építeni. Meg aztán itt ez a nagy kert, megterem minden. Most is száz ölen termesztünk uborkát, eddig árultunk belőle vagy 5 ezer forintot. Meg a gyümölcs, a zöldség, a krumpli, a jószág. Ha az ember szeret dolgozni, mindegy hol él.

Már búcsúzunk, amikor átszól a szomszédasszony, Nagy Mihályné: azt írjuk meg, ha elviszik Pilisről az iskolát, végképp meghal a falu. A fiatalok így is mennek, hátha mpe isknla spm Ips/

Gyönyörű, új ház Nagyék lakása. Az udvaron, a teraszon ezernyi virág, muskátli, dália, őszirózsa.

— Látszik, hogy asszonyok laknak csak a házban — mondja, mikor beljebb tessékeli a vendégeket. — A férjem, a két fiam Pesten, csak a két lányom van itthon. Az emberem már több, mint húsz éve jár Pestre. Tudja, hogy volt az ötvenes évek végén. Se munka, se pénz. Pedig lakást akartunk venni, s kellett a forint. A fiúk már az apjuk után mentek.

— Gyakran látja őket?

— O, az uramnak nagyon jó helye van, gondnokhelyettes egy munkásszállón. Tíz napot dolgozik, ötöt meg itthon van. A fiúk már ritkábban jönnek, pedig van kocsijuk is. Azt mondják, mit csináljanak ők vasárnap itt a faluban. De ha munka van, mindig jönnek. Apjukra ütöttek, nem félnek a dologtól.

— Közelebb nem találtak volna munkát?

A háziasszony széttárja a karját, legyint:

— Mit mondjak? Ott tanultak, megszokták a városi életet. Mihályom meg már kihúzza a nyugdíjig. Jaj, alig várja már, hogy elmenjen az

Szász Barna

Nagy Mihályné

Üveges Józsefné és három gyermeke

a pár év. Azt mondja, felé sem néz Pestnek.

Nyírbátor, a vasúti felüljáró töve. Két, egykor pilisi család is él itt, Sarkadi Gyu- láékat keressük. Az aszony a verandán rendezkedik, a gyerekek valahol játszanak, az ember meg Pesten. A Láng Gépgyárban dolgozik, majdnem negyedszázada.

— Tessék, csak üljenek le — mondja Sarkadiné, majd hozzáteszi: — Igaz, nem a magunkéban lakunk, de kibírjuk már ezt a néhány hónapot. Félig kész a ház.

— Otthagyták a pilisi lakást egy albérletért?

— Házat vettünk mi itt annak idején, de annyira vizes volt, hogy le kellett bontani. Most építünk újat, itt a szomszédban.

— Pilisen hány évig éltek?

— Kereken tíz. Hatvanhétben házasodtunk, s négy éve költöztünk be Bátorba.

— Megérte?

— Hát... a gyerekeknek biztos jobb itt — feleli tétován. — Meg a férjem is azon volt, jöjjünk csak jöjjünk, öt-hat éve még nem volt olyan jó a buszközlekedés, mint most. Bátorból majd minden hét végén gyalog kellett hazáig jönni. Megunta. Itt meg a szánkban az állomás. Vagy két éve megpróbált itthon elhelyezkedni, de sehol sem adták volna meg neki a mostani 22 forintos órabérét. így aztán, visszament. No de jöjjenek, nézzék meg az épülő házat.

Néhány méter csak, s már a félig kész lakás közepén állunk. Itt lesz a két szoba, a konyha, a fürdő. Sarkadiné büszkén mutogat, majd hirtelen elhalkul a hangja. Azt kérdezi, igaz-e, hogy olyan nagy vihar volt a múltkor Pilis környékén. Kikerülte, mondjuk. Nagyot sóhajt, s elfordul. Ki tudja mire gondol?

Már megírtam ezt a riportot, amikor kapom a hírt Pilisről: Kovács István tanító barátom elköltözött a faluból. Ecserre, Pest alá mentek, közelebb a városhoz.

Szöveg: Balogh Géza Fotó: Gaál Béla

E

gyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy Varjú Miska a nagy pótkocsis vontatójával nyers dohányt szállít. A pótkocsi oly gyönyörűen megrakva, hogy nem hinném: a leveleken akárcsak egyetlen kis gyűrődés is lenne.

— Honnan hozod?

— Egészen biztos, hogy nem loptam — nevetett.

— Az egészen biztos. De melyik részről?

— A Körte-dűlőből.

— Nem tudtam, hogy a szövetkezetnek dohányföldje is van.

— Eddig nem is volt. Ez az első esztendő. És mondhat tóm, boldog lett általa két család. Ha akarsz, a következő fordulóban kijöhetsz velem.

— Gyönyörű dohány.

— Az. A fajtájára nézve is szabolcsi.

így esett, hogy jó két óra múlva már ott állhattam a Körte-dűlőben, a dohányföld szélén. Miska kiáltott a két Mudrainak, hogy jöjjenek csak ki az árokpartra egy pi- paszívásnyi időre.

Na hisz ismertem én őket régtől, de amióta beléptek a szövetkezetbe, amolyan lehaj-