Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET , • v ____ t V___ — Emlékhely Mohácson Négyszázötvenhat éve, 1526. augusztus 29-én szenvedtek vereséget II. Lajos király magyar hadai Szulejmán seregeitől. A magyar történelem új fejezete kezdődött ezzel, a török hódoltság másfél évszázada. A 150 esztendő sok szenvedést zúdított az országra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a népesség a XVII. század végére alig érte el a 3 milliót. A közelgő évforduló alkalmából mutatjuk be a csata színhelyén kialakított emlékhelyet. A régészeti kutatások már a század elején megindultak, s ezeket folytatta dr. Papp László régész, aki 1960-ban tárta fel a mohácsi csata első két tömegsírját. A gödrökben 220—250 vitéz maradványait lelték fel. Az emlékhely építése 1975 őszén kezdődött, s a földmunkák újabb három tömegsírt hoztak a felszínre. A Mohácsról Sátorhelyre vezető út mentén találhatja az elesettek emlékének adózó látogató azt a monumentális kaput, Pölöskei József ötvösművész alkotását, melyet 23 centiméteres bronzidomokból, 28 ezer szegeccsel állított ösz- sze. Az apró csontokat formázó szegecsek egy-egy halottra emlékeztetnek. A kapun belépve Rétfalvi Sándor szobrászművész két gyűrött bronzfalevélre írott sorai közük, hogy az emlékhely a csatavesztés 450. évfordulójára készült, gazdája az Országos Természetvédelmi Hivatal. Ezt követően földbe süllyesztett épület udvarába érkezünk, Vadász György Ybl-díjas építész művébe. Az udvar közepén tl- lés;G$ula szökőkútja áll, törött víragra emlékeztetve. A falakon pedig az Országos Hadtörténeti Múzeum tablói adnak eligazítást az eseményekről, s a kutatásokról. Az udvart elhagyva kertbe jutunk, s ennek központjában bukkanunk a Papp László által feltárt két tömegsírra. Ha a látogató körültekint, csodálatos, ám borzongató világban találja magát, mert a mohácsi csata fába faragott résztvevőivel nézhet szembe. A faragások ifj. Szabó István, Kiss Sándor, Király József és Kő Pál szobrászművészek alkotásai. Láthatjuk a tragikus véget ért fiatal királyt, II. Lajost, a seAz emlékhely bejárata: Pölöskei József diszkapuja. Kő Pál: Mocsárba fulladó lovak. (A szerző felvételei) regeket vezérlő kalocsai érseket, Tomory Pált, Szulejmánt, aki kötélkosarában levágott magyar fejeket tart. És ott II. Lajos király alakját Kő Pál véste fába. vannak a lovak, amint fejeiket utolsó erejükkel a mocsár fölé emelik, s a fegyverek, buzogányok, - kardok, lándzsák. Az ötödik tömegsír szomszédságában a halottakat elföldelő Kanizsai Dorottya alakja látható, öt Samu Géza örökítette meg. Igaz, az építés idején sok vita folyt arról, hogy a költségeket a további feltárásokra, avagy az építkezésekre fordítsák? Huszonöt négyzet- kilométert kellett volna végig vizsgálni, s végül a régészek érve döntött, akik azt mondták: újabb, jelentős eredmények már nem érhetők el a tetemes összegek feláldozásával sem. Az emlékhely tehát áll, méltó emléket állítva az ott nyugvó hősi halottaknak. Gaál Béla Tíz év. Ennyi a „korkülönbség” Kunszabó Ferenc „Makacs maradandóság” című könyvének legkorábbi és legfrissebb írása között. Mint az előszóban olvasható, ez az író szerint is „tetemes idő”. De az írásokon nem látszanak az öregedés jelei. Míg ez egyfelől a szerzőt, a társadalmunk problémáihoz felelősséggel közeledő szociográfust dicséri, nem lehet osztatlan az örömünk. A könyv lapjairól ugyanis olyan, a fejlődéssel együtt járó ellentmondások, a változó mindennapjainkban szívósan tovább élő „maradandóságok” sorjáznak, melyek visszahúznak, akadályoznak előrehaladásunkban. Portrékat és riportokat — szám szerint tizennyolcat — találunk a kötetben. Az előbbiek, az egyéni arcokat, sorsokat megrajzoló írások változatossága imponáló. A fiataFILMJEGYZET Sztereotípiák Ismétlés a tudás anyja — szokták mondani. Az élet számos területén érvényes ennek a szentenciának az igazsága, a filmművészet gyakorlatában azonban nem. Azért hozom szóba a dolgot, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy bizonyos témák, konfliktusok, megoldások, eszközök, fordulatok, gégék „visszaköszönnek” a vászonról és az „ezt már sokszor láttam” nyomasztó érzése mind sűrűbben keríti hatalmába — azaz bénítja meg — a szemlélőt. Mindjárt említek konkrét példákat is, előbb azonban szeretném a definíciót pontosítani. Természetesen elképzelhető bizonyos ismétlések felfedező ereje és esztétikai eredetisége. Ha valaki megismétel egy remekművet, nem kell megkövezni érte. Amennyiben a rendező — mondjuk Ingmar Bergman, Federico Fellini, Andrej Tarkovszkij — monomániás szenvedéllyel veti rá magát valamilyen jelenségre és újólag „körbejárja”, fölösleges vétót emelni. A film meghatározott egyezményes jelei is sűrűn ismétlődnek. Semmiképpen sem halálos bűn, ha a rendező elfogadja ezeket a normákat. A jelképek és motívumok állandósága megszokott a „nagyok” kifejezési arzenáljában. Ez is funkcionális ismétlésnek tekinthető (ilyen a tánc John Ford mozijában vagy a sokat emlegetett meztelenség Jan- csó Miklós filmjeiben). Nem az ilyesfajta „lánc- lánc-eszterlánc” ellen ágálok, hanem a fantáziátlan sztereotípiákat akarom ostorozni. A már bevált trükkök több tucatszor való elsütését. A kínos erőlködéssel és menetrendszerinti pontossággal megtervezett gégékét, melyek már egy-két évtizeddel ezelőtt is szakállasok voltak. A gondolatiság sablonokkal történő helyettesítését. A szituációk futószalagját. Végső soron: az igénytelenséget és a kényelmességet. Jó másfél-két évtizeddel ezelőtt egymásnak adták az olasz filmesek a következő aprócska vígjátéki fogást: Turisták ülnek az autóbuszban, az idegenvezető magyaráz, a tolmács fordít. A szöveg irgalmatlanul hosszú, az átültetés sóhajtásnyi. És fordítva. Egy röpke mondatnak kilométer hosszú a „megfelelője”. Néhányszor hahotázni kellett a dolgon, később már akkor sem rándult volna mosolyra a szánk, ha csiklandoznak. Persze voltak és vannak ennél makacsabb sztereotípiák. Említsünk egyet a vas- kosabbak közül. A feministák elszánt dühvei hirdetik filmek tucatjaiban, hogy a nő igazi felszabadításának — és felszabadulásának — a férfi a legádázabb ellensége. Igaz ez? Nem igaz (vagy legalábbis nem teljes mértékben igaz). Egyes rendezőket a tények nem befolyásolják. Megszállottként hajtogatják érvekkel nem bizonyított kinyilatkozásaikat. Engem a tematikai sztereotípiák is idegesítenek. Jó, tudom, hogy senki sem bújhat ki a bőréből, az azonban mégsem fogadható el, amikor a filmesek az „egyszer már bevált”, „adjuk el mégint” jelszava és ideológiája mögé bújva szégyentelenül gyártják az események klisévariációit. Divatok napjainkban (csak egy-két mozzanatot sorolok fel): A szerencsétlen szülők között vergődő szerencsétlen gyerek. A Kramer kontra Kramer receptjét a kapitalista és szocialista filmgyártásban egyaránt sokan követik. Sajnos, fantáziátlanul is, megfeledkezve az igazi szerencsétlenről, a nézőről... Más, A kisember összeroskad a rázúduló erőszak súlya alatt (lásd az olasz és francia sablonokat), A világ tele van szörnyűségekkel (katasztrófák tálalása amerikai módra). S hogy a saját portánkon is söpörjünk, kit nem idegesített volna halálra, amikor kaptafa szerint „szövegeltek” és cselekedtek a felelőtlen tizenévesek, a kiürült értelmiségiek, az öntudatos munkások stb. stb. A sztereotípiáknak egyébként a sorozatok is melegágyai. Kövezzenek meg érte, kimondom: a közkedvelt szériák is. Angyal állandóan ugyanúgy reagál a veszélyre, s mindig egyformán vágja ki magát a bajból. Colombo hadnagy az ajtóból szokott visszafordulni, s úgy „ tesz, mintha a leglényegtelenebb ügyben óhajtana felvilágosítást. A megboldogult Kenyér, szerelem filmfolyamban még a mondatok és a hangsúlyok is egybeestek a különböző folytatásokban. A Folytassa című angol tengerikígyó valamennyi meseszála indigóval készülhetett. A szovjet bosszúállók először még remekül megállták a helyüket, később már a megszokott koreográfia szerint — rutinból — verekedtek. A híres amerikai szuperfilm, A cápa második része — halvány visszfénye az elsőnek. Hiába, még egy. tengeri szörnyről sem lehet büntetlenül annyi bőrt lehúzni... A heti moziműsorban találjuk a legeslegfrissebb adalékot. Az Olsen-banda boldogul — ez a színes dán vígjáték címe. A kasszafúró gengszter — régi ismerősünk. Cimborái ugyancsak. Ha valakiről, róluk aztán el lehet mondani, hogy mindig a papírforma szerint viselkednek. Körülbelül három érdeklődési területük van. A gyors meggazdagodás lehetősége, mások becsapásának öröme és a nyugodt élet vágya. Erik Bailing és Henning Bahs komédiájától természetesen nem várhatunk, nem is vártunk egetverő dolgokat. Talán csak annyit — minimális programként —, hogy a rendezők egy kicsit, legalább egy icipicit újítsanak. Tévedtünk. Az Olsen-banda boldogul, vonata eléggé rozsdás síneken döcög a „boldog vég” felé. A néző csekély kombinációs érzékkel felvértezetten is mindig tudja, mikor mi következik. Ezúttal győztek a sztereotípiák a művészet és a fantázia ellenében. Veress József Makacs maradandóság lítás nehézségeivel birkózó, töprengő tsz-elnök, a paradicsom nemesítésére életét feltevő kutató, a gabonakísérleti intézet igazgatóhelyettesének portréja élvezetes olvasmány. Az egyéni életutak- ban a közös az a makacsság, mellyel munkájukat végzik, és amelyből a kudarcok legyűrésére mindig erőt tudtak meríteni. (Az elnök töprengései, Alfa és Omega, Az ember nem más, mint a munkája.) A Sem harag, sem félelem, a kötet legkorábbi írása, szokatlan veteránportré. A harcos évtizedekre visszaemlékező öregember szülőfalujában a tanács titkára volt 1919-ben, ezért meghurcolták. Huszadik századi történelmünktől később is kapott bőven arculcsapásokat. De ő mindig ember tudott maradni. Életbölcsessége avatja ezt az írást a könyv leglíraibb darabjává. A településhálózat fejlesztése, benne a „tanyakérdés” megoldása még napjainkban is sok vitát kavar, indulatokat szít. A tanyán lakók pártjára áll a szerző, és új szemléletmódot, új tanyarendele- tet kíván a megkérdőjelezett régi helyett. (Érte — vele.) A túlhaladott, hibás rendeletek sok esetben életképes tanyákat is elsorvasztottak. Megalkotásukkor éppen az érintettek, a szórt településeken lakók véleményét nem kérték ki, így sokan csak kényszer hatására költöztek be a falvakba. A kényszerűség érhető tetten a fejlesztésre kiemelthez körzesített kisebb települések esetében is. Két község egyesítésének előnyeit és hátrányait tette mérlegre az író. Meglepetésre az előnyök találtattak köny- nyebbnek. De akkor miért mindez? Idézzük Kunszabó válaszát: azért, mert „hajlamosak vagyunk csak a jövő, csak valami jól-rosszul elképzelt összérdek felől tekinteni a társadalmi jelenségeket. Szükségen felül. És közben jóvátehetetlen csorbát szenvednek a kisközösségek, az egyén valóságos érdekei”. Mert a kényszerű „házasságra” ítélt ^községek esetében a lakóközösség cselekvő erejét, a lakóhelyhez kötődés érzését semmisítjük meg akaratlanul. Legyenek a közelben fekvő települések társult községek, fogjanak össze az ott élők életkörülményeinek javítására, de maradjon meg az önállóságuk — tanácsolja az író. Csak így érezhetik a lakosok magukénak a közös eredményeket. A rendelet értelmében című írás azt példázza, hogy egy kis lakóhelyi közösség napjainkban is életképes, megvédheti jogos érdekeit — a cikkben az apró falu önálló iskoláját —, ha egy emberként összefog. A címadó Makacs maradandóság formás tanulmány a magánszektorról, a szocialista kisformákról. A szerző ugyanis elavultnak érzi a „maszek világ” megítélését. A „nem szabad a maszek világot szabadjára engedni újból!” érvelés gazdasági és társadalmi fejlettségünk mai fokán már túlhaladott. A magánszektor jelenlegi formái nem hordoznak magukban kapitalista veszélyt. Már nem a magánszektor megszüntetése a feladat, hanem a szocialista kisförmák segítése, támogatása — gyarapodásunk, további fejlődésünk érdekében. Ajánljuk a könyvet a szociográfiai művek kedvelőinek, mindazoknak, akik szeretik a társadalmi jelenünk elé tükröt tartó írásokat. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980.) Kiss Sándor sírjelei. Reszler Gábor 1981. augusztus 2^^
