Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

KH ÜNNEPI MELLÉKLET „Menj el közéjük, lásd ünne­peiket és hétköznapjaikat és , lépten-nyomon eszedbe ötlijl, milyen öntudatosan őrzik ku­ruc emlékeiket és hagyomá­nyaikat, benne van tartásuk­ban, a beszédükben, az erköl­csükben, a hibáikban és eré­nyeikben.” {Bajcsy-Zsilinszky Endre) Rossz világba cseppentem, ötéves voltam, amikor kitört az első világháború. Mint ahogy mindenkit, apámat is elvitte az általános mozgósítás. Négy gyerek — három fiú és egy lány — maradt anyámra és a tíz hold földünk­re, amelyekből csavarni lehetett a vizet ab­ban az időben. Nagyon jól kellett benne gaz­dálkodni, hogy szűkösen megéljünk. Még a nagyapám földjét is művelni kellett, akkor már idős ember volt és nem bírt a munká­val. Asszonyok, gyerekek dolgoztak a me­zőn, lóval, ökörrel, kinek mije volt. Hatéves koromban azt mondta anyám, ha csak egy bokor krumplit is megkapálok, azt se kell neki. Tizenkét éves koromban már kaszál­tam. Mondták az apámnak, hogy taníttasson, de ahhoz nem lett volna elég az összes föld­je. Én mindenre emlékszem. A földeknek csak a háta termett, a szélén víz maradt, ami a búzát is kiölte. A feltöret­len kaszáló tetején sokszor még a széna is el­rothadt. A Tisza tarpai ártere tulajdonképpen csak a szilvának, meg a diónak kedvezett. Igaz, annak sem mindig. Egyik évben nagyon sok termett, a másikban semmi. A szilvát hetekig szedtük, aztán kifőzték lekvárnak az asszonyok és vitték Debrecenbe, a Nyírre cserébe gabonáért, búzáért. A diót is felvá­sárolták. A csécsei, a milotai mellett híres volt a tarpai, a gulácsi és a kisari lágy héjú. De csak úgy töretlen vették meg, fillérekért. Tarpa ősi, magyar, református falu. A templomunkat még a Báthoriak építették. Hogyan teltek a vasárnapok? Hordtuk a vá­lyogot kalákába, mindig vasárnap, mert va­laki mindig épített, vagy megújította a há­zát. A házak nagy része vályog volt. Azelőtt fatalpú vert fal, nádtető, majd lassan cserép is jutott és a bádogtető is felkerült néhány ház fölé, de csak a nagymagyaroknak, mert ilyen tetőhöz 20—30 hold föld kellett. Hát így volt. 1931-ben kezdtem önálló életet. Nősülésem után pár évig egy kis fazsindelyes házban laktunk a szüleimmel együtt. De engem el­vittek katonának és az után is sokszor be­hívtak, Nyíregyházán töltöttem le a tényle­ges időt, a 4-es Hadik András huszárezred­nél. Utána minden évben gyakorlat, majd 38 őszén nyolc -hónap szolgálat. e A harmincas évek Tarpán nem minden­napi módon teltek el. Apám, aki nem politi­zált, a szavazáskor mindig tudta, hol a he­lye. Jöttek hozzá a nagy dzsentrik, hogy rá­juk szavazzon, a kormánypártiakra. De itt nagyon kevés ember volt kormánypárti. Tu­lajdonképpen a nagygazdák, meg a tanítók, akiket az állam tartott el. Ez a falu ellenzé­ki volt, Esze Tamás óta mindig. Apám is a függetlenekre szavazott. Amikor 1933-ban szavaztunk a községházán, 3 géppuska állt a faluban, egy a templomnál, egy a banknál, egy meg a Kossuth-szobornál. Ahogy jött fel a nép a szavazóhelyiségbe, azt kiabálta „Él­jen Zsilinszky!”. Keresztülhajtottak a népen a lovas csendőrök. Konkoly Tege, a kor­mánypárti jelölt öt pengőt adott, meg bort és dohányt. Az emberek egy része elvette tőle, de amikor szavazni kellett, odamentek a Zsi- linszky-asztalhoz. Hogy miért oda? Mert ő azt mondta, a nagybirtokot fel kell osztani és a kisemberek földjét ki kell egészíteni, hogy életképes gazdaságuk legyen. Ez volt a prog­ramja és ez tetszett a népnek. Nekem is tet­szett, hiszen magam is kisember voltam. Apámtól kaptam három hold földet, a fele­ségemmel meg hatot. Lovas bandériummal mentünk vagy negyvenen fehér gatyaszár­ban, lobogós ujjú ingben, árvalányhajas, sza­lagos fekete kalapban Zsilinszky elébe. Gulá- csig. Innen hoztuk át szekeren. Mert nem volt akkoriban se taxi, se autóbusz. Minden faluban úgy adták kézről kézre egymásnak az emberei. Mert voltak emberei. Ahol meg­szállt, beszédet tartott, tele voltak ezek a be­regi utcák, ment utána a nép. Hatott az em­berekre. Mellette álltam, amikor a csendőr a bilincset rátette. Szét akartuk taposni a csendőrt, ő intett minket türelemre, ne azt az embert bántsuk, ő csak áldozat. Tartsunk ki, mert jön egy más világ. e A templom 1592-ben épült, Báthori Gábor és Báthori Zsófia kegyeiből. Hogy az én há­zamban mégsem a Báthoriak képe lóg, ha­nem Esze Tamásé, (akinek kis olajfestményé­ről csinált fényképet valamikor egy erdélyi mester) meg Zsilinszy fényképe? Az Esze- kép minden tarpai Esze-leszármazottnak megvan. És ott van a kultúrházban, a tsz- irodában, a tanácsházán is. Mert akit itt Eszének hívnak, az mind egy származás. Vissza tudunk menni, amikor még csak négy család volt Tarpán. Tessék megnézni ezt a nemzetiszínű zászlót. Ez az, amit 1703-ban Esze Tamás itt Tarpán kibontott, ez a Rákó­czi Ferenc zászlaja, ezzel hívta a kuruc bri- gadéros csatasorba a Tiszahátat, a Bereget Rákóczi, meg a nép ügyéért. Azt mondja, le­het, hogy ez a zászló nem is volt Eszéé, ha­nem későbbi? Lehet, de mennyit számít ez? Ott van ez a vasláda, Tarpa történelmét rejti. 1782-ből való az első irat, amit nagy­apám lemásolt, az akkori mezőváros történe­te. Ebből olvashatja, hogy itt már jobbágy nem volt, mindnyájan taksásak, adófizetők voltunk. Esztendőnként 3 szabad vásárral, azonkívül minden héten keddi napon heti­vásárral. Tarpa magyar település. Nézze meg a névsort, ilyen nevek vannak benne: Szabó, Varga, Ecsedi, Szatmári, Madai, Simon, He­gyi, Sipos, Szűcs. És köztük hat Esze neveze­tű. Lemásolta a nagyapám, Esze Gábor, 1907. január 4-én. Albíró volt és kurátor, az egy­házközség gondnoka. Hogy is írták 1812-ben? „E mostantól fojó 1812 tődik esztendőben Novembernek 26 nap­ján midőn ez a láda (frigyláda) ideszegezte- tett emlékezetnek okáért feljegyezünk né­mely dolgokat és belétesszük hogy ha majd idő jártával a késő maradéknak kezére kerül lássa mibennünk is azt a változást melyet a mindeneket megemésztő idő a maga termé­szeti szerint szülni szokot...” Kétezernél szaporábban álló református eklézsia volt már akkor. Konok, kuruc em­berek. Esze János nagybátyám községi bíró volt a 14-es háború idején. Vaskazettába zár­ta Esze Tamás iratait és elásta. Nem volt fia, nem hagyta a lányára, nem hagyta senkire, halála napján sem mondta meg, hová ásta el. Sokat mesélte a nagyapám, ne felejtsd Gyula fiam, hogy annak az Esze Tamásnak vagy a származéka, aki II. Rákóczi Ferenc hadvezére volt. így nőttünk fel. Itt ez a zász­ló: Pro patria et libertate — a hazáért és sza­badságért. Én erre úgy vigyázok, hogy sen­kinek nem adom ki a kezemből. A szélei sza­kadozottak, de gyerekkoromtól minden már­cius 15-én kibontottuk. Esze Tamás kurucai harcoltak alatta, vagy későbben, az már mindegy. Hagyom a fiú unokámnak. A vajai múzeum is nagyon kérte, de nem adtam. Itt nagybirtok soha nem volt, itt nem volt mit felosztani 45-ben. Gróf Károlyinak volt ugyan birtoka, de csak erdő. írattam én is egy holdat, de nem vettem hasznát. Megala­kítottuk a földműves szövetkezetét. Mindenki beadott valamit az induló tőkéhez. Pénz nem kellett, az nem volt jó, gondolhatja, 30 millió pengő volt egy kacsa. így 5 kiló dióbéllel és 10 kiló lekvárral járultam az alakuláshoz. Csak sajnos úgy jártunk vele, hogy olyan ve­zető került oda, aki meglógott a kis pén­zünkkel. Akkor aztán megint összeszedelőz- ködtünk és ment tovább a dolog. A pestiek a dióért, lekvárért és paszulyért sót, rizsét és ruhát adtak. Közben gazdálkodtunk. Vettem mindig egy-egy kis földet. Még a tsz alaku­lása előtt is egy holdat. Nagyon jó föld volt. Nem hittem, hogy be fogok lépni a szövet­kezetbe. Azt mondtam, ha a víz kiömlik a kútból, akkor sem fog megtörténni. És meg­történt. Hogy miért mentem nehezen a szö­vetkezetbe? Nagyon nehezen szereztem én a földet, nehéz volt megválni tőle annyi gür­cölés után. » Rosszkor születtem. Kivettem a részemet mindenből. Leventének hívtak, aztán kato­nának, aztán a fogság. Amikor meg hazajöt­tem és össze tudtam volna magamat szedni, akkor meg be a tsz-be. Mátészalkáról jöttek iparosok, meg pedagógusok, ilyenek, ök agi­táltak, de hát engem hiába. Amikor minden rossznak vége, amikor jött a demokrácia? Négy lovat hajtottam én a zöld szekérrel, meg négy ökröt a szövetkezetbe. Három­évente trágyáztam, dolgoztam rengeteget. Még amikor a tsz nem jött, már arról beszél­gettünk hasonló társaimmal, hogy összeál- lunk és veszünk közösen egy traktort. Nem nagyzolásként mondom, értettem a földhöz. Nézze a bizonyítványokat. Az első téli gazdasági tanfolyamról 38-ban, 43-ban a a zöld mező gazdasági tanfolyamról, 56 már­ciusban az ezüstkalászosról. Fejlesztettük magunkat, erősen hozzákezdtem a gazdálko­dáshoz. A gyerekek is kezdtek nőni, segítet­tek. És ötvenhat előttről is itt a sok oklevél: eleget tett, eleget tett... De nem ezért csi­náltam, hanem mert szerettem a munkát, a földet. Mi a legnehezebb helyzetben is meg­éltünk. Egy hold mákot bevetettünk a felesé­gemmel és a lányommal, szinte benne él­tünk. És mivel hogy teljesítettem a beadást, én szabadon adhattam el utána a hízómat. e 30 éve múlt, hogy tanácstag vagyok, 8 évig voltam a végrehajtó bizottság tagja is. És mindig az Esze Tamás utcában. 30 évig nép­frontelnök is voltam Tarpán. Az árvíz ide­jén befogadtam embereket. Mindenhonnan kaptam elismerést. Most leszek hetvenhárom éves. A feleségem meghalt. Elfáradtam, át­adtam a stafétát a fiataloknak. Még tanács­tag vagyok és a járásbíróságon békítő bíró. Ezekről is le akartam már mondani, de azt mondták, még tartson ki Gyula bátyám, mert magára még szükség van. Hát így. Esze Gyula nem senkimiska volt ebben a községben. Nótákat adtak akkoriban a tsz- be lépőknek. Nekem nóta nem kell — mond­tam, majd én tudom, mikor, kinek írok alá. Mentem a tanácselnökhöz, mondtam, Berti, neked aláírok. De nóta nem kell. Va­laminek megválasztottak volna a szövet­kezetben — ezek után tetszik gondolni —, de én soha nem álltam előre a sorba. így is min­denféle bizottságba beválasztottak. Az első munkám a szövetkezetben az volt, hogy a magam négy ökre mellé — nekik nem volt még istállójuk — még nyolcat kaptam. Nagy istállóm volt, én hizlaljam őket. Kaptam ab­rakot, takarmányt és munkaegységet a gon­dozásért. Az ökörhizlalás jó érzés volt, otthon ment, a megszokott helyen. Befogtam, ki­mentem a határba, ezzel is elcsaptam egy évet. Nem jelentkeztem, nem voltam nagy­szájú. Pedig agitáltak. Felhívtak, előadta az első elnök a programot: virágzó mezőgazda­ság lesz Tarpán. Felálltam és szó nélkül ki­jöttem. Az első két évben az volt a virágos, hogy fülig ért nálunk a dudva. Majd amikor Faggyas Jenő lett az elnök, a háztáji legel­tetési bizottság elnöke lettem. Sajnos akkori­ban alacsony pénzért, így a nyugdíjam is alacsony. Fáj nekem ez a nyugdíjdolog? Igen. De sose jöttem elő sehol a magam dol­gával. Senkinek nem panaszkodok. Van egy hold háztájim, kis hétvégi házzal. De az bánt, hogy aki az egyéni világban a hasát süttette, az később jobban járt. Én meg? Meg kellett rongyoskodni, éhezni abban az időben, hogy először nagy ólat, azután házat építsek. A fiam traktoros, a menyem, a vejem is itt dolgozik a szövetkezetben. Megtalálják ők a magukét. Gépkocsija is van mindnek ren­delve, már az unokáknak is van. A gépsze­relő unokám szép szál legény. Most volt sor alá, a környéken egyedül őt veszik be kor­mányőrnek. Én azért azt mondom, el van kényelmesedve a világ. A fiatalt úgy neve­Esze Gyula házimúzeuma lik, mindent megadnak nekik. Nem tudom, mi lenne velük, ha forró napon kellene arat­ni. Most már talán nem érvényes, hogy kös­se fel a gatyáját, aki gazdálkodni akar és nem érez a földdel? Pál Sándor gazdasági tanárom valamikor azt mondta: ne a földet, a munkát szaporítsad. Egyszer Szoboszlón üdültetett a szövetkezet, amikor megkeresett a maguk újságírója. Kérdezte, milyen itt pi­henni. Azt mondtam neki: ha nekem adták volna ezt az egész Szoboszlót, akkor se jöt­tem volna ide aratás idején. o A kis hétvégi ház Tarpa szélén van. 25 al­mafa és 300 nem tudom szilva van körülöt­te. Ez még a régi szilva, az igazi, a pálinká- nakvaló. A tarpai pálinka attól jó, hogy a szilva aromás, hogy fenyőkádban érik a cef­re. Most már feles a fiammal, hat-nyolcszáz liter volt tavaly a jó kisüstiből. Amikor te­rem. De most lefagyott. Ez amikor te­rem, összetöri a fáját. 14—15 litert is ad egy mázsa, ha jól érik a napon. És ha érlelik! 31-ben született az asszony lányom, akkor dugaszoltam le egy hordó pálinkát. Mikor férjhez ment, akkor bontottam fel. Olyan volt, mint az olaj. Már éjfélkor nem volt, aki igyon. Ilyen a nyugdíjas élet... Békítő bíró va­gyok, tanácstag és még mindig tagja a köz­ségi honismereti bizottságnak. Ez Tarpa múltjával foglalkozik. Most erre is van időm. Ebbe az irkába írtam meg az emlékezést a régi utcanevekről, az új utcák nevéről, — ilyenekkel csapom el az időt. Meg vannak barátaim, azokkal elbeszélgetünk, főzünk egy kis halászlevet. Most meg a legeltetési bi­zottság történetét akarom megírni. Aki nem ismeri, nem is hiszi, milyen érdekes. Látta ezeket a fényképeket. Ebédeltem Ortutay Gyulával, beszélgettem Kállai Gyulával. És én temettem Bajcsy-Zsilinszky Endrénét. Elolvasná? „Megírom az utókornak Tarpa község településeinek, az utcák régi, vala­mint az új utcák elnevezését, továbbá Tarpa község összes határának, a dűlők neveit és a Holt-Tiszát, patakok, erdők, írottványok el­nevezéseit.” A régi hagyományos vetésforgó­művelést is. Tízezer hektáros terület Tarpa, a Tisza 10 kilométeren öleli a falut. Ez a fo­lyó valamikor sokszor kiöntött. Amíg nem szabályozták, a községet is elárasztotta. Nincs olyan hét, hogy ne járna itt valaki Pestről, vagy máshonnan. Van egy kis mú­zeumom, én ezt az utókorra hagyom. Tanul­janak, lássák, hogyan éltek apáik, nagyapá­ik. Valamikor mindent kézzel kellett megcsi­nálni. Készen nem volt, vagy drága volt. Itt a kamrában rendeztem be a kis múzeumot. Ez az ökörpatkó, ez a járomszeg, ez a gere­ben. És itt van még vagy száz iparos meg paraszt szerszám, meg, ami a ház körül kel­lett. Nótákat is hagyok az utókornak, meg egy írást a tarpai hegy történetéről. Kell va­lami, hiszen nekünk is maradt. Hol is hallottam? „Csak annak a népnek van jövője, amely megőrzi a múltját a szívekben és a fejekben.” Kopka János — A piculás bankban kezd­tem a szakmát szülőfalum­ban, Bujon, még 1948-ban. Az akkori hitelszövetkezetet hív­ta a népnyelv piculásnak, utalva arra, hogy a szegény emberek kevéske pénzét gyűjtötte össze. Molnár Mihály, a kereske­delmi érettségis fiatalember pedig az erejét gyűjtötte, hogy haladjon a bankos isme­retekben. Bujon akkor elég volt hetente egy nap fogadni az ügyfeleket, egy tanfolyam elvégzése után a dunántúli Kisbéren az ügyvezető köny­velőnek már mindennap akadt dolga. Ám a szülőföld vonzotta, a Tiszalökön ala­kult hitelszövetkezetnél veze­tő könyvelő lett. Erre az idő­re esik a Magyar Nemzeti Bank járási fiókjainak a meg­szervezése, ahol aztán — előbb Tiszalökön, majd Nyír­egyházán — szinte valameny- nyi munkakört végigpróbált. — Azt úgy hívták, hogy parasztbank, mert a járás mezőgazdasága tartozott hoz­zánk — emlékezik. Tizenöt éve, hogy revizor­ként, majd főrevizorként a megyét járja: a megyei igaz­gatóság nevében a pénzforga­lom, a könyvelés rendjére vi­gyáz. S annak, aki szereti munkáját nem pusztán rub­rika a könyvelés, a betonnal, páncélfallal körülvett trezor­ban heverő különböző cím­letű bankjegyek nemcsak munkát jelentenek, hanem megannyi történetet a szak­máról, az emberekről. Valószínűleg példa nélküli a bankszakmában az az eset, amikor egyszer tévedésből kétezer forinttal kevesebbet fizettek ki, s nem jelentkezett a jogos tulajdonos. A máté­szalkai eset akkor történt, amikor a kétforintosok cso­magolásánál más módszerre álltak át. Az esti záráskor már értesítették a revizoro­kat. Olyan az elszámolási rend, hogy azt is követni tudják, milyen bankjegyeket, érméket adtak ki. — Rögtön megállapítottuk, hogy valamelyik termelőszö­vetkezet vett át kevesebb kétforintost De hiába járták végig a szövetkezeteket, egy sem akarta vállalni, hogy ke­vesebb pénzt vett át — ele­veníti fel Molnár Mihály most is mosolyogva. — Persze ebben az a szo­morú tanulság, hogy különö- 'sen néhány évvel ezelőtt a termelőszövetkezeti pénzke­zelés nem volt olyan szabá­lyos, mint amit megengednek — jegyzi meg. Ez a megjegyzés már a fe­leségének is szól — közvetve. Molnár Mihályné ugyanis Bujon, a helyi termelőszö­vetkezet pénztárosa. — Édesapámtól vettem át — mondja. — Amikor alakult a tsz, akkor ő, hatvanévesen pénztárosként kezdte. Amikor nyugdíjba ment, akkor kerül­tem én a szövetkezetbe. S hogy a család továbbra se szakadjon el a pénzintéze­ti világtól, azt Molnár Mária garantálja, aki szintén ban­kos lett, a megyei igazgatósá­gon, Üjra felevelenítjük a ban­kos ismereteket. A forint au­gusztus elsején ünnepelte a 35. születésnapját. Előtte csil­lagászati számok kellettek a gyors infláció miatt. — Már a végén az embe­rek a bilipengőt, millpengőt, adópengőt nem tudták szám­ban tartani. Csak úgy hívták, hogy kis Bözsi, nagy Bözsi, lila, az egyes pénzeket. Ma talán az általános iskolában sem tanítják ezeket az óriási számokat, mint a trillió, quadrillió. Szemléltetésül csu­pán annyit, hogy a quadril- liónál az egyes után 29 nul­lát kell leírni. S a forint be­vezetésénél egy forint ért 200 millió adópengőt, vagy 400 ezer billió B-pengőt, 400 ezer trillió millpengőt, vagy végül 4D0 ezer quadrillió pengőt. — A munka adja az alap­ját, hogy foga van a forint­nak — foglalja össze Molnár Mihály. Lányi Botond 1 W B ^*2? B M B ÖrB B M -I'P £ ' s 1981. augusztus 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents