Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-08 / 158. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. július 8. Küldött-találkozók országszerte Egy hét múlva összeül a LEMP kongresszusa Egy héttel a Lengyel Egyesült Munkáspárt július 14-re kitűzött IX., rendkívüli kongresszusa előtt országszerte folynak a különböző szintű megbeszélések, a kongresszusi küldöttekkel való találkozók. A szczecini Warski Hajógyárban Kazimierz Barci- kowski, a politikai bizottság tagja, a KB titkára is részt vett a helyi küldöttek és a gyár pártaktívájának találkozóján. Barcikowski a többi között azt mondta: Lengyelországnak meg kell találnia a szocializmus építésének optimális útját, felhasználva ehhez saját és a többi szocialista ország tapasztalatait. A küldöttek országszerte munkacsoportokban tanácskoznak, a többi között arról, hogy milyen módon lehet biztosítani a kongresszus eredményességét, s azt, hogy lehetőleg minél több idő maradjon a programtervezet vitájára. Ez volt a téma a wroclawi vajdaság kongresz- szusi küldöttei munkacsoportjának megbeszélésén, Lódzban egy hasonló tanácskozáson szervezeti kérdésekkel foglalkoztak. Küldött-találkozók voltak hétfőn Lublinban, Bielsko-Bia- lában, Czestochowában, Kros- nóban és Slupskban is. Krakkóban, ahol a város legnagyobb pártszervezeteinek mintegy félezer képviselője találkozott, Mieczyslaw Rakowski miniszterelnökhelyettes egyebek között arra mutatott rá, hogy fel kell hagyni a múlt boncolgatásával — ami egyébként is mindig könnyebb —, s ehelyett a jövőt építő konstruktív cselekvésre van szükség. Willy Brandt Bonnban kedden tájékoztatta Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárt moszkvai tárgyalásairól. (Kelet-Ma- gyarország telefotó) Bemutatkozott az új olasz kormány Az új olasz kormány kedden bemutatkozott a parlamentben. Giovanni Spado- lini miniszterelnök előterjesztette programját és közölte: kormánya elődjének, a Forlani-kabinetnek a politikai nyomdokain kíván haladni. Az új kormány külpolitikai vonalának alapját a NA- TO-hoz és a Közös Piachoz való hűségben jelölte meg. Síkraszállt a NATO európai rakétatelepítési határozata mellett, ugyanakkor közölte, hogy kormánya „bátorítani” kívánja a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekről folytatandó tárgyalásokat. Bel- és gazdaságpolitikai kérdéseket érintve Spadolini bejelentette, hogy kormánya törvénytervezetet akar előterjeszteni a P—2 titkos szervezet feloszlatásáról és hogy végleg le szeretnének számolni a fegyveres bandákkal. Szabályozni kívánják a közalkalmazottak sztrájkjogát. Spadolini ötpárti kormánya várhatóan bizalmat kap csütörtökön a szenátusban, szombaton pedig a képviselőházban. Bizonyára lett volna miről tárgyalnia Andrej Gromikó- nak vendégével, Lord Car- ringtonnal, aki azonban mindössze villámlátogatást tett Moszkvában. Nem tudni, vajon a kurta vizit milyen lehetőséget nyújtott a szovjet— brit kapcsolatok áttekintésére és egyéb fontos kérdések megvitatására. Félő, hogy a külügyminiszterek csupán arra szorítkoztak, amire a látogatást követő szűkszavú közlemény is utal: jobban megismerték egymás álláspontját. Szó se róla, ez sem csekélység. Annál is inkább nem, mert az álláspontok meglehetősen eltérőek. Lord Carrington a Közös Piac afganisztáni „rendezési tervét” terjesztette elő Moszkvában. Azt az elképzelést, ami szerint kétszakaszos nemzetközi konferenciát kellene összehívni az úgynevezett afgán kérdésről. Az első szakaszban a Biztonsági Tanács öt állandó tagja ülésezne India, Pakisztán és Irán képviselőinek bevonásával. Ha valamelyest előbbre lépnének, akkor rendeznék a második fordulót, amelyre a kabuli kormányzat is meghívást kapna. A terv már korábban napvilágot látott, s fogadtatása sem Afganisztán, sem a Szovjetunió részéről nem volt kedvező. Kabul 1980. május 14-én részletesen kifejtette, hogy milyen keretek között képzeli el az afgán kérdés tartós rendezésének megvitatását. Afganisztán kormánya a külső, ellenséges beavatkozás megszüntetését tekinti a tárgyalások feltételének. Ezt a tényezőt viszont a Közös Piac Lord Carrington által most Moszkvában is közzétett indítványa figyelmen kívül hagyja. Sajnálatos, hogy a szokatlanul szűkre szabott tárgyalási idő nyilván korlátokat szabott a szovjet—brit kapcsolatok részletesebb elemzésének is. Mindent egybevetve, sikeresnek és reménytkeltőnek tehát egyáltalán nem minősíthető a brit külügyminiszter moszkvai villámlátogatása. Legföljebb az álláspontok kölcsönös megismerését, az alaposabb tájékozódást szolgálhatta. Persze, ez önmagában sem lebecsülendő tényező. Más kérdés, hogy minden egyes ilyen elszalasztott alkalomért kár. Gy. D. Hazánk és a Görög Köztársaság kapcsolatai az utóbbi esztendőkben erőteljesen megélénkültek, minden területen számottevően fejlődnek. A két ország viszonya rendezett, s lehetőség kínálkozik a kapcsolatok további javítására, kiszélesítésére is. A görögországi katonai diktatúra hét éve után, „az ezredesek uralmának” 1974-es bukását követően indultak fokozatos fejlődésnek politikai kapcsolataink, váltak rendszeressé a két kormány magas rangú képviselőinek találkozói, konzultációi. A két ország külügyminisztere Athénban, illetve Budapesten folytatott tárgyalásokat, s 1979 októberében Konsztantin Karamanlisz akkori miniszterelnök — a jelenlegi államfő — hivatalos látogatást tett hazánkban. Tavaly Veress Péter külkereskedelmi és Markója Imre igazságügy-miniszter járt Athénban, s magyar, illetve a görög parlamenti delegációk kölcsönös látogatására is az elmúlt időszakban került sor. A gazdasági kapcsolatok — mindkét ország számára előnyös — fejlődését jelzi, hogy három év alatt több mint kétszeresére emelkedett kereskedelmi forgalmunk. Míg 1977-ben mintegy 60 millió dollárt ért el a kölcsönös árucsere értéke, tavaly már csaknem 140 millió dollár értékű áru szállítására került sor. A görög partnerek elsősorban mezőgazdasági alapanyagokat és termékeket, bárány- és juhbőrt, narancsot, dohányt, gümölcsleveket, valamint pamutfonalat, pamutszövetet, továbbá lemezárut és műanyag csöveket adnak el hazánknak. A magyar vállalatok pedig acélárukat, kazánalkatrészeket, textíliákat, vegyi cikkeket, marha- és sertéshúst, sajtféléket exportálnák Görögországba. Igen jó hírnévnek örvendenek Athénban és más görög nagyvárosokban az Ikarus autóbuszok is, amelyekből több száz „teljesít szolgálatot” az utakon. Kapcsolataink további bővítését fékezi, hogy idén januártól Görögország csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez, ennek következtében nehezebbé vált a magyar külkereskedelem helyzete a görög piacokon, az eddigi eredmények megtartása, illetve együttműködésünk fejlesztése ezért mindkét fél részéről további erőfeszítéseket tesz szükségessé. A két ország kulturális kapcsolatait a tavaly aláírt, 1983-ig érvényes kormányközi együttműködési munkaterv szabályozza. Ez a többi között ösztöndíjas tanulmányutak szervezését teszi lehetővé a különböző tudományterületek művelői számára. Görögországban is megemlékeznek az idén Bartók Béla születésének 100. évfordulójáról, s a következő években képző- művészeti kiállítások cseréjére, magyar, illetve görög filmhét megrendezésére is sor kerül. A magyar—görög kapcsolatokat több területen államközi egyezmények szabályozzák, ezek sorában jelentős helyet foglal el például az idegen- forgalmi, a közúti szállítási, a konzuli egyezmény, a tudományos és műszaki együttműködési megállapodás és a tavaly kötött hosszú lejáratú gazdasági, ipari és műszaki együttműködési megállapodás. IflJft kezdetén Euró- IIIfl ti pában már tel- I*» jes erővel tombolt a hidegháború. A „béke frontvonalai” megszilárdultak, és egyértelművé váltak, Európa — és ezen belül Németország — kettéválása befejezett ténnyé lett. A kelet- közép-európai népi demokratikus országok — amelyeket kétoldalú barátsági szerződések fűztek egymáshoz és a Szovjetunióhoz — az általuk elkerülhetetlennek vélt, bár aktív békepolitikával elodáz- hatónak tartott harmadik világháborút szem előtt tartva kezdtek hozzá a szocialista társadalom és gazdaság felépítéséhez. Jugoszlávia — ahol a társadalmi forradalom lényegében már a második világháború utolsó éveiben lezajlott — éles konfrontációba került a Szovjetunióval és szövetségeseivel, de változatlanul kitartott a szocialista építés gondolata mellett. Gazdasági szempontból Európában a választóvizet a — hivatalosan „Európai újjáépítési programinak nevezett — Marshall-segély elutasítása vagy elfogadása jelentette. Az Egyesült Államok kormánya a segélyt a kelet-kö- zép-európai országoknak, sőt a Szovjetuniónak is felajánlotta, de a népi demokratikus országok hosszabb-rövideb’o belső viták után a közvetlen politikai beavatkozás lehetőségét magában rejtő tervet — bár természetesen szükségük lett volna az anyagi támogatásra — nem fogadhatták el. „Válaszul” az USA és (kisebb mértékben) nyugat-európai szövetségesei úgyszólván gazdasági blokád alá helyezték a térség országait. 1949-re a háborús károk helyreállítása a legfontosabb vonatkozásokban megtörtént, az újjáépítés a vártnál jóval gyorsabb ütemű volt. A kelet-közép-európai országok a szocializmus anyagiműszaki bázisát a Szovjetunió példáját követve kívánták megteremteni. A „mintaválasztás” teljesen érthető volt. Egyrészt a 20-as, 30-as években elért szovjet gazdasági sikerek nagy nemzetközi elismerést arattak, másrészt a szovjet példa volt addig nemcsak az első, hanem az egyetlen is. A pattanásig feszült nemzetközi helyzet sem tűrte a kísérletezést. Ám a választás nemcsak sikereket, hanem jelentős gazdasági, társadalmi, kulturális és időbeli eltérések miatt komoly problémákat is eredményezett. Rendkívül gyors ütemben akarták a termelőerőket fejleszteni, vagyis az agrár-ipari vagy agrár struktúrákat döntően iparivá változtatni. (Csehszlovákia és az 1949-ben alakult NDK ebből a szempontból inkább szabályt erősítő kivétel volt.) Célul tűzték ki a mezőgazdaság szocialista nagyüzemi átszervezését is. A gazdaságpolitikai elképzelések az 1949—51 között kidolgozott új ötéves tervekben öltöttek testet Mivel 1949— 50-ben az ipari termelés elérte, sőt egyes ágazatokban meghaladta a háború előtti szintet, a tervszámok elég magasak voltak. Mindenütt az extenzív fejlődés lehetőségeit akarták kiaknázni (munkaerőfelesleg, kihasználatlan kapacitások, elmaradott gazdaság). A berlini válság és a koreai háború feltételezett eszkalációja miatt túlbecsült védelmi szükségletek, valamint az elért eredmények túlértékelése azt eredményezte, hogy 1951-ben újból megemelték az évi növekedés tervmutatóit. A feszített ütemű fejlődés eredményeként az ipari termelés szintje 1953-ra a háború előttinek 2,5—3 szorosára nőtt. Az ipar, főleg a nehézipar részesedése mindenhol nőtt. (Különösen szembetűnő volt ez a legelmaradottabb Albániában, ahol az ipar és a mezőgazdaság aránya az 1938-as 18:82-ről 1953-ra 60:40-re változott.) A munkanélküliséget valamennyi országban lényegében felszámolták. Elsősorban a nyersanyagkitermelő, alapanyaggyártó és egyes gépipari ágazatok produkálták a magas növekedési mutatókat („a vas és acél országa”), ami azt jelentette, hogy a meglevő, illetve létrehozott ipar struktúrája sok szempontból korszerűtlen lett vagy maradt. A könnyűipar fejlesztését elhanyagolták, így rövidesen számos fogyasztási cikkből hiány keletkezett. Az adott körülmények között az említett — rendkívül tőkeigényes iparosítási modell megvalósításához a mezőgazdaságtól kellett erőket és ezközöket elvonni. így annak ellenére, hogy a szocialista szektor részesedése — a jelentős adminisztratív nyomás következtében is — mindenütt nőtt (1951-ben Bulgáriában a vetésterület 46 százaléka, Csehszlovákiában 29,7 százaléka, a többi országban 18—25 százalék között), a mezőgazdasági termelés messze elmaradt a szükségletektől. Még az alacsony beruházási előirányzatokat sem teljesítették, a gépesítés csak a faluról elvándorolt munkaerő és a lóállomány csökkenése okozta kiesést tudta pótolni. Ezek következtében az élet- színvonal növekedése 1952— 53-ra megállt, sőt nem egy országban érezhetően csökkent. Jugoszlávia 1949-től gazdaságpolitikájában is hangsúlyozni kívánta a Szovjetunió és a többi kelet-közép-európai szocialista ország belső rendszerétől való eltérését és hozzákezdett a később „ön- igazgatási modell”-ként közismertté vált struktúra kialakításához. A túlzott centralizmus és a bürokrácia káros hatásaira hivatkozva megszüntették a gazdasági minisztériumok nagy részét, és létrehozták a „termelési tanácsok” többlépcsős rendszerét. A gazdaságirányítási feladatok jó részét tagköztársasági hatáskörbe adták át. Növekedett a termelőegységek és a tagköztársaságok szerepe a területükön előállított jövedelem felosztásában. Korlátozták az állami árszabályozást, de az állam központi beruházó és elosztó tevékenysége még mindig jelentős maradt Bár 1948—49- ben Jugoszlávia volt a leg- előrehaladottabb a mezőgazdaság kollektivizálásában, az ez irányú fejlődés megállt. 1951- ben megszüntették a kötelező beszolgáltatást, majd 1952- ben a szovjet mintára szervezett mezőgazdásági gépállomásokat; 1954-re a termelőszövetkezetek nagy része megszűnt. A jugoszláv iparosítási koncepció semmiben sem különbözött a többi szocialista országétól, így az eredmények mellett ugyanazok a nehézségek jelentkeztek, azaz aránytalanságok az egyes iparágak, valamint az ipar és a mezőgazdaság között, a közszükségleti cikkek gyártásának elhanyagolása, az életszínvonal stagnálása. Ezek hatására 1952-ben áttértek a prognózisszerű éves tervekre. Jugoszlávia 1949-től egyre növekvő összegű segélyeket és hiteleket kapott az USA- tól (1955-ig 1 milliárd dollárt, felerészben katonai célokra) és más tőkés országoktól. A szocialista országok kapitalista viszonylatú árucseréje minimálisra csökkent (kivéve Jugoszláviát). Szinte kizárólag egymással kereskedtek, lényegében — ha átmeneti jelleggel is — zárt gazdasági tömbbé váltak. (így például Románia 1950-ben külkereskedelmének 83 százalékát, Bulgária 1951- ben 91 százalékát, Albánia pedig 100 százalékát szocialista országokkal bonyolította.) 1949—53 között a kelet-közép-európai országok rendkívül jelentős sikereket értek el a szocialista termelési viszonyok és a termelőerők (elsősorban az ipar) fejlesztésében. Ugyanakkor az adminisztratív eszközök túlzott előtérbe helyezése, a szubjek- tivista dogmatikus szemléletben gyökerező türelmetlenség, az áru- és pénzgazdálkodás megkerülésének kísérletei, az anyagi ösztönzés háttérbe szorítása, az érdek- viszonyok semmibe vétele komoly hiányosságokat eredményezett. Ezek a következő években jelentős társadalmi és gazdasági feszültségek forrásává váltak. Molnár Tamás I Kommentár HAZÁNK, KELET-EURÓPA (1.) A gazdaság fejlődése (1949—53.) Magyar—görög kapcsolatok
