Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. július 5. o MESTER ATTILA: Varázsló voltam álmomban s azt varázsoltam néked, hogy tudjad mitől félek, és hová siess ha kérlek. Mert sokmindentől félek én, azért nem alhatok oly horkolós nyugodtan, ahogy ti alszotok. Fölsírok mint a tigris ha meglövik, hiszen álmomban szarvasok nyomán futottam nesztelen. Sárkányokkal is küzdők én, de megtántorodom, nem látod, hogyan vérzik fejem a válladon? Reggel mogorva vagy, s a víz a csapban oly hideg, átvarázsolom — talán te győzöd a félelmeimet. 'Takács Erzsébet alkotása Takács Erzsébet szabolcsi tárlatáról Fogadott megyéjének, második otthonának tartja Sza- bolcsot a fővárosban élő szobrászművész, Takács Erzsébet. Nem kirándulni, vagy látogatóba jön a megyébe, hanem nyolc éve — olykor hetekig, hónapokig — együtt él, jár-kél, dolgozik az itt élő emberekkel. Nyolc éve kezdődött a barátság, amikor SZOT-díjat kapott a munkásemberek egyéni karakterű ábrázolásáért. A tévéhíradóban látott szobrászművésznőnek levelet írtak a mándoki egészségügyi gyermekotthon vezetői. Kérték, jöjjön el hozzájuk, hozza el néhány alkotását is, szeretnék közelebbről megismerni, mert a szobraiból áradó emberség megfogta őket. Azóta nincs olyan év, hogy ne fordulna meg a megyében Takács Erzsébet, akinek első önálló tárlatát Szabolcsban, Mándokon rendezték meg 1974-ben. Később a barátság köre tovább bővült, a mária- pócsi tsz, Nyírbogát, Kisléta, Nyírbátor adott alkotó teret munkásságának. S végül, nyolc év termésének javát éppen ezekben a napokban láthatják a megyeszékhely lakói a Jósa András Múzeumban. Szabolcsi ihletésű szobrok, portrék, plakettek sorakoznak a kiállítási terem- ben, képet adva alkotójuk érdeklődéséről, művészi hitvallásáról, emberi kötődéséről. „Hiszek az emberközpontú művészetben” — mondja önvallomásában Takács Erzsébet, s akárcsak a róla készült tévéfilm címe, „Vallomás szavakban és alkotásokban”, hűen kifejezi: a szavak és tettek egységbe fonódnak alkotásaiban. Különös vonzalommal fordul a nehéz munkát végző szabolcsi parasztemberekhez, talán azért is, mert jómaga is nehéz utat járt meg, amíg alkotó tehetsége kibontakozott. A gyárak világa, a munkásemberek ábrázolása után nyolc év sokszínű élményeinek hatására otthonosan mozog a paraszti világban is. „Szabolcsi asszony”, „Parasztasszony”, „Brigádvezető”, „Erzsiké”, „Éneklő", „Alma- szedők", nem kevésbé kedvenc alkotása, az „Anya gyermekeivel” című szobrok érzékeltetik a legszemléletesebben emberfelfogását, művészi érettségét. Nemcsak a jelen valósága, hanem a megye gazdag hagyományai, nagyjai is foglalkoztatják alkotó képzeletét, így születtek plakettjei: Rákóczi, Krúdy, Váci, Westsik, Sziklai. Nyíregyházi élményei — elmondása szerint — arra inspirálják, hogy hozzálásson Jósa András emlékplaFában, kőben, bronzban kettjének elkészítéséhez. Örök témája a művésznőnek az anyaság ábrázolása, amelynek a mi megyénkben különös jelentősége van. Kőrisfából faragott „Anyaság” című szobra a kiállítás egyik szép példánya, míg a jávorfából született „Almaszedők” — melyet bronzból is megalkotott — egy kompozíciósorozat részeként is felfogható. Olyan kisplasztikák „folytatják” a Sort, mint az „Asszony almával”, a „Szabolcsi asszony”, a „Kendös asszony”, „Mama”, „Állatgondozó", „Tanuló asz- szony”, „Erzsi néni”. Fában, kőben, bronzban jelennek meg alakjai, kemény, kitartó munkával. Sokat kérdezik tőle, hogyan bírja a vésőt, kalapácsot, hisz a szobrászművészet nem éppen nőnek való műfaj. Mégis, Takács Erzsébet, dacolva egészségi állapotával, olykor rosz- szalkodó szívével, is, egymás után alkotja meg szobrait. S mintha csak önmaga erejét, teljesítőképességét is próbára akarná tenni; újabban az egyik legkeményebb, legmakacsabb anyaggal is megpróbálkozott, a gránittal. És a „gyenge” női kéznek engedelmeskedett a gránit is, tehetsége és kitartása rá tudta erőszakolni akaratát az anyagra és megszületett egyik legszebb munkája, az „Asszony kosárral", melyet a Jósa András Múzeum vásárolt meg képzőművészeti gyűjteménye számára. Takács Erzsébet nyolcéves munkássága a megye képző- művészeti életét, értékeit gazdagítja. Alkotásai megtalálhatók megyénk egyes közterein, intézmények udvarán, sok közintézmény, szerv tulajdonában. De a művésznőnek is sokat jelent a szabolcsi emberekkel kötött barátság. Azt mondta erről: számára hitet és megerősítést adtak a szabolcsiak, önbizalmat kapott, hogy jó úton jár, értékelik alkotásait, megszerették szobrait. Ezért is folytatja a munkát — újabb szabolcsi élmények művészi megjelenítését. Páll Géza Elek Emil felvételei dolta belső elégedettséggel. Lopva végignézett rajta. Víz- cseppek ragyogtak a testén. Mintha ezernyi csillag lenne. A zöld színű bikini jól illik világosbarna hajához, kreol bőréhez. Határozottan jó alakú, nyugtázta, de csaknem rajtakapták, mert Virág felült és rámosolyodott. Ott vibrált a tekintetében az érzés és az öröm, amely majd ezután találja meg a mozdulatokat, a szavakat. Nem volt ebben a mosolyban semmi kényszerűség, úgy tárult fel benne a lány, ahogy a napsugarak hatására kibontják kelyhüket a virágok. Sok minden mellett ez a póztalan egyszerűség, természetesség vonzotta leginkább. Jó néhány nagyképű lány tette- vette magát az egyetemen. Virág mindnyájuktól különbözött. Mindent őszintén csinált. A nevetése, a hangja, a haragja, a felháborodása, a visszautasítása vagy a melegsége egyaránt természetesek voltak. Tudta, hogy jó alakú, de nem élt vissza vele. Adottságnak tekintette, amelynek örülni kell, de nem szabad fölénnyé alakítani. Bandi tudta, hogy a feléje küldött mosoly azt jelenti: menjen oda. Csodás önfe- ledtségben telt el az első nap. Egymáshoz bújva üldögéltek a sziklán, és tekintetükkel kísérték a komphajót, amelyik Trelleborg és Sassnitz között szállította az utasokat, autókat, vonatszerelvényt. Méltóságteljes lassúsággal közeledett, a vakítóan fehér hajótest egyre nagyobb lett. Ezután minden különösebb megbeszélés nélkül együtt maradtak. Együtt étkeztek, sétáltak a városban vagy napoztak a tengerparton. Szabad idejükben kirándultak, ismerkedtek a Rügen-sziget látványosságaival. Csodálták a tenger sokféle arcát. Más volt reggel, délben, este. Más volt Binzben, Kap Arkoná- ban, mindenütt. Ügy érezték, sohasem tudnának betelni vele. Egyszer simogatott, máskor lenyűgözött. Hol félelmet ébresztett, hol játszadozásra csábított. Hatalmas, tarajos hullámaival éppen úgy maradásra kényszerített, mint látszólagos csöndességével. Kedvenc partszakaszuktól nem messze egy csodálatos „hely” nőtt a tenger fölé. Fehér oldalával jellegzetessé tette a partot. A Königstuhl (Királyi szék) alját a tenger nyaldosta, újabb darabokat szakítva ki belőle. A tenger elszíneződött ezen a szakaszon, világosabb lett, de cseppet sem zavaros. Amikor fönt sétáltak a „hegyen”, s onnan nézték a tengert, Bandit valamilyen furcsa érzés lepte meg. Csodálat volt ez leginkább, s a fölött az érdekesség fölött érzett öröm, hogy pár tucat méterre vannak csak a tengerszint felett. A Königstuhl erről egyáltalán nem vett tudomást, nyugodtan fürdette magát a tengerben. Miután elfáradtak, német kolbászt ettek és hideg sört ittak, majd egy másik úton visszakanyarodtak a kikötőbe. Egy hete már, hogy megérkeztek. Mennyi minden történt hét nap alatt. A halüzemben megszokták az igénybevételt, elfogadható teljesítményt nyújtottak. Megszokták a német szót is, sőt barátokat is szereztek. Leginkább az ebéd volt szokatlan: nem annyira az ételek íze miatt. Inkább a mennyisége tűnt kevésnek. De szerencsére az üzemi büfében lehetett pótolni. Ebéd előtt rendszerint ettek valamit, s az asztaltól a jóllakottság illúziójával kelhettek fél. Virág és Bandi a többiek előtt is-összetartoztak már. Virág nem volt szemlesütős lány, de nem játszotta meg a tapasztalt nőt sem. Ezért, amikor Helga néni, Bandi nyugdíjas házinénije (aki személyes ismerőse volt Ernst Thälmannak) hosszabb időre elutazott, a fiú felvitte Virágot. A lány nem rendezett jelenetet, nem nevette ki, csak ránézett és elmosolyodott. Ugyanazzal a mosollyal fogadta a hívást, mint ahogy első nap rátekintett a tengerparton. Bandi érzett egy kis lelkiismeretfurdalást, de nem volt ez teljesen tudatos, inkább csak átsuhant az agyán, hogy nem kellene. De a miérten nem gondolkodott, mert nagyon kívánta a lányt. Türelmetlen volt, izgatott és nyugtalan. Nem bízott még annyira magában, inkább a beleegyezésig való „küzdelem” érdekelte, mintsem maga az együttlét. De nem lehetett már visszakozni, ez nyilvánvaló volt a fiú számára. Ezek a gondolatok csak az ajtó kinyitásáig ioglal- koztatták, ami nem is volt olyan könnyű, mert csak egyre volt bezárva, ő pedig kettőt akart fordítani. Virág gyöngéd intelligenciája oldotta Bandi zavarát. Elsötétítette az ablakot, s a kora délelőtt szórt fényében vetkőzni kezdett. A sirályok veszekedtek valamin (az egyik ablakszárnyat nyitva hagyták, s így a szobában a tengert is hallhatták), a zöld sötétítőfüggönyt lazán mozgatta a légáramlat. Virág ott állt az ablak előtt, felsőtestén fehér pontok vil- lództak. Milyen ruganyos a teste, izmos, de mégis nőies! S a melle úgy feszül, mint a vitorlát bontott hajó vitorlája a szélben. De nagy marha az ember, gondolta Bandi, regényben olvasható sztereotípiák jutnak az eszébe egy mezítelen női test láttán. Miért kell mindenre szavakat keresni, mindent körülírni, meghatározni? Miért kell a jónak nevet adni? Minden szó, amit ilyenkor elmondhat az ember, hétköznapivá szürkíti az ünnepet. Virág is hallgatott. Ahogy megölelték egymást, mindketten érezték, hogy a bőrük olykor-olykor összerándul. Érezték a pórusaikat, égették egymást, megsemmisülni vágytak. Sokáig feküdtek még egymás mellett mezítelenül, mint akik álomból ocsúdnak. Ez a helyzet az öntudatlan létezést kínálja: még az álomhoz kötődik az ember, de szervei már az adott valóságot fogadják, elemzik. Bandi most vette észre, hogy a háromágú csillár akasztójánál jókora pókháló kapaszkodik a mennyezethez, néhány függönykarikáról leszakadt a kötés, s az ággyal szemben a régimódi háromajtós tükrös pipereasztal egyik tükre keresztben megrepedt. S a sirályok is újra viaskodnak, vijjognak. Mellette fekszik Virág, aki talán ugyanazt élte át, amit ő, s aki szintén most ébredezik ebből a gyönyörű kábulatból. Abból, ahogy a bal kezét átnyújtja s felé fordítja a fejét, legalábbis ezt érzi. Bandi is oldalra fordul, megsimogatja Virág arcát, aztán hosszasan csókolgatja a mellét. A lányt láthatóan meglepi ezzel, de nem hárítja el a mozdulatot, sőt szorosan magához szorítja Bandi fejét s a hajában turkál. Űjabb viharos ölelkezés következik, amelyben mindketten tökéletesen feloldódnak. Eltűnik a kezdeti görcs, a bevallatlanul is kölcsönös félelem... * * ■* ... A tenger hullámai egymást kergették. Végtelen messzeségből indultak el, megszülettek valahol, s meghaltak a parton. A vizet figyelő fák részvéttel álldogáltak, összesúgtak, meghajtották a fejüket. Ilyen a szerelem is, gondolta Bandi, az egyik sziklán üldögélve. Mellette horgászok ügyeskedtek. A bot végét a sziklába fúrt lyukba tették, s izgatottan figyelték a vizet, ötven méterre tőlük homokosabb volt a part, s alig hároméves gyerekek lubickoltak a Keleti-tenger hideg habjaiban. Tizenöt éve, hogy itt volt, itt üldögélt a sziklákon. Most Rostockból utazott ide, ahol egy küldöttség tagjaként tartózkodik. Valami űzte, hajtotta, hogy eljöjjön ide, megfürödjön a sirályok kiáltásaiban, szemhéja alá zárja a Königstuhl fehérségét, csodálja még egyszer a tenger színpompáját. Talán éppen azon a sziklán üldögél, amelyiken akkor Virággal. . Ki tudja, hogyan, miből keletkeznek a hullámok? Jönnek, erősödnek — hatalmasak, gyönyörűségesek. Aztán kiérnek a partra, elvesztik erejüket, megsemmisülnek. Mint a szerelem. Ilyen szomorúan van berendezve a világ? Nézte maga előtt a sustorgó habokat. Aztán felemelte a tekintetét, és szinte megdermedt az ámulattól: hatalmas hullámok közeledtek felé. Nagy István Attila HM VASÄRNAPI MELLÉKLET
