Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
Á nő és a fizikai munka SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Beszélgetés Turgonyi Júlia szociológussal — Az elmúlt 35 évben állandóan nőtt az aktív kereső nők száma és a múlt évben jóval meghaladta a két és negyed milliót. Milyen ágazatokban dolgoznak a nők? — a kérdésre Turgonyi Júlia, az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa válaszol. — Az aktív kereső nők 34 százaléka az iparban, 3 százaléka az építőiparban, 4 és fél százaléka a szállításban és a hírközlésben, csaknem 14 százaléka a kereskedelemben, 25 százaléka az úgynevezett nem anyagi ágazatokban, mintegy 18 százaléka pedig a mezőgazdaságban dolgozik. Abszolút számokban: negyed- millió szakmunkás, megközelítően 700 ezer betanított munkás, 450 ezer segédmunkás, vagyis összesen csaknem 1 millió 400 ezer fizikai munkás. A többi műszaki munkakörben, az igazgatásban és a gazdaságirányításban, az egészségügyben, a kulturális munka területén, a számvitelben és az ügyvitelben, illetve a magánszektorban dolgozik. — Milyen helyet foglalnak el a nők az összes keresők sorában? — Az összes keresők 44,5 százalékát a nők teszik ki; a szakmunkások 18,8 százaléka, a betanított munkások. 52.2 százaléka, a segédmunkások 54,7 százaléka, a közvetlen termelésirányítók 13,3 százaléka nő. ök adják továbbá a fizikai foglalkozású parasztok, illetve a téesztagok 40.3 és ugyanott a közvetlen termelésirányítók 5,1 százalékát. — Hogyan értékelhetjük arányukat a szakmunkások között? — A fejlődés ellenére — elégedetlenek vagyunk. Igaz, a munkaeszközök és körülmények jelenlegi — és holnapi — állapotában számos olyan munkakör van, amelyet nem ajánlunk, sőt, egyeseket tiltunk, hiszen egy részükről azt sem mondhatjuk, hogy a férfiak számára ideálisak lennének. Ezekben a munkakörökben a feltételeket javítani kötelességünk. Mert nem az a kérdés, hogy a nő meg- felel-e egyik-másik munkakör ellátására, hanem az, hogy az ottani munkaeszközök, feltételek megfelelnek-e a nő fizikumának. Ámde a technikai haladás, az ipar fejlődése s a lezajlott szerkezeti változások olyan foglalkozásokat, munkaköröket hoztak létre, amelyek tömegesen alkalmasak a nők foglalkoztatására. Mégis a kvalifikált, fizikailag nem nehéz, inkább szellemieket igénylő szakmunkás munkakörök egész sora nélkülözi a nőket! A már foglalkoztatottak aránya is kedvezőtlen, a jelenlegi szakmunkásképzési arányok pedig nem is ígérnek érdemi változást. Ennek igazolására egy 1974. évi adat- felvétel számait hívom tanúnak: eszerint a szerszámkészítők mindössze 1,1, az esztergályosok 3,9, a marósok 9,0, és a hegesztők 4,9 százaléka nő. Miért? Hiszen az ezekben betöltendő munkakörök nagy hányada megfelel a nők fizikumának is, és a pálya évek óta nyitva áll előttük. Kedvezőbb a kép néhány finommechanikai, műszerészi, valamint híradás- technikai munkakörben, ahol arányuk eléri, illetve meghaladja a 20 százalékot. Ezeket a számokat vizsgálva úgy tűnik, ha lassan is, de előbbre jutottunk. Csakhogy a szakmunkásnők túlnyomó többsége továbbra is a hagyományos „női szakmákba” tömörül. A könnyűiparban például a fonók 98,6 százaléka, a szövők 95,1, a kötszövő konfekcionálok 99,4 százaléka, a konfekciószabók és varrók 94,9 százaléka és a bőrdíszművesek 81,5 százaléka nő! — Mit mutatnak a szakmunkáskép zés számai? — Hasonló gondokat. Jelenleg abból a 22 ipari szakmacsoportból, amelyben nőket is képeznek, tíz vehető elsőrendűen számításba: ezekben tömörül a szakmunkás- tanuló nők 95 százaléka. Míg a nehézipari szakmákban alacsony a szakmunkásnők aránya — s az ifjúkori képzésben részt vevő nőké szintén —, addig a könnyűipari szakmákban dolgozó nők aránya emelkedik, illetve magas szinten stagnál. Az egyetlen pozitív vonás, hogy a nehézipari szakmákban a felnőtt korú, — vagyis a munka mellett tanuló — nők aránya meghaladja a 25 százalékot. Ez érthető is, hiszen ezek a betanított munkásnők munka közben tapasztalhatták, hogy e szakmák nagyon is megfelelnek a nőknek. — Ha így van, miért nem válik szakmunkássá még több betanított munkásnő? — Mert a háztartás terhei és a családanya kötelességei ezt megnehezítik, elveszik a kedvét és bátorságát a tanulástól. — Mit tart a pályaválasztási propagandáról? — Meggyőződésem, hogy sokkal több kedvező, a nő fizikumának és szellemi képességének megfelelő munkahely van, mint amennyit az iskola, a pályaválasztási és munkaerő-toborzási propaganda bemutat. Csakhogy: miután túl fiatalon kell dönteni a szakmai képzés irányáról, s a gyermek erre rendszerint még éretlen, az iskola pedig nem ismeri eléggé a valóságos követelményeket. így inkább vélekedések, előítéletek alapján és a ma, létező, modellnek tekintett helyzet szerint javasol pályát. Azt mondtam, hogy a lehetőségek nagyobbak, mint amennyit kihasználunk; de a szükségletek- is! A társadalom abban érdekelt, hogy a foglalkoztatottak képességük szerinti munkájukat minél kisebb fizikai ráfordítással, a lehető leghatékonyabban végezzék. Az a tény, hogy sok nő a képességei ellenére sem lesz szakmunkássá, sok férfi pedig a képességei ellenére lesz azzá — végső soron arra vezet, hogy egyik is, másik is zavarokkal küszködve, békét- lenül, az igények mögött elmaradva, minden valószínűség szerint nem kellő hatékonysággal végzi munkáját. — Mennyi írható ebből a nők számlájára? — A nők — állítólag — elfogadják a kevésbé kvalifikált munkaköröket, mert ezek kisebb felelősséggel járnak, és a családi élet súlyos terhei mellé nem kívánnak újabbakat is a vállukra venni. Ebből az érvelésből csak annyi igaz, hogy felnőtt korban a nő nehezebben vállalkozik a tanulásra, de az itt a kérdés: miért nem tanul szakmát addig?! Társadalmi érdek — és felelősség — azon fáradozni, hogy a nő ifjú korában kapjon meg minden ésszerű, a jövővel egyeztetett és az anyaságra is felkészítő képzést. Nyíri Éva A népművészet szerelmese Néhány éve még kérlelte a férjét: csomagoljanak össze, kerekedjenek fel, hagyják itt a megyét. (Egyikük sem szabolcs-szatmá- ri születésű.) Ügy gondolta, hogy a munkáját máshol talán fontosabbnak, értékesebbnek tartanák... Mégis maradtak. Ahogy figyelem beszéd közben határozottságát, hallgatom átgondoltan formált mondatait, megértem: nem is tudott volna soha belenyugodni abba, hogy meghátrál. Inkább a kitartás, a szívós küzdeniakarás a kenyere. Pedig az indulás valóban nem volt köny- nyű. Baján született. Gyermekgyógyász férje Szabolcs-Szatmár megyében kapott állást. Puskásné Oláh Júlia szerette volna elvégezni az iparművészeti főiskolán a textilszakot. Budapest közelébe nem költözhettek, a távolság miatt pedig lehetetlen volt a tanulás. De kapcsolata a „kiszemelt” szakmával, a főiskola textiltanszékével, a szeretettel emlegetett Molnár Béla tanárral nem szakadt meg. Amikor a 60-as években a Népművelési Intézet életre hívta az Hjú ^Népművészek Stúdióját, ami átölelt minden népművészeti ágat, ő is tagjának jelentkezett. Gyógyszerész asszisztensként a szombatokat, vasárnapokat áldozta fel. Hallgatta az előadásokat, gyakorolta a díszítőművészettel összefüggő, nagy kézügyességet kívánó fogásokat. A kitartás első elismerése nem váratott sokáig magára: 1964-ben önálló kiállítással mutatkozhatott be. Ám tovább lépni csak a néphagyományok még teljesebb, még mélyebb megismerésével lehetett. Több évig tartó gyűjtő, feltáró munka következett. A szabolcsi falukat zárkózottnak találta. Ezért ment vissza Bács megyébe, Kalocsára és környékére gyűjteni. Honnan táplálkozott a szülőföld és a hagyomány ilyen erős tisztelete, szeretete? — Gyermekkori élményeim meghatározóak voltak. Hatéves koromtól apám révén sok népballadát, népdalt tanultam. Vitt magával mindenhová, a sok nemzetiségű falukban németek, bunyevácok, sokácok, székelyek, magyarok között forgolódtam. A nemzetiségiek jól megértették egymást. Nem különültek el ellenségesen, járták egymás táncait, házasságok révén keveredtek is. — Ellestem dalaikat, táncaikat, magam is szőttem textiljeiket. Az iskolában Sárosi Józsefné magyar szakos tanár irányította figyelmemet, aki a maga köré gyűjtött gyerekekkel sok népballadát feldolgozott. Ezek az emlékeim kitörölhetetlenek. 1966-ban nyílt először arra mód, hogy megszerzett tudását továbbadja. Abban az évben ugyanis szerződéses iparművészeti szakkört kezdett vezetni a megyei művelődési központban. Subázni, batikolni, csomózni tanította a tagokat, felkeltette bennük a szunnyadozó esztétikai igényeket. Négy éven át minden alkalmat megragadott arra, hogy megismertesse a szakkörösökkel az alkotás örömét, kialakítsa az esztétikai igényességet. Közben észrevétlenül mindig belopta a foglalkozásokra különféle textíliákon a népművészetet is. — Ismét új szakaszt jelentett 1970, amikor a megyében élő népművészek felkutatására indultunk. Ezután ismerhették meg fafaragásairól Horváth Vincét, tirpák szőtteseiről Hegyi Jenönét, bőrmintáiról Makrai Lászlót, faragásairól Éles Pétert. A döntő fordulatot mégis a nyíregyházi városi művelődési központ megalakulása hozta 1971-ben. Már az első évben nagy fába vágták a fejszét a VMK vezetői. Kérésükre megkapták az I. Országos Népművészeti Kiállítás rendezési jogát. Ezen önálló kiállítóként Puskásné maga is szerepelt textíliáival, faliképéivel. — Az egyéni munka szép, jó érzés sikerrel szerepelni, de nem tudok egyedül lesni. A magányos alkotó típusa nem nekem való. Jelentősebbnek tartottam és tartom, — s ez az országos kiállításon fogalmazódott meg bennem — az olyan közösséget, amelyben a tagok önmagukat adva többszörös teljesítménnyel vihetik előre a népművészet ügyét. Mindent megtettem azért, hogy a városi művelődési központban létrehozzam a díszítő- művészeti stúdiót. 1972-ben ez is sikerült. Hozzájárult ehhez a Népművelési Intézet 1972-es őszi, a házasságkötő termek díszítésére kiírt pályázata. Csak azok a csoportok indulhattak a jó szereplés reményével, melyekben a textilesek mellett ott voltak az építészek, a népi bútorkészítők, a fazekasok. „Tímek” alakultak ezeknek a népművészeti ágaknak az ismerőiből, és tájegységekben gondolkodva készítették pályamunkájukat. — Az első nagy pályázat eredményhirdetése, 1978 novembere eldöntötte a nyíregyházi stúdió sorsát. Mezőségi anyagommal első díjat nyertünk. Hetvenen voltunk ekkor. Gyorsan híre ment a sikernek, és a nyíregyházi gyárakban, üzemekben — a konzervgyárnál, a KEMÉV-nél, a SZAVICSAV-nál — társszakkörök alakultak. Ebből a felduzzadt létszámból formálódott ki végül évek során a stúdió jelenlegi 45 tagú törzsgárdája. ... neveket sorol fel: példamutató szakkörvezetőkét, ügyes kezű mintarajzolókét, varrókét, akik a közös cél elérésénél, egy- egy pályázati anyag elkészítésénél nem ismerik a fáradságot, mindennapi munkájuk mellett hihetetlen kitartásra képesek. De, hogy ő maga állandóan ott áll a háttérben, hogy láthatatlanul is irányítja a stúdiósok keze munkáját, hogy egy-egy kiállítás során forgatókönyvet ír, rendez, ha kell kalapácsot fog, és maga erősíti fel paravánra a kiállítandó tárgyat — erről nem beszél. Célok. Mindig újabb és újabb határkövekké érő célok, s józan számvetés: ehhez a munkához ennyi idő és ennyi társ kell. Olyanok, akiknek hasonló a felelősségérzetük, akiket ugyanolyan alázat hat át, mint amilyen őt. — Az alakulás után levittem a csoportomat a szülőhelyemre, hogy megoszthassam velük a népművészet iránti szeretetet. Hogy megismerkedhessenek azzal a gyönyörű érzéssel, amit onnan magammal hoztam, és amit átadni, a stúdió munkájával tovább vinni akarok. Szó szerint gyönyörű volt a fogadtatás Baján, házról házra járhattunk, beszélgethettünk a hagyományokról. A későbbi gyűjtőutak, a pályázati sikerek mutatják: mindenki megértette, mi is a szándékom a díszítőművészeti stúdióval. Pályázatik, újabb sikerek. A III. Országos Népművészeti Kiállításon nívódíj, a IV- en első díj, és a most Nyíregyházán nyíló V- en első és harmadik díj. Az egyik útjukról készült albumot lapozgatjuk. Hatvan református templomot kerestek fel a megyében, hogy az összes úrihímzéses textíliát feltérképezzék. Gyönyörű anyag gyűlt össze, amely feldolgozva önálló kiadványban lát majd napvilágot. Ilyen munkát szűk, múzeumi stáb csak többszörös idő alatt végezhetne el. A stúdió szerepét ezek után már felesleges is részletezni. — A szakmai féltékenységet nem ismerjük. Tudjuk, hogy egy élet is kevés a falvakban lappangó népi kultúrkincs felgyűjtéséhez. Ha ráakadunk valamire, nem titkoljuk el egymás elől, még megyék között sem. Megosztjuk egymással örömünket. Nemrég az egyik miskolci kolléga telefonon felhívott. Sürgősen üljek vonatra, rendkívül fontos, azonnal találkoznunk kell. El sem tudtam képzelni, miről lehet szó. Felültem az első vonatra, irány Miskolc. Egy addig ismeretlen gömöri fehér hímzéssel a kezében fogadott. Csupán meg akarta mutatni. Ez volt az az éi'ethevágóan fontos! j7em vakbuzgó rajongás, rögeszme ez? Amikor néhányan meghúzták a lélekharangot és eltemették a népművészetet, mert „a XX. századi embernek az nem mondhat semmit”, talán egyesek szemében túlhangsúlyo- zottnak tűnhet mindez. — A hagyományokat meg kell óvnunk, tovább kell vinnünk. Mert ez tarthatja fenn a népet, a népi kultúrából táplálkozhat nemzettudatunk. Nekünk, e nagy értékeket ápoló stúdiós, szakköri közösségeknek az a feladatunk, hogy megtaláljuk annak a módját, hogyan építhető be ez a kincs a mai ember életébe. Ehhez át kell venni a régi hagyományteremtő falusi közösségek értékóvó erényét, hogy megvédhessük napjainkban is a népi értékeket az elkorcsosulástól, a giccstől, és a stúdiók tagjai valóban a hagyományok továbbvivői, és ne torzítói legyenek. Hangja áthevült. Látom, erreu is lenne még bőven mondanivalója. Mint ahogy arról is, miként lett népi iparművészként 1974-ben a néprajzi társaság tagja, mit jelent ez a stúdiótagok továbbképzésében, vagy arról, hogy a találkozásunk előtti napon hogyan sikerült a fia egyetemi felvételije. Ám sietnie kell, az V. Országos Népművészeti Kiállítás rendezésénél várják. A stúdió első tíz évéről, az első Nyíregyházán rendezett népművészeti kiállítástól eltelt időről, az eredményekről az majd mindennél szebben beszél. Reszler Gábor |||y| VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. július 5. Elvonuló asszonyok — Pál Gyula festménye
