Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

MM vasárnapi melléklet 1981. július 19. HAZAI TÁJAKON ______gi. Villánykövesd pincéi A Mecsek aljától délre, a Dráva menti síkságból ki­emelkedve a Vilányi-hegy- ség lábánál olyan a táj, mintha mediterrán vidéken járnánk. S szépségeit csak fo­kozzák építészeti remekei. Népi építészetünk egyik pá­ratlan szépségű értéke, a villánykövesdi védett pince­sor tárul a szemünk elé, ha Villánytól keletre megteszünk két kilométert A két- háromszáz éves pin­cék mélyen a domboldalba húzódnak. S az út kanyaru­latát, ívét követve épültek egymás mellé, mögé. Itt-ott a padokon fekete- kendős, bőszoknyás öregasz- szonyok pihennek meg. A színesre festett ablakkere­tek, ajtók a fehér falú hom­lokzatokon, a sárga, narancs és zöld falak szép ritmusú váltakozása megkapó látvány. A formák, színek ritmusát csak fokozza az a különleges építészeti mód, amely a hegy A főváros legmagasabb pontja a széles panorámát kí­náló János-hegy. A buda­pestiek és a turisták kedvelt kirándulóhelye. Különösen azóta keresik fel sokan a he­gyet, s a tetején épült kilá­tót, amióta a népszerű libegő­vei is megközelíthető. Vezet a hegyre jól kiépített autóút, közlekedik autóbusz, elérhető az úttörővasút egyik állomá­sáról, ám az igazi kirándulók a gyalogutakat választják. Már a szelíd lejtők, vagy meredek kaptatok megmászá­sa is megéri a fáradságot. De fokozza az élményt a János­hegyi kilátóról elénk táruló panoráma. A hegy legmagasabb pont­ján, 529 méter tengerszint fe­letti magasságban áll a Schu- lek Frigyes tervezte Erzsébet kilátó körteraszos épülete. 1908-ig ezen a helyen fából épült kilátó állt. Az új, dísze­sebb torony gondolatát a Nemzetközi Szállodások 1902- ben Budapesten tartott kong­resszusán vetették fel. A cél megvalósításáért gyűjtést in­A villánykövesdi pincesor. oldalában mégegyszer megis­métli ezt a pincesort. Egy emelettel feljebb újabb konstruktív formájú pincék sorakoznak. Alig száz pincé­ből, egy utcasorból áll a köz­ség, a baranyai németség egyik festői települése. A pin­cékben ma is a táj legjobb borait őrzik, kínálják. Egy barátom ismerőse áll az egyik pince előtt. Kósto­lásra jöttek. Az ismerkedés után a szőlősgazda csak any- nyit kérdez: a barátom isme­rősei? Az igenlő válaszra a pincébe tessékel, és már önti is a lopóból poharunkba a különleges ízű, zamatú vö­rösborokat. Hiába szabadkozunk, ven­dégek vagyunk. Nem kis büszkeséggel nyugtázza di­csérő szavainkat. S szívesen mutatja meg a mély pincét, a különböző nemes borokat rej­tő hordókat, s az oltványokat. dítottak, össze is jött 51 ezer korona. Az építkezést 1908 tavaszán kezdték, meg. A ne- oromán elemeket felhasználó 26 méter magas, 16,5 méter átmérőjű torony, körfolyo­sókkal, teraszokkal 1910 őszé­re épült fel. A földszinti fo­lyosó égjük fülkéjébe Stróbl Alajos Erzsébet királynét áb­rázoló carrarai márvány mellszobrát helyezték el, egy másik fülke a kilátó létesíté­sének emléktábláját őrzi. A haraszti és borosjenői mész­kőtorony tervezésében Schu- lek mellett Klunczinger Pál és Hofbauer János mérnök is részt vett. A máig kedvelt toronyból 60—70 kilométeres körzet pa­norámája tárul a látogatók elé. Jó időben még ennél is messzebbre, egészen a cseh­szlovák határig lehet ellátni. A János-hegy tetején a megfáradt turistát vendég­lők, büfék, süteményes, szendvics es pavilonok is vár­ják. Az egyik étterem, sörö­ző, éppen a kilátó földszint­jén kapott helyet (Bényi László rajza) Egyik-másik pincéről úgy tudják, már a török megszál­lás idején is megvolt, búvó­helyül szolgált. A település csakúgy, mint Villány — évszázadok óta a Villány—siklósi borvidék ne­vezetessége. A hegy oldalá­ban erős, zamatos vörösbort — kadarkát, nagyburgundit, oportót, kékfrankost — ter­melnek. A déli, mediterrán jellegű vidéken kora tavasz­tól késő őszig melegítenek a szőlőérlelő napsugarak. A Villányi-hegység mészkő­szikláit — köztük Villánykö­vesd dombjait — lösz borít­ja és ezen a kiváló talajon képződött meszes agyag al­kotja a világhírű borok ter­mőtalaját. A történelem tanúsága sze­rint ezen a vidéken már a rómaiak is foglalkoztak szőlő- telepítéssel, bortermeléssel. A környék gazdaságát is a szőlő virágoztatta fel, folyamato­san, a 18. század óta. A múlt század végén, az országos fí- loxeracsapás után Franciaor­szágból hozott csemetéket te­lepítettek. Ma a villányi sző­lők, borok, messzeföldön hí­resek, keresettek. A 100 villánykövesdi pince védett műemlékegyüttes. Ál­laguk megóvására tulajdono­saik évente meghatározott összeget kapnak a Műemlék- védelmi Felügyelőségtől. S gazdáik is szeretettel gondoz­zák, óva használják. Kádár Márta Közel ezer ismert bibliográ­fiai tétel foglalkozik a Zalka- életművel, immár évek óta ismerjük irodalmi (életrajzi) hagyatékát. Ha szigorúan könyvészeti szempontból néz­zük, akkor most ez a biblio­gráfia gazdagodott 28 tétellel: a Vallomások Zalka Mátéról c. kötetben 26 szerző, köztük 1 magyar mondja el emlékeit a forradalmár-íróról, hárman versben emlékeznek róla. Hangsúlyozzuk, hogy ismert a Zalka-hagyaték, a kutatási lehetőségek nagyjából adva vannak, a szaksajtó ismeri az eddigi eredményeket — és mégis kísért egy múltbeli örökség, nevezetesen az, hogy az itt publikált vallomások sem legendamentesek. Sőt Köztudomású, hogy még Zal­ka Máté életében, majd a spanyol polgárháborúban, ké­sőbb pedig a felszabadulás utáni években egyes dúsfan­táziájú íróink itthon, de a Szovjetunióban is tendenció­zusan olyan életrajzi „adalé­A János-hegyi kilátó FILM JEGYZET A túlélés ára Az erőszakos cselekmények száma ijesztően megszaporo­dott mostanában. Nincs jó­formán egyetlen nap sem, hogy a tömegkommunikációs szervek ne kürtölnének vi­lággá terrorizmusról, kegyet­lenségről, rablásról, gyilkos­ságokról szóló híreket. Nem­csak a politikai vezetők és ál­lami tekintélyek életét fenye­geti veszély, hanem sok, úgy­nevezett egyszerű emberét is. Gondoljunk csak a túszokra, a tisztviselőkre, a békés pol­gárokra, akik éppúgy áldoza­tul eshetnek ebben a ször­nyűséges kereszteshadjárat­ban, mint — mondjuk — a legmagasabb posztokon tevé­kenykedők. Azt hihetnénk: a hullám már tetőzött, s a józan ész, meg a felébredő lelkiismeret útját állja a féktelen tombo- lásnak. Sajnos, egyelőre csu­pán reménykedhetünk a for­dulatban, mert a világ szá­mos forrongó pontján — fő­leg a tőkés országokban és az ellentmondásoktól terhes távoli földrészeken — válto­zatlanul robbannak a pokol­gépek, tesznek el láb alól pártvezetőket és minisztere­ket, s a félelem légköre meg­bénítja a cselekvés erőit. (Zá­rójelben említem meg — mint egyáltalán nem mellékes körülményt —, hogy a mi tár­sadalmi rendünk, a szocializ­mus mindig elhatárolta ma­gát az efféle „moráltól”, s most is képes útját állni a személyiség biztonságát. fe­nyegető törvénytelenségek „begyűrűzésének”.) Erőszakos akció és erősza­kos akció között természete­sen nagyok a különbségek; a rfiotíváció — ahogy mon­dani szokás — sokféle lehet. Mindenesetre érdemes — mi több: szükséges — a jelenség­gel farkasszemet nézni. A filmművészetnek is feladata, hogy körbejárja az okokat és okozatokat, melyek a terror- cselekmények hátterében hú­zódnak meg. Hans Noever A túlélés ára című drámájában (mely NSZK—francia koprodukció) megszokottnak vagy tipikus­nak egyáltalán nem nevezhe­tő bűnügy fejlődéstörténetét rekonstruálja. Joseph C. Randolph, egy multinacionális vállalkozás vezető beosztású dolgozója — a cselekmény színhelye Fon­tana, Missouri állam — egy szép napon „kilép” korábbi békés önmagából. A férfi — „tette” elkövetése előtt — sem­milyen vonatkozásban nem különbözött másoktól. Elfo­gadta a konvenciókat, betar­totta a játékszabályokat, nem lázadozott sorsa ellen. Miért is tette volna, hiszen jó állást mondhatott a magáénak és tisztességesen megfizették. Randolph azért „kéredzkedett ki” a sorból, mert felmondó levelet kapott. Az indok, mellyel útilaput kötnek a tal­pa alá, a szokásos: a főnökök ésszerűsítésre hivatkoznak. Hősünk reakciója megdöb­bentő. Vásárol egy fegyvert és három perc leforgása alatt lepuffantja a cég öt irányító munkatársát. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megnyug­szik és szikrányi ellenállást sem tanúsít, amikor megbilin­cselik. Pillanatnyi elmezavar? Pa­tologikus eset? Személyes bosszú? Látszólag ez is, az is, amaz is, de amikor sor ke­rül a különös titok megfejté­sére, kiderül, hogy nagyon messzire vezetnek el a szálak. Joseph C. Randolph betegsé­ge társadalmi színezetű és olyan problémákkal függ ösz- sze, melyek túlmutatnak az adott eseményeken: a várat­lan felmondáson és az azt kö­vető vérfürdőn. A rendező krimikeretbe ágyazza a mesét, s nem feled­kezik meg a lélekábrázolás- ról. Noever arra is figyel, hogy a nézőt érdekeltté tegye a talány felderítésében — s mindennek az érdekében oly­kor „csavar” egyet a mesén, váratlan fordulatokkal dú­sítja fel a cselekményt, izga­lommal tölti meg a szituáci­ókat. Mindezeknél a profifo­gásoknál sokkal fontosabb, hogy A túlélés árá-ban a manipulációs gépezetről hull le a lepel, s bepillantást nyer­hetünk az emberellenes me­chanizmus boszorkánykony­hájába. Noever negyedik já­tékfilmjének furcsa sztoriját az életből — mármint az amerikai valóságból — merí­tette. S hogy miért nem plán­tálta át a szerző az esemé­nyeket európai környezetbe? Erre ő maga a következő ma­gyarázatot adta: „Noha a külső dolgok itt ugyanúgy el­képzelhetőek lennének, ezer apróság, a szociológiai, jogi adottságok, azok a pressziók, melyek az egész történetet vé­gigkísérik és a végkifejletet előkészítik — nem felelnének meg az itteni viszonyoknak.” A svájci nyomozó, René Winterhalter kitartó mun­kával göngyölítette fel a po­koli összeesküvés szálait (a környezetszennyezési botrány Illinoisban esett meg: motí­vumait az író-rendező úgy­szólván változtatás nélkül használta fel). Ez a vállalko­zás, valljuk meg őszintén, minden eredetiség nélkül való, fordulatait előre sejt­hetjük, végeredménye kikö­vetkeztethető. Azért kísérjük mégis figyelemmel a „kirakós játékot”, mert nagy a tétje és egyébként, is — örömmel szurkolunk a tisztességes szándéknak a becstelen em­bertelenség ellenében. Az már aztán más kérdés, hogy a kétismeretlenes egyenlet végülis mégsem oldódik meg. A kapitalista nyerészkedők­ről lehull a lepel, René Win­terhalter összeomlásának iga­zi indítékai azonban a bra­vúros nyomozás után sem tisztázottak teljes mértékben. A túlélés ára hosszabb a kelleténél: Noever sokat bíbe­lődik a részletekkel, pedig ese­tenként a jelzésekkel is mege­légedhetne (a családi harmó­nia fokozatos szétzilálódását didaktikus és színpadias kép­sorok jelzik). A remek indí­tást nem követi analitikus társadalomrajz; néha még az unalom is rátelepszik a nyo­masztó hangulatú mesére. Walter Lassally felvételei az elidegenítést szolgálják. A szereplőgárdából kiemelkedik Michel Piccoli, aki a sablono­kat is feledteti dinamikus já­tékstílusával. Mindent összevetve: az NSZK—francia film többet ígér és többnek látszik, mint amennyit ad. Végső osztály­zata: közepes. Veress József Vallomások Zalka kokkal” ruházták fel Zalka Mátét, amikhez neki semmi köze nem volt. Évtizedeken keresztül tartották magukat ezek az állegendák, szívósan beleivódtak a köztudatba. A nyilvánosság elé került Zalka-hagyaték alapján írta meg életrajzát Oleg Rosszija- nov (még mindig sok hibá­val) ; magyarul Györkei Jenő, Botka Ferenc, Garamvölgyi József próbáltak rendet te­remteni a kuszaságban és nem utolsósorban szülőföldje sajtója ápolta először és leg­többször a jó értelemben vett Zalka-kultuszt. Éppen ezért tarjuk külö­nösnek Hatalja Zalka munká­ját, aki összeállította a Vallo­másokat, hiszen ő tudja ta­lán legjobban az igazságot Zalka Mátéról, örülünk an­nak, hogy egyáltalán végre létezik ilyen gyűjtemény, amelyik az egész életművet próbálja érinteni. Jó, hogy van ilyen, de kritikusabban kellett volna válogatnia! Nem áll módunkban az em­lékezéseket (vallomásokat) sorban értékelni, nem is len­ne sok értelme. Annyit mégis el kell mondanunk, hogy a megírás szándéka dicséretes, mindenképpen jobbítani aka­ró, kétségtelenül nagyon sok az új, az olvasó előtt ismeret­len adatokat tudunk meg Zal­káról, azonban a már inkri­minált állegendák sokhelyt kísértenek, visszatérnek. Csu­pán egy részletet idézünk: „Zalka jól ismerte a maga értékét Tudta, hogy amit ő csinált, az éppen elegendő: nincs szükség arra, hogy ló­dítsanak, toldjanak hozzá. Nem volt ő Kemál pasa Atatürk hadvezére; nem verte ő szét Törökországban a gö­rög hadsereget; nem tűzött mellére Szmirna főterén Ke­mál pasa kitüntetést; nem kelt át száraz lábbal a Feke­te-tengeren; nem volt ő az aranyvonat után Leninnél; nem robbantott alagutat az aranyvonatra.” Nos, a helyesbítéshez hoz­zá kell még tennünk: nem tartott forradalmi beszédeket, nem ő ment először a Vörös Gárdába, nem ült Kolcsak börtönében, nem szökött meg és a híres aranyvonat kísére­tében csupán annyi szerepe volt, hogy a III. Internacioná- léról elnevezett I. Nemzetközi Lövészezred I. zászlóaljának parancsnoka volt. (Mellesleg, az aranyvonat visszavételé­nek eseményeinél ő nem volt jelen, később is csak a kísé­rethez tartozott.) Az idézet az egyetlen magyar szerző, Hi­das Antaltól való. Mátéról A kötetben képet kapunk a szülőföldről, apró elírásoktól eltekintve azok hangulatosak; szinte semmit sem tudunk meg hadifogságáról, annál többet közéleti szerepéről, írói alkotói módszeréről és — mondanunk sem kell — a spanyolországi eseményekről, haláláról. összegezve, ismételten csak azt kell megállapítani, hogy jó gondolat volt a kötet ma­gyarra fordítása (Simándi Jú­lia munkája). Különösen ki­emelkedik Natalja Zalka, J. Szmolics, P. Batov, R. Kar- mén, és A. Ejszner visszaem­lékezése. Ezek többnyire a hatvanas években íródtak, éppen ezért talán mentségül szolgálhat az a tény, hogy ak­kor még nem ismerhették a legújabb kutatások eredmé­nyeit. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a jelen kiadáshoz ne illeszthettek volna egy ma­gyarázó szöveget, vagy más eligazítót helyesbítésként. Ez komoly hiba a kiadótól, ta­lán egy újabb válogatás és ki­adás mindezeket helyrehoz­za. (Vallomások Zalka Mátéról. Összeáll.: N. Zalka. — Kos­suth Könyvkiadó, 1981.) Nyéki Károly E'EFPS SHS8 Az impozáns János-hegyi ki látó. (MTI Fotó — KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents