Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ■■■■■■■■■■■■■■■■■» VALTOZO ÉLETÜNK Mai kalandozásaink gekből kerülnek ki. Egy ilyen A történelmi munkák tanúsága szerint 898 és 961 közé esett szépemlékű eleink kalandozásainak kora. Az említett munkák arról is szólnak, hogy a hadjáratok során a törzs- és nemzetségfők növelték vagyonukat, miáltal nőttek a törzsön belüli ellentétek. Tudni illik még, hogy ezen kalandozások az Atlanti-óceánig, a Pireneusi félszigetig, továbbá a Balkán félszigeten át Attikáig és Bizáncig nyúltak. A vállalkozó kedvnek a merseburgi és az augsburgi nevezetes vereségek vetettek véget. Nyakunkon a nyár, most jön bel-, de még inkább külhoni kalandozásaink idénye. Tíz- és tízezrek kelnek útra vonaton, repülőn és gépkocsin, hogy becserkésszék a négy égtáj kínálta szépségeket, s gyarapodjanak szellemiekben, de mint a sokasodó jelek mutatják, ennél is inkább anyagiakban. Mert legalább — ez a legkevesebb — az „út árának kell bejönnie”, hiszen nemcsak nép- gazdasági szinten, de családjainkban is elsődleges céllá lépett elő a rentabilitás, majelentkező akadt, míg a többiek a bolgár főváros boltjait járták italokért, különösen whyskiért, mert olyan hír kelt, hogy azt Törökországban dollárért lehet eladni. Az igazi bolt azonban Isztambulban kezdődött. Először is, mindenki eladott mindent, amit vitt, villanyvasalót épp úgy, mint hajcsavarót. A városnézés a bazárral volt egyenlő, sokan még az indulásról is lekéstek. Csak mellesleg: a rodostói Rákócziemlékek megtekintésére hárman vállalkoztunk. gyárán a hasznosság. Az ezer év alatti útvonalakhoz képest bővült az úti ösvények hálózata, s amihez azelőtt hosszú hónapok kellettek, ahhoz most néhány nap, vagy egy, netán két hét kelletik. Ami a vagyonnövelést illeti, lényegében kevéssé változott a cél, de a módszerek kétségtelenül finomabbak lettek, sőt megesik, hogy a kalandozókat rabolják ki, néha a szó szoros értelmében, máskor pedig rezet adván el nekik arany gyanánt. Ez is felér egy kisebb csőddel. Mielőtt gyanúsítva érez- né magát minden utazó, a világlátásért év közben fillért fillér mellé rakó, le kell szögezni: nem a modern kalandozók vannak többségben, de ahhoz bőségesen elegen vannak, hogy szóljunk róluk, mert számuk nő, erkölcsi kárt okoznak a tisztességes többségnek, és anyagi gondot okoznak az országnak. Több, fontos érdeket is sértenek egyszerre. Hogy valóban elég sokan vannak, arra hadd álljon itt bizonyítékul néhány adat. A megye három utazási irodájának szervezésében, közreműködésével 1980-ban több, mint 40 ezren utaztak külföldre, Keletre, Nyugatra egyaránt. Az utazók közül a vám- és pénzügyőrség 128-at adott át a rendőrségnek devi— Hazafelé a vonaton hamisítatlan keleties volt a hangulat, a szó egyetlen téma körül forgott: ki mit hozott? A hangulat csak fokozódott, mert a vámosok a határon megelégedtek a bevallott értékkel. A hidegzuhany azonban ezután jött: itthon, amikor a pénzügyőrök jelentős értékeket foglaltak le a házkutatások során. Az eset korántsem egyedi, íme még néhány adalék. A baráti 'országba látogató intézményi csoport egyik jártas tagját bizonyos összegű valuta kivitelével bízta meg a munkahelyi vezető. A pénz kijutott, a vezető kissé később, elegánsan személygépkocsin megérkezett, és nem volt más gondja, mint a síbolt valutát elkölteni. A művészeti együttes Nyu- gat-Európában turnézott. A vezető aranyat vásárolt, amit a tagok a nyakukban, az ujjúkon szépen áthoztak a határon, itthon már csak értékesítenie kellett azokat a „jogos” tulajdonosnak. Ez pedig, manapság nem is olyan nehéz«. És egy történet a pénzügy- őrségről : — Tavaly — meséli a törzszászlós —, egy kétségbeesett asszonyka keresett meg, mert a határon — Romániában járt — elkapták és a náza- és vámbűntett miatt, további négyszázat pedig szabálysértés címen kellett felelősségre vonni. Igaz, ezek között külfüldi állampolgárok is akadtak, de mint a megyei parancsnokságon Papp Mihály törzszászlós mondta, ezek túlnyomó többsége hazánk — megyénk — fia. És, hozzá kell tenni még, amit magasabb szinten Garamvöl- gyi Károly pénzügyőr vezérőrnagy, országos parancsnok fejtegetett egy ízben, és amit a törzszászlós is megerősít: — Ez a jéghegy csúcsa, ennek a számnak a többszöröse ütközik a rendelkezésekbe, de ezt csak felbecsülni tudjuk, ugyanis a mainál sokkalta nagyobb apparátus sem lenne elégséges minden ügy felderítésére. Az ismerős, vidéki tanár úti beszámolója: — A nőnapra szervezett jutalomúton több, mint háromszázan vettünk részt. (A három megyéből — köztük Szabolcsból — és Budapestről összeverődött létszámnak csak a fele volt jutalmazott? a többi önköltséges utazó volt.) Törökországba tartottunk. Odafelé a vámosok la talált vamoiatian áru éppen a büntető határ alatt állt. Azt kérte, nehogy megírjuk az esetet a férje munkahelyére, mert kellemetlen lehetne neki. Aztán hamarosan kiderült: három éven belül tíznél jóval többször lépte át a határt, és ennyit aligha utazhatott turisztikai célból. A legsúlyosabb pénzbüntetést kapta és természetesen elkoboztuk az árut is. Az adható legnagyobb büntetést azért is szabtuk ki, mert nagyon jó anyagi körülmények között élnek. Mit mondjak, ismeretségi körömben is akadnak, akikről tudom: külföldre nem — vagy korántsem elsősorban — a látnivalókért utaznak. Ismerem történeteiket, melyek a beszerzések rafinált módozatairól szólnak, néha már- már egy hősi eposz magasságában szárnyalva, és tudom azt is, hogy ezek az emberek többnyire nem a szegényebbnek nevezhető réteút ugyanis befektetést igényel, elsősorban anyagit, de némi szellemit is. Mert ugyebár, tájékozottnak kell lenni a piaci viszonyokról, tudni, hogy ott mit keresnek, és mi az, amit itt értékesíteni lehet. Tudok olyanokról, akik egy nyáron, röpke néhány nap alatt több országot is bejárnak, itt vesznek, ott eladnak', amott megint vesznek, és így tovább. Mintha az utazási irodák programjai is ezt segítenék elő. Ugyanis az egy-, esetleg kétnapos határközeli túrák a legkiválóbb alkalmak a gyors adás-vételre, és még a rizikó sem nagy, hiszen egy-egy hét végén járművek tucatjai állnak a határon átmeneteire várva. És ilyenkor az ellenőrzés igencsak hiányos. Arról nem beszélve, hogy a gyors üzleteléshez biztos partnerek is kellenek; jó tudni, mit és hol lehet jutányosán beszerezni. A vámosok mondják is: „Egy részük biztos címre megy.” Ennek a mai, szertelen kalandozásunknak — mint minden jelenségnek — oka van. Az egyik a sokak számára kétségtelen jólét, amit ilyenolyan úton növelni kötelességüknek érzik némelyek. A jómód, csakúgy mint az, hogy lényegében nincsenek határok, örvendetes dolog, habár nem ártana, ha az örömbe nem vegyülnének ürömcsep- pek is. Aztán van egy másik tényező is. Az, amit bizonyos cikkeknél hiánygazdálkodásnak nevezünk. Mert vagy nincs az a bizonyos áru nálunk, vagy van, de drága, sokszor ráadásul nem is olyan minőségű. Nylonharisnya, orkán, irhabunda, kvarcóra, zsebszámológép, hogy némileg történeti sorrendben idézzük fel a valamikori és jelenlegi slágercikkek sorát. Ezekből a családnak beszerezni nem bűn. De az esetek egy jelentős részében nem a személyes szükségletekről van már szó. Továbbá baj van az utazási kultúránkkal is, holott hovatovább életünk majdnem természetes velejárójává lett. Ehhez a gyökereket egyebek közt az iskolában, a művelődésben — pontosabban ennek hiányában'— kell keresnünk. Mintha a szép iránti igény haldokolna sokakban és helyét az abszolút materiális« szemléletnek adná át. A félrenevelés egyébként már az iskolában megkezdődik. Akkor, ' amikor az egy nap alatt kétszáz kilométert buszozó diákokat végigrohan- tatják a tájakon, látnivalókon, számolatlan megfigyelési feladattal látják el őket, ugyanakkor — konkrét eset — nem készítik fel őket az élmények befogadására. Ugyancsak a gyermekkor az, amikor az utazás státusjellegét sulykolják a tanulókba, mert mi lenne más az alábbi eset, amikor az általános iskola egyik osztálya a néhány napos szünidőben országjáró körútra indult, míg a párhuzamos osztály szülői munkaközössége tátrai kirándulásra vitte a gyerekeket, kimondottan azért, mert ez drágább, tehát előkelőbb is. Aki pedig szülőjével kel külföldi útra — néha éretlenül, a befogadásra képtelenül —, abban fel sem merül, hogy utazni nem csak a vásárlás miatt lehetséges. Áz igazgató búcsúzik mindent átengedtek, a rádiótól a cigarettáig, a szappantól a mosóporig. Szófiában megálltunk, és önköltsége^ alapon a Vitosára rendeztünk kirándulást. Nyolcvan Félreértés oe essék, aki utazik, természetesen vásárol is. Egy ország nemcsak embereiben, tájaiban, műemlékeiben, de köznapi, praktikus áruiban is megtestesül. Vásárolni tehát kell, vásárolni jó. De csak azért utazni — sokszor több mint hiba, néha már egyenesen bűn. Speidl Zoltán Ez most amolyan leltár-séta. Mit séta! Tempós kocogás, tantermeken át, ki az udvarra, a sportpályára, a kis állatkerthez, a szabadtéri színpadhoz, a hatalmas parkban megbúvó pavilonokhoz, a tölgyfasorhoz, a nyírligetbe... Szakács Ferenc igazgató úr, a tiszalöki gimnáziumban utolsó tanévét töltötte. Már rendezik a nyugdíjpapírjait, s ő közben elszámol magával, magának, a világnak. Szabadkozik, mégis úgy van: életművet hagy maga után. Mert életének legutóbbi 28 esztendeje az övé is meg nem is. Egy az iskoláéval, amit 1953-ban kezdett alapítani. Leltár-sétánkon betérünk az Erkel-terembe. Itt elém teszi az iskola első tablóját. Az alapító osztályét, akik 1956 57-ben kapták itt érettségük bizonyítékát. Nézem az egykori direktort. Már akkor is kopasz volt, arcán ritkább a ránc, s talán egy változatlan : a szeme. A tiszalöki gimnázium megalakításakor egy épületből állt. Vay-kúria volt, hatalmas park közepén. Itt kellett tantermet, kollégiumot, tanári szobát teremteni. Negyven nebuló érkezett elsősnek az akkori „parasztgimnáziumba”. Se pedagógus, se más értelmiségi nem adta ide a gyerekét. Bizonyítani kellett! Jó tíz esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy „jegyezzék” a tiszalöki gimnáziumot. Így nevezem, hogy tiszalöki gimnázium, hiszen névtelen volt, s 1978-ig kellett várni arra, hogy jellegét névadó hitelesítse. — Ennek külön története van — meséli az igazgató. Kértük az első években, hadd legyen az iskola neve Szabolcs vezér. Egy megyei vezető ekkor méltatlankodva mondta: Mondabeli hős névadónak? Nem! Aztán próbálkoztunk Széchenyivel. Nem tetszett. Kértük a Vásárhelyit, hiszen ahhoz is van közünk. Nem engedélyezték. Lassan elfogyott a Móricz, a l/í * v Váci, s mi még mindig névtelenek voltunk. De nem engedtük magunkat lebeszélni: előterjesztettük a Teleki Blankát. Persze volt, aki megkérdezte, ki ez a nő? Megmagyaráztuk, s így 1978. óta az ő nevét viseljük. Ekkor volt az iskola huszonöt — Kalandos utam volt idáig, Tiszalökig. Pataki diák voltam, s alig száradt meg tanítói oklevelemen a tinta, behívtak katonának. Megsebesültem, aztán mint mindenki, ■visszavonultam, s végül Ausztriában fogságba estem. 1947-ig maradtam szovjet fogságban. Itt megtanultam oroszul, elég jól. Miután hazajöttem, egy évig Viszlón tanítottam, majd feleségem szülőfalujába, Tiszalökre költöztünk. Amikor a megyénél megtudták, hogy beszélek oroszul, közölték: én vagyok a szakfelügyelő. Állítsak be orosz tanárt minden iskolába, szervezzek tanfolyamot pedagógusoknak, indítsam meg a nyelvoktatást. Megtettem ami tőlem telt, s közben elvégeztem a főiskolát, meg a Le- nin-intézetet. Mert egy darabig jól ment a fogsági orosz, de azt tudtam, ebből aligha lehet megélni. Mit tagadjam, 53-ra belefáradtam, s amikor megkérdezték, akarok-e iskolát alapítani, gyorsan igent mondtam. séghez alkalmazkodni tudás, a derű, a humor, a segítőkészség, az igazságérzet? Mi is lenne a világból egyszer, ha csak a tárgyi ismeret márkázná az embert? És feltaláltak régen valamit, ami szintén ma új. Az általános gimnázium gyengéjét, ami csak papírt és csalódást ad, ha nincs, aki a gyermekért, gondolkodjék. Próbálkoztak szakközépiskolai osztályokkal, aztán eljutottak a fakultatív tárgyakig. Ma képeznek itt operátort a számítógéphez, szabászt, fényképészt, állam- igazgatáshoz értőt. Aki tehát nem tanul tovább, esélyt kap máshoz, fontoshoz, egyént és társadalmat szolgáló munkához. Nemcsak a névadás volt ilyen körülményes. Egy kis vidéki gimnáziumnak semmi nem megy és nem ment könnyen. Itt építeni kellett, tanári kart szervezni sem egyszerű dolog, a falusi gimnázium nem vállalhat kockázatot, csak akkor életképes, ha átlagon felüli tudást képes adni. Amiért másutt kitüntetést adnak, itt legfeljebb váll- veregetés jutott, ha ugyan meg nem rótták őket. Nem véletlen hát, hogy az igazgatónak járni kellett mindenfelé, hogy elismertesse, elfogadtassa iskoláját. Tiszalökön már régen jelentős presztízse volt a gimnáziumnak, a tanári karnak, az országos tanulmányi versenyeken ismertek . voltak növendékeik, a sárospataki diáknapokon zene- és énekkaruk híres volt, saját megyéjükben nemigen váltak prófétává. A nyáron nyugdíjba megyek, s el is költözünk innen. Budapest mellé, a lányunkhoz. Fáj, persze, hogy fáj, de túlságosan sok volt a tüske a huszonnyolc év alatt. A pedagógiai munkát nem hagyjuk abba, hiszem, hogy másutt méltányolni fogják erőfeszítéseinket. Persze, most mondhatja: kitüntetéseket kaptam, megbecsültek, miért a keserűség. Igen, kaptam elismerést, egyszer voltanj kiváló tanár, adományoztak a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, s most pedagógusnapra újra megkaptam a kiváló pedagógus címet. Vagyis kiderült: szinten tudtam magam tartani 53-hoz képest. De nem ez a lényeg. Az olyanok ítélete bánt, akik nem tudják, mit jelentett az elmúlt 28 év, mit jelent falun városi szintű gimnáziumot csinálni. Belefáradtam. — Érdekelt ez, meg nem is. Hittem abban, hogy jó iskolát tudunk csinálni Tiszalökön, s ez volt a fő. Mindig kitaláltunk valamit, ami pluszt jelentett. A feleségem komoly pedagógiai tanulmányokon dolgozott, s dolgozik ma is. Feladatokat kap az Akadémiától, az Országos Pedagógiai Intézettől, a szak- szervezettől. Olyan közösségi módszereket alakítottunk ki, melyek mintául szolgálnak. Nevelési gyakorlatunknak olyan eredményei vannak, melyek országos feltűnést keltettek. A végzett tanulók továbbtanulási aránnyá országosan kiemelkedő, ami szintén bizonyít valamit. A tantestületnek és nekem csak egy volt mindig a fontos: tudást adni a gyermeknek, embert nevelni az ide kerülőből. Lassúbbra fogjuk a sétát a parkban. Az érettségire készülők közül páran sétálva recitálják a históriát, mások a fűben fekve tanulnak, vagy a kék égbe fúrva szemükét, ábrándoznak. Az igazgatónak mindhez van jó szava, min- dőjüket névről ismeri. Ebben az emberi léptékű közegben minden családias. A mai kétszáztizenegy tanuló boldog lakója az elődök építette paradicsomnak. Nekik terné- szetes a szertár, a kémiai előadó, a számítógép, a kollégium közösséget nevelő szobája. Ez így van rendjén, s aranyokleveleik bizonyítják, becsülik is, amit kaptak. És biztosan szépen búcsúztatják majd az igazgató urat, aki ezután már csak a tablók fakuló képeiről tekint a nebulókra. Ebben az iskolában valamit felfedeztek, ami napjainkban újra felfedeződik. A tanulót nem csak tudása és , szorgalma, de embersége szerint is osztályozzák, rangsorolják. Mert vajon elég a tárgyi tudás akkor, ha hiányzik sok minden más? Nem érték egy emberkében a közös— Már készülök arra, hogy utódomnak átadjam az iskola ügyeit. Sok minden az ember kezébe akad ilyenkor. Lassan ez csak emlék marad. Szép emlék. Életünket tettük az iskolára, s nem tagadom, büszke vagyok arra, amit itthagyok. De talán még ennél is fontosabb: nem tudok az országban olyan helyre menni, ahol ne találkoznék itt végzett emberrel. Az igazság az, a tanár nem az iskolában, hanem a tanítványban él tovább. Szakács Ferenc naponta végigmegy a löki utcákon. Szeptembertől hiányozni fog. Igazoltan? Bürget Lajos
