Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
TTTTWtl FILMJEGYZET Á Héderváry-kastély A Győr és Mosonmagyaróvár között elterülő Szigetköznek, a Duna két ágától körülölelt vadregényes tájegységnek egyik legvonzóbb települése a történelmi okmányokban már II. Géza óta emlegetett Hédervár. Mondák é§ legendák lengik körül a ‘községét éppúgy, mint a környező romantikus, nemrég még ősi természetességében tobzódó vízivilágot. Hédervár nevéhez is legenda fűződik: az elmúlt korszakban körülötte folydogáló „hét ér”-ből (Mets-ér, Ladom-ér, Bagom- ér, Bak-ér, Pilling-ér, Sáros- • ép- és S2ény-ér> változott' Hé-1 der-re.IZ valóságban ózonban a Graztól délre fekvő Wil- don-ból Magyarországra érkező Héder comes — a Hé- derváry-nemzetség őse — a névadó, aki II. Gézától 1141— 42 körül kapta hűsége jutalmaként birtokul ezt a vidéket. Az általa építtetett favár helyét nem ismerjük, csak a Képes Krónikából van róla tudomásunk. A szájhagyomány persze itt is tudni véli, hogy a várkastély parkjának északi végében emelkedő dombon állt. A Héderváry-kastély jelenlegi állapotában többszöri átépítés nyomait őrzi, mégis harmonikus szépséget áraszt. Az első pillantásra barokk benyomást keltő épület három saroktornya közül a délkeleti, hatszögletű lakótorony őrzi talán a legrégibb építkezések emlékét. Feltehetőleg a XIII. században épült, a másik kettő az 1600-as évek közepéről Árnyas fák között a kastély. való, s négyszögletes tömbjüket buzogányszerű díszben végződő, egyszerű, sima sisak fedi. A kastély puritánul egyszerű homlokzatát kosáríves kapu díszíti, valószínűleg a XVIII. század második felében készítették, a feltehetően korábban befalazott, s ma már csak egy címerrel jelzett másik kapu helyett. A kaput két empir stílusú, XIX. század eleji szfinsz őrzi. Szépen boltozott kapualjon jutunk be a négyszögletes, aprócska belső udvarra, amely elgondolkodtató megállásra késztet. Évszázados platánfa áll a közepén, lombkoronája a fény, a nap felé igyekezve az épület tetőzete fölé magasodik. Vajha mi is ilyen féltő gonddal óvnánk most még fiatal platánfáinkat, mint ahogy őrizték eleink a mi gyönyörűségünkre? Fotósok hálás, bár munka- igényes célpontja ez a belső udvar. Nemcsak a tiszteletet ébresztő vénöreg platán, de a remekbe készült kovácsoltvas lámpatartó, a szépen kereteit kosáríves kapu, a neogótikus ívelésű nyitott folyosó, keretbe foglalt reneszánsz domborművek, a Viczayak falra helyezett faragott címere — bárhonnan nézzük is, részleteiben és egészében — maradandó élmény. A kastély északi homlokzatát a délihez hasonló egyszerűség jellemzi, kapuja előtt azonban igen szép klasszicista portikusz emelkedik. (MTI Fotó — KS) Az épületben jelenleg iskola működik, az egyszerű szobák és termek gyermekzsivajtól hangosak. A település szélén emelkedő kastélyt hatalmas park övezi, amely ugyancsak megtekintésre érdemes. Valószínűleg ártéri erdőből szelídült franciás barokk kertté, majd a múlt század elején Petri Bernhard tervei alapján s személyes irányításával alakult át a mai, természetes tájképi hatásra törekvő angol kert. A 17 holdas területet több kilométeres sétautak hálózzák be, s a helybeliek által pataknak nevezett vizesárok osztja ketté. Kőből faragott szobrok, padok, vázák, a föléjük hajló lombokkal a park idillikus, romantikus részletei. De a növényritkaságok kedvelői is érdekességekre akadhatnak a bolyongásuk során — a kínai páfrányfenyő, az amerikai tulipánfa például az egzotikus fák múlt század elején divatba jött telepítésére emlékeztetnek, az illatozó hársak, és a 38 méter magas fehérnyár méreteivel ragad el, szokatlanságával késztet megállásra az egymástól majd két méterre növő kőrisfa, melyek hét méter magasban összetalálkozva, különös házasságként folytatják tovább közös életüket, s a kertépítő Bernhard emlékét őrzik az értékes és nagyméretű tiszafák. SZ. K. E. Noteszlapok Vilniuszból Immár másfél évtizedes hagyomány a Szovjetunióban, hogy az úgynevezett öszszövet- ségi filmfesztivált — az éves termés mustráját — mindig más nemzetiségi köztársaság fővárosában rendezik meg. Ezúttal Litvánia és Vilniusz következett a sorban: 1981ben a sorrendben XIV. seregszemlére került sor. E sorok írója korábban Kisinyov- ban és Jerevánban tekinthette meg a szovjet filmbemutatósorozatot — s most is kíváncsian tekintett az erőfelmérés elé, mivel a programban jelentős mesterek nevével és ígéretes művek címével találkozott. (NÉHÁNY SZÁM) A vilni- uszi mezőnyben a 37 szovjet stúdió több mint 100 filmje „vonult fel”. Pontosabban nemcsak a mostani, hanem a régi főváros, Kaunasz is otthont adott a filmeseknek: több szekcióban folytak a vetítések. összesen 24 játék-, 13 gyermek- és ifjúsági, valamint 53 dokumentumfilmet tekinthettek meg a zsűri tagjai és az érdeklődők. A filmnagyhatalomnak számító Szovjetunióban egyébként kb. 140—160 egész estét betöltő alkotást forgatnak, egyéb műfajokban is impozánsan gazdagok a mennyiségi — s tegyük hozzá: nemkülönben a minőségi — mutatók. (A KÜLSŐSÉGEK) Nem vagyok sűrű fesztiválvendég, de azért megfordultam már néhány efféle filmünnepen. Őszintén megvallom, két dolog mindig zavart. Mindenekelőtt a túlméretezettség, melynek hibájában majdnem minden szervezőbizottság beleesik. Lassan-lassan képtelenség követni a kínálatot, annyira egymást érik az előadások. Sok a különféle ösz- szeállítás, retrospekció, sajtókonferencia, vita: ember legyen a talpán, aki az efféle Bábelben eligazodik. A másik körülmény, mely engem általában irritál: a reklám harsogása, a pompa hivalkodása, a kiabáló plakátok erdeje. Nos, ezekben a protokoll- bűnökben nem marasztalhatjuk el a vilniusziakat. Puritán egyszerűséggel tervezték meg a XIV. öszszövetségi film- fesztivál hivatalos és ajánlott műsorait. Sőt, mintha túlontúl ragaszkodtak volna a külsőségek elhagyásához — ami persze egyrészt dicséret, másfelől azonban kritika. Az a helyzet ugyanis, hogy a tájékoztatás sajnálatosan szűkszavúnak bizonyult és az egyszer kihagyott filmek megtekintésére nem mindig nyílt lehetőség. (DIJAK) Már hazajöttem, amikor az eredménylistát az MTI közleményéből megismertem. Eszerint három filmet részesítettek a legmagasabb kitüntetésben, vagyis kiemelt díjban (a zsűri elnöki tisztét Jevgenyij Matvejev, az ismert színész-rendező töltötte be). A győztesek: Föld, a te fiad (a grúz Csheidze munkája), Teherán—43 (az Alov— Naumov kettős alkotása) és a Tény (rendezője a litván Grikjavicsusz, forgatókönyvírója a nálunk is ismert Zsa- lakjavicsusz). Különdíjat adományoztak a veterán Gera- szimovnak, aki Alekszej Tolsztoj Első Péterét vitte filmre (Péter ifjúsága: ez csupán a kezdet, a hírek szerint majd következik a folytatás). Nem akarom kommentálni a döntést, minden bírálóbizottságnak megvannak a maga szempontjai. Annyit azonban elárulhatok: a visszhang, melyet személyesen érzékelhettem az előadások után, másfajta kiemeléseket sejtetett. Mit tagadjam: én sem ezekre a filmekre adtam volna a voksomat ( a Tény kivételével, melyet egyébként Caness-ban Nullás vércsoport címmel mutattak be a versenyben). Mindebben, amit írtam, nincs semmi rendkívüli. A fesztiválokon a zsűri, a kritikusok és a nézők rendszerint másra figyelnek, következésképpen ítéleteik" is eltérőek. Ilyen értelemben Vilniuszban is bejött a papírforma. (ÉLMÉNY) Nekem legjobban egy örmény melodráma tetszett. Rendezőjét, Maljavit nem ismerem, a film három főszereplőjét viszont annál inkább. A pofon-ban Frunzik Mkrtcsjann, Szofiko Csiaureli és Calina Beljajeva alakítják a főszerepeket. Valamint Asot Adamjan, akinek a nevét majd csak ezután fogjuk megjegyezni. A sztori nem különösebben eredeti. Egy fiatal legény — még a századelőn játszódik a cselekmény — a kisvároska nyilvánosházából választ magának feleséget, amiért mindenki megvetéssel sújtja. Ö azonban vállalja szerelmét... Hunyady Sándor hangulatai támadnak fel a vásznon; remek az atmoszféra megjelenítése; elbűvölő a humor; kitűnőek a színészek. Tetszett Jurij Iljenkó. Erdei dala is, bár ebben a filmben akadnak modoros megoldások, túlságosan esztétizáló képsorok is. Iljenkó sokoldalúsága egyenesen bámulatos: a Leszja Ukrainka-ihlette műnek ő a forgatókönyvírója, rendezője és operatőrje egy- személyben. Néhány epizódja megrendítő élmény a Ténynek is: ebben egy litván falucska lakóinak lemészárlását látjuk a második világháború napjaiban. Korrekt eszközökkel megformált tragédia, de helyenként zavaró túladagolt költői pátosza (lassított jelenetek stb.). (CSALÓDÁS) Sokat vártam a Teherán—43-tól. Nemcsak azért mert az Alov—Naumov párost nagyrabecsülöm, hanem azért is, mert a téma izgalmas sztorit, fordulatos cselekményt ígért. (Az 1943-as csúcstalálkozó alkalmából — mint ismeretes — meg akarták ölni a „három nagyot”, Satálint, Rooseveltet és Chur- chillt.) Nos, izgalomban és fordulatban nincs hiány, maga a film mégis hiteltelen, mert kicentizett dramaturgiával készült, s Alovék — sajnos — nem riadtak viasza az olcsó effektusok felhasíflá- íásától. A Teherán—43-at nem mentette meg a két külföldi nagyágyú, Alain Delon és Curd Jürgens sem. Előbbiről maximálisan azt lehet dicsérettel megírni, hogy nem nagyon öregszik, utóbbi meg alig van a „színen”. Geraszi- mov filmje sem kápráztatott el, pedig remek az indítása. Pável Csuhraj, a „nagy” Gri- gorij Csuhraj fia tehetséges, de ez egyelőre még csupán néhány részlet megkomponá- lásában mutatkozik meg (Emberek az óceánon). (SUMMA) Vilniusz gondos házigazdának bizonyult. Sok vendég így búcsúzott el egymástól: Viszontlátásra jövőre, a XV. öszszövetségi film- fesztivál rendezvényein! Veress József NÉZŐPONT. A nyírbátori falorony. (Elek Emil felv.) Hiba lenne azt állítani, hogy az idén már sokadszor megjelenő kötet, az „trószem- mel" -legújabb darabja a magyar valóság teljességét tárja elénk. Huszonhat riporttól ez nem is várható, de az biztos, hogy a figyelmes olvasó jókora karéjt kap abból, amit úgy nevezünk: Magyarország. A riportok témáit nézve azt mondhatjuk, koncentrikus köröket látunk, melyek a százezreket milliókat érintő problémáktól egészen a peremvidékig terjednek, sokszor valóban tömeges jelenségeket tárgyalnak, máskor viszont ritkább előfordulású, ám hatásában mindennapos, közérzetünkben nagy szerepet játszó problémákat feszegetnek. Írószemmel 1980 Mondhatnánk tán azt is, hogy az „írószemmel” sokéves folyama sem más, mint a „Magyarország felfedezése” sorozat sajátos változata. Műfajilag is sokrétű a kötet, noha az írások mindegyike a riport kategóriába tartozik. Például Brády Zoltán „Nodeczky ügy” című írása, mely a kétes forrásokból hihetetlenül meggazdagodó ember útját kíséri nyomon, már- már a kisregény műfaji és terjedelmi határait feszegeti. Nincs a kötetben egyetlen írás sem, amelyre azt mondhatnánk, hogy felesleges volt közölni. Mert az ingázók újfajta, emberi megközelítése, mely nem a „fekete vonat” abszolút közhelyét ismételgeti, hanem a rajta utazókat hozza közelségbe, felvillantva az ember és környezete, az ember és körülményei összefüggéseit, ugyanúgy megérdemli a nagy nyilvánosságot, mint Kőbányai Jánosnak a csövesekről szóló riportja, vagy Hajnal László Gábornak a fiatalkorúak alkoholizmusával foglalkozó írása. Falu és város, „előkelőség” és lumpen lét, tisztesség és tisztességtelenség, munkahelyi kérdések és gyári szervezetlenségek, útvesztés és az út megtalálása kavarognak a könyv lapjain, jelezve, hogy a magyar riporterek legjobb írásai, ha mozaikkockánként összerakva is, de a hiteles portré megalkotására törekedtek. Külön érdeme a kötetnek, hogy egyre kevésbé tisztelte a válogató Pelle János a már bevált „platinás” neveket, a hangsúlyt az írásokra helyezte, ami persze nem jelentheti azt, hogy a hosszú évek óta kiváló „formát” mutató újságírók — írók! — valamely fiatalítási hullám áldozatává lettek volna. Jó látni, hogy a szerzők között sokan voltak vidéken élő és dolgozó írók, újságírók. Ami viszont elgondolkodtató: a vidéki folyóiratok közül mindössze a miskolci „Napjaink” képviseltette magát két írással. Mintha a megjelenés helye adna rangot, de hely alatt ezúttal nem a folyóiratot, hetilapot kell értenünk, hanem a fővárost, Budapestet. Persze az is lehet, hogy a szerzők a kétségtelenül nagyobb publicitást adó pesti lapoknak adják legjobbnak tartott írásaikat. Végül még egy gond: nyilván technikai okok miatt a válogatás végső határideje 1980 szeptember volt, az év utolsó negyedét egyetlen riporter sem képviselte. Márpedig hihetetlen, hogy három hónap alatt csupa kötetre méltatlan írás látott napvilágot. Ha valóban technikai okok (az átfutási idő hosszúsága) játszanak szerepet, nem lehetne szeptembertől szeptemberig válogatni ? Hadd végződjék a kötet ismertetése lapunk külön örömével: munkatársunk, Bart- ha Gábor immár másodszor kapott helyet az „írószem- mel”-ben, ezúttal az ingázókról írt „Emberek három arca” című, a „Napjainkéban megjelent riportjával. SpeidI Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. június 7.^^
