Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981, június 7, o HORVÁTH PÉTER: EMBER, AKI TÜKRÖT ÁRULT Ne küldjön el, uram, legalább hallgasson végig! Ezt a történetet nem akartam elmondani, de lássa, nem tudom magamban tartani, s elfelejteni sem sikerült. Nem is értem, hiszen régebben valóságos művésze voltam a feledésnek, néha már a nevem is kiment az eszemből, sőt akadtak perceim, amelyekben semmire nem emlékeztem. Mászkáltam az esőben — csoda tudja, miért, az esőt most is nagyon szeretem —, bámészkodtam, de nem tudtam volna megmondani, mit látok. Ha valaki rámszólt, csak álltam bávatag, a szavak jelentéséről is megfeledkezve — ilyenkor voltam boldog. Akadtak : azonban percek, amelyekben mindenre emlékeztem, ami csak történt velem életem során. Furcsa pillanatok ezek, senkinek nem kívánok hasonlókat. A gyomrom görcsbe rándul, megszédülök, minden lelassul köröttem, a szavak szótagokra, hangokra bomlanak, fájdalmat okoz a hallásuk, s amikor a fizikai rosszullét már az elviselhetetlenségig fokozódik, rám tör az idő. Ne haragudjon ezért a fellengzősnek tűnő félmondatért, de valóban, mintha maga az idő zuhanna rám ilyenkor: minden elmúlt pillanatát újra élem; ugyanakkor azt is érzéke- í lem valahogyan, hogy ez a vibráló, összesűrűsödött jelenidő voltaképpen elmúlt, megtörtént már velem. Tehetetlenül kell újra élnem a múltamat ezekben a percekben vagy másodper- } cekben, órákban — mert hogy valójában mennyi ideig tartottak a rohamok, nem tudnám megmondani. Igaza van, nem erényem a pontosság. Ami azt illeti, mindenhonnan elké- I sem, lusta természet vagyok, nehéz kelő, ahogy mondani, szokták, csak I még egy percet hév ereszek, csak még egy percet nyújtózkodom, s mire kikászálódom az ágyból, mehetek ebédelni — persze rohanvást. Van a dolognak jó oldala is: ha valaki így { él, nem sok ideje jut tűnődni, tépe- lődni, mert nehogy azt higgye, hogy a délelőtti heverészések alkalmasak erre! Olyankor az ember álom és ébrenlét határán lebeg, valami nagy, édes puhaságban, semmire nem gondolva. Később aztán ugyancsak igyekeznie kell, ha mindent el akar in- I tézni, amit aznapra eltervezett. Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell merínie a hívogató j kékség alá, hogy végre-valahára nagy lélegzetet vegyen, megteljen a tavasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabicfal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy derékig megmosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a szokásaim közé: rendszerint csak a csipát dörzsölöm ki a szememből, ép- penhogy megnedvesítve az arcomat. Tudja, soha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jóban any- nyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy esztergályossal hozott össze a szerencse,, semmi nem érdekelt jobban az esztergálás- nál; meg aztán szeretek mások kedvébe járni. Nos, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a borzongató érzésem támadt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a noteszemet, fontolgatva, kit is tüntessek ki társaságommal a délelőtt. Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se találtam odahaza. Már a huszadik számot tárcsáztam : növekvő türelmetlenséggel és aggodalommal, mihez kezdek a nap hátralévő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, hem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele múlattam az időt, elkártyázva tőle ku- porgatott forintjait. Később persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort, tortaszeletet, diabetikus finomságot. Nagynénikém hetvenkét éves, szobája, mint a legtöbb hasonló korú öregasszonyé: alig lehet mozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, vala- mire-egyszer-még-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hármat, az előszobában négyet; tükör van a ruhás- szekrény ajtaján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falitükör, talpas tükör, kézitükrök, kistükör, nagytükör, nagyítótükör. Nos, ahogy a sikertelen hívások után felemelkedtem a telefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt tükörben éreztem tükröződni a mozdulataimat, amelyekről úgy találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak ismerhessem el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagytükör előtt, amelyben a szerteszét világló kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygók az alattomosan összezsúfolt bútorok között, s akár oldalról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában, mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhatna a csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmam nincs, hová szökhetnék e levendulaszagú' bútorraktárból, s miért is kellene elmenekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia, két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görésbe rándult a gyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a. fülemben, majd csöndekre szakadt, külön-külön csöndekre, csend-szigetekre, és rám zuhant a múlt. Láttam magamat majomkodni gyerekkoromban: „Ipiapacs, nem ér a nevem!” Reszelem a munkadarabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek lakatos. Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egyetlen szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az időt, amíg végre megérzem majd ki is vagyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de addig: nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős-zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem volna „az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb szerepre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam! S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikém szobájának tükreiben jelen való magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól, egy szórakozott idegen ember arcától, amelyhez nekem semmi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát, ő berúgott. „Te — mondja egyszer csak —, hol az istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg.” „Adj egy tükröt!” — mondtam megbocsájtóan mosolyogva, de hiába kerestük össze áz egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold arcát felhők kendőzték, így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton, hozzájuk léptem, hogy egy kistükröt meg valami fényforrást kérjek tőlük, de ők sajnálatosan félreértették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a szemem, kék volt az ajkam, véres az orrom, de nem éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja azóta tükrökkel házalok. Nálam mindenféle tükör kapható: homorú, domború, síktükör és görbetükör, és higgye meg, uram, mindegyik hű képet ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége rá, higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, amikor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát leházudja. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges... De hát mit csinál? Ne törje össze a tükreimet, ne tegyen tönkre! Én vagyok „az ember, aki tükröt...” Hallja? Miért csinálta ezt? Most nézze meg, erről lejött a foncsor! Az áldóját magának! Mit művelt velem?! Lássa csak, ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget, uram, a lakatlan, makulátlan eget! Miért tette ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az ég tükröz, a makulátlan ragyogó márciusi ég! Páratlan életút Bajcsy-Zsilinszky Endre születésn apjára Kilencvenöt éve, 1886. június 6-án született Bajcsy-Zsilinszky Endre. Egyetemi tanulmányait — két németországi félév kivételével — Kolozsváron végezte. Korán érdeklődni kezdett a társadalmi és nemzetgazdasági kérdések iránt. A. közvélemény nevét először Achim L. András parasztpolitikus tragikus halála kapcsán ismerte meg. Áchim a kiéleződött politikai küzdelem során a sajtóban becsületében sértette meg az idősebb Zsilinszky Endrét. A Zsilinszky fivérek bottal, revolverrel felszerelve keresték fel Áchimot a lakásán, hogy felelősségre vonják a támadás miatt A tettlegességbe torkolló szóváltás után Zsilinszky Gábor lövésével halálosan megsebesítette Áchimot. Zsilinszky 1912-től Árva megyében kezdi el közéleti pályáját. Közigazgatási gyakornok, majd főispáni titkár. 1914-ben bevonul katonának, harcol a szerb, az orosz és az olasz fronton. Többször megsebesül, vitézül verekszik. Hazatérve elutasítja az őszirózsás forradalom eszméjét, még inkább a proletárhatalomét. Hasonlóan gondolkodó társaival 1919 elején megalakítja az ellenforradalmi jellegű Magyar Országos Véderő Egyesületet. A szegedi ellenforradalmárok között indul ellentmondásokkal teli politikai pályája. 1919 novemberében főszerkesztője lesz a Szózat című fajvédő napilapnak. Derecskén 1922-ben még egységes párti programmal választották meg országgyűlési képviselőnek, de a következő évben kilépett Bethlen István pártjából és részt vett a Fajvédő Párt megalapításában. . 1928-ban új lapot indít, az Előőrs-öt. Az újság címe is jelzi, hogy maga mögött hagyta politikai pályájának kezdeti, szélsőjobboldali szakaszát, és híveivel együtt már a magyar nemzet újjászületésének előőrse kíván lenni. Kialakítja kapcsolatait a jelentős politikai és szellemi mozgalmakkal. Lapjában fórumot ad többek között József Attilának, Fája Gézának, Szabó Pálnak. Baloldali nézeteinek megerősödésében, parasztpolitikájának kikristályosodásában nagy szerep jutott azoknak a szálaknak, melyek a Tiszahát kuruc hagyományokat ápoló ellenzéki lelkületű népéhez fűzték. Vigh Károly történész szerint azért tudott Bajcsy-Zsilinszky oly mély gyökeret ereszteni a kuruc föld népe szívében és 1931-ben minden választási csalás ellenére elhódítani a tarpai országgyűlési mandátumot, mert szívügyének tekintette, ami Tárpán, Olcsvaapá- tiban, Csarodán és másutt történt az ottani szegény néppel. Hiszen a Viharsarkon kívül nem volt még egy része az országnak, ahol a falusi szegény nép helyzete, elesettsége olyan éles formában mutatkozott meg, mint a Tiszaháton. 1935-ben ugyan Gömbös kíméletlen csendőrterrorral megakadályozta, hogy a tarpai választókerület képviselője legyen, de 1939-ben a Független Kisgazdapárt jelöltjeként újra győzött Tarpán. Ekkor már a lapok hasábjain a német veszély ellen küzd. A Duna menti kis népek összefogásáról jugoszláv államférfiakkal tárgyal. A második világháború idején a parlamentben és cikkeiben állandóan ostorozta a magyar kormányok németbarátságát. 1942- ben bekapcsolódik a Történelmi Emlékbizottság munkájába, a március 15-i háborúellenes tömegtüntetésen ő helyezi el a magyar parasztság koszorúját a Pe- tőfi-szobornál. A polgári politikusok közül egyedül jutott el a németellenes fegyveres ellenállás vállalásáig. Magyarország német megszállása után pisztollyal fogadta a lakásába hatoló Gestapo embereit, akik csak tűzharc után, sebesülten hurcolhatták el. A magyar kormány kikérte és szabadon bocsátotta. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökévé választották. Később a nyilasok elfogták és katonai bíróság elé állították; Sopronkőhidán 1944. december 24-én végezték ki. 1945. májusában gyászpompával búcsúzott tőle a felszabadult Magyarország, majd hamvait Tarpán helyezték örök nyugalomra. R. G. VIGYÁZZATOKr EMBEREK! Hintz Gyula rajza KH VASÁRNAPI melléklet
