Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

VASÁRNAPI MEUfiKLET I HAZAI TÄJAKON i Cédrus hangarózsával Tündérkert, gyermekkorom lepkeszárnyas álmait vará­zsolja vissza a Kámoni Arbo­rétum. teraszos sziklakertjé­vel, az árnyas utakat szegé­lyező fákkal, a tóparti cipru­sokkal. Valahányszor Szom­bathelyre visz az utam, nem mulasztom el, hogy elmenjek a Gyöngyös-patak partján lé­vő csadálatos kertbe, ahol a fenyők, cédrusok szűrt fényű árnyékában hangarózsák pompáznak, a sárga, na­rancsvörös virágú kaukázusi és japán rododendronok, a magas hegységek, lápok fe­hér, lila és fáklyaláng szirmú élő ékszerei, melyek fűszeres, fanyar illata átlengi a lótu- szos (tündérrózsás) tavakat. A 25 hektáron fekvő, csak­nem százéves Kámoni Arbo­rétum Magyarország leggaz­dagabb dendrológiai (fa és cserje) gyűjteménye. Az utób­bi harminc évben — az Erdé­szeti Tudományos Intézet ke­zelésében — többszörösére növekedett itt a növényállo­mány. Csak fenyőből mint­egy 500 törzskönyvezett faj­tát láthatunk a kertben, ame­lyek Észak-Amerika és Eurá­zsia mérsékelt, illetve hideg övezetében fordulnak elő, de Romantikát keresők kedvenc helye összehasonlítására. A korsze­rű erdőgazdálkodás napjaink­ban már szinte teljesen szám­űzte erdeinkből a vegyes ko­rú, elegyes erdőket — magya­rázta, miközben megmutatta a kísérleti erdei fenyő olt­ványtelepet és a magtermő ültetvényt. Az oltványok Magyarország legszebb fáiról származnak. Mérik növekedésüket, termő­vannak olyanok is, melyek a földközi-tengeri mediterrán és a délkelet-ázsiai szubtrópusi •övezetben honosak. A hima- lájai selyemfenyő, a kalifor­niai mammutfenyő, a tisza­fák, cédrusok és más örök­zöldek legszebb példányai mellett láthatók a jegenye-, luc- és vörösfenyő, valamint a ciprus és a tuja változatai­nak egész serege. Nemrég ottjártamkor talál-' koztam az arborétum vezető­jével, dr. Mátyás Csabával, az ÉRTI tudományos főmun­katársával, aki elmondta, hogy a természetszerető em­bernek felüdülést adó szép kert valójában az erdészeti növénynemesítés kutatóbá­zisa. — Tíz évvel ezelőtt létreho­zott fenyőgyújteményünk tar­talmazza a hazánkban ter­meszthető valamennyi fajtát: ezek fenntartása a célunk. A gyűjtemény kitűnő lehetősé­get ad az egyes fajták növe­kedésének. díszítő értékének képességüket. Az egyes fák eltérő fejlődése, törzsalakja még a laikusnak is szembetű­nő, láthatja a szelekciós ne­mesítés lehetőségeit. Az or­szág fenyőmagszükségletének 30—40 százalékát az arboré­tum telepei adják, így elke­rülhető, hogy ellenőrizetlen mag kerüljön a földbe. Ko­rábban, sajnos válogatás nél­kül, a novembertől márciusig összegyűjtött tobozokból nyert magokat használták fel az erdészetek, s ezekből nem a legjobb minőségű fenyők születtek. Itt, a Kámoni Arbo­rétumban megoldották a csa­ládnemesítést: fenyővirágzás idején valóságos sárga felhő lepi el a tűleveles erdőt, de a természetes porzás mellett foglalkoznak a mesterséges beporzással is. Kísérleteik si­kerét bizonyítja, hogy a szov­jet, svéd és finn erdészeti szakemberekkel egyre szoro­sabbá válik kapcsolatuk, együttműködésük; a kutató- intézeteknek rendszeresen küldenek fenyővirágport ke­resztezéshez. — Természetesen kísérlete­zünk mással is. Egy izgalmas téma: a cukorjuhar megho­nosítása — újságolta. — Ka­nadában óriási ültetvények­ről nyernek cukrot a juhar­fák csapolásával. A tejszerű nedvet szirup vagy szilárd kristályos állapotban értéke­sítik, sajátos aromája van, sü­temények, fagylaltok készíté­sére használják fel. Nálunk is elképzelhető a juhar haszno­sítása, akár háztáji gazdasá­gokban is, mindössze egy fú­ró és egy vödör kell hozzá. Naponta fánként egy liter vagy még több juharnedv nyerhető, s ezek a fák két­száz évig is elélnek. Tehát ér­demes foglalkozni a gondo­lattal ... De maradjunk a jelenben, mert az arborétumi sétákra általában nem a növényter­mesztők, inkább a városi em­ber jön ide, s még ő is annyi­ra hatása alá kerül a szépség­nek, hogy szeretne hazavinni otthonába, tenyérnyi kertjé­be az érdekes virágú bokrok­ból. Ennek semmi akadálya: a bejárathoz közel díszfaisko­lai lerakat van, ahol csekély összegért megvásárolhatók a sétákon kiválasztott növények cserépben vagy konténerben, melyekből mindenki saját tetszésére összeállíthatja mi­niarborétumát. Horváth Anita !»■■■■■■■■■ i'wmwttttmw FILM JEGYZET mM VwSWW • Kit ne érdekelne nálunk a rádió, a sajtó, a mozi, de kü­lönösen a televízió? Az álta­luk közvetített információk a mindennapok gyakori be­szédtémái közé tartoznak. Vi­lágszerte nagy népszerűség­nek örvend a tömegkommu­nikáció. Modem eszközeink elterjedésében a tudományos­technikai foradalom kibon­takozásával hazánkban is robbanásszerű fejlődés követ­kezett be. Magyarországon 1960-ban minden századik magyar állampolgár volt te­levízió-előfizető, tizenöt év múlva már minden ötödik. Az ember érdeklődésének nö­vekedését mutatja az is, hogy míg 1963-ban a lakosság a napi átlagos 3 órányi szabad idejének 27%-át, 1972-ben a 4 órányi szabad idejének 35%-át szentelte televízióné­zésre és a rádió hallgatására. A nyomtatott sajtó iránti igény fejlődését mutatja, hogy az ezer lakosra jutó át­lagos példányszám 1960—1973 között 154-ről 254-re emelke­dett. Nem kétséges tehát, Mindhalálig zene Hadd tegyek említést min­denekelőtt a kritikusi szub­jektivitásról — vagyis arról a jogomról, hogy a filmeket ne előre meghatározott minősí­tések alapján, hanem a ma­gam szemüvegén át nézzem. Azért pendítem meg a kér­dést, mert barátaim és isme­rőseim egyre gyakrabban, s mind szenvedélyesebben os­torozzák a mostani filmre- cenziós gyakorlatot. Neveze­tesen azt, hogy a bírálatok sokszor homlokegyenesen kü­lönböznek egymástól, s meg­lehetősen sűrűn „pontoznak” eltérő szempontok szerint a hivatásos ítészek. Nekem a dologról a követ­kező a véleményem: Nem baj, sőt kifejezetten örvendetes jelenség, ha a na­pi- és hetilapokban, illetve a szakfolyóiratokban többfé­le értékelés lát napvilágot. Ha a közönség heterogén, á bizonví(vánvosztásra vállal­kozók sem azonos módon — hasonló ízlésnormák, igények, elképzelések stb. érvényesíté­sével — ítélik meg a bemu­tatásra kerülő alkotásokat. Szerintem az lenne a káros, ha a kritikák azonos szólam­ban íródnának és a Népsza­badság, a Népszava, a Ma­gyar Nemzet, a Magyar Hír­lap, meg a többi sajtóorgá­num hajszálnyira azonos ér­tékelést jelentetne meg a fil­mekről. Igazán nem rosszmá­júságból említem meg: így is elég sok a közös közlemény, a filmkritikákat fölösleges lenne „egyeztetni”. Más okom is van arra, hogy ber­zenkedjem az uniformizálás ellen. Sajnos, én még emlék­szem valami efféle szokásra az ötvenes évekből. Akko­riban a Szabad Nép adta meg az alaphangot a fogad­tatást illetően. A sorból le­hetetlen volt kilógni. Erre vágynának, akiket irritál, hogy X. dicsér, Y. pedig „le­vág” egy filmet? Különben az újságban köz­readott kritika nemcsak az adott filmet, hanem magát a szerzőt is minősíti. Több megközelítés lehetséges. A film nem keresztrejtvény, melynek csupán egyetlen he­lyes megfejtése létezik. Ezért sem érzek semmilyen veszélyt abban, hogy — most már illő a tárgyra térnem — a Mind-1 halálig zene című Bob Fosse- művet nálunk meglehetősen vegyes visszhang kísérte. (Máskor is tapasztalhattunk hasonló „furcsaságokat”. A szeizmográf néha ki-ki leng. A Cserepeket néhányan szu- perlatívuszokkal illették, má­sok fanyalogva írtak róla. A Néhány interjú magánügy­ben című grúz filmnek hívei és ellenségei egyaránt hallat­ták hangjukat a premier után. De nem folytatom a pél­dák felsorolását: a további­akban a Mindhalálig zené­ről szeretnék szólni.) Saját kritikusi szubjektivi­tásomat — mert nyíltan be­vallom, hogy természetesen magam is elfogult vagyok a filmek értékelésekor — eb­ben az esetben három körül­mény befolyásolja. Az első: a filmet a Kabaré című re­mekmű rendezője forgatta. (A musical egységesen kedvező fogadtatásra talált.) A máso­dik: szeretem az „élvebonco­lást”, a feltárulkozást, a gyó­nást a moziban. A Mindhalá­lig zene ilyen műfaji cím­kékkel is illethető. A har­madik: rendkívül fontosnak tartom a témát. Korunk nagy betegségét — melyben annyi­an, de annyian szenvedünk —: a folytonos rohanást, a gyertya két végének égetését, szívünk és energiánk módsze­res rongálást. Márpedig Bob Fosse ezt az életformát állí­totta munkája középpontjá­ba. Joe Gideon, a sikeres kore­ográfus-rendező új show-já- hoz keres szereplőket. Az energikus férfi fantasztikus hajszában él. Minden elkép­zelhető kábítószerrel — mér­téktelen dohányzással, ivás- sal, szerelmeskedéssel — rö­píti magát a pillanatnyi örö­mök mennyországába. Aztán a szervezet benyújtja a szám­lát. Szívrohammal szállítják kórházba. Élet és halál között lebegve vizionál. Sovány a sztori? Igen. Ba­nális is? Persze. Csakhogy a vékonyka mesét és banális fordulatokat Fosse csillogó köntösbe bújtatta. Tagadha­tatlan, hogy helyenként kissé elkoptatott a mű szim­bolikája (a Halál megje­lenítése — a szép fiatal nő felbukkanása — volta­képpen ellensablon), másfelől azonban minden látomásnak és élménynek felismerhető a maga asszociációs logikája. Bob Fosse — ez is érdem! — egyszerre láttatja kívülről és belülről alapjában véve von­zó, számos helyzetben mégis taszító hősét. „A film egyes részei — olvassuk Fosse val­lomásában — olyan esemé­nyekből nőttek ki, amiket magam is megéltem, de akár­csak egy regényben, vannak átvitelek, összeolvasztott sze­mélyek; bizonyos dolgok ve­lem történtek meg, mások a barátaimmal, van, amibe be­leszólt a képzelet, és olyan is, ami puszta kitalálás.” Nem lehet feladatunk, hogy az önéletrajzi elemeket kü­lönválasszuk a fikciótól. A lé­nyeg az, hogy Bob Fossénak a Mindhalálig zené-ben sike­rült zenével, tánccal, revűkáp- rázattal kifejezésre juttatnia a szorongást. Hangsúlyozottan kidomborítva az önmagun­kért érzett felelősség köteles­ségét. Ugyanis ez a tétel a film egyik legfontosabb „üze­nete”. Más szavakkal megfo­galmazva: aki tehetséges, ne tékozolja el művészetét és fi­zikumát. És egy másik — már kissé morbid — felismerés. Saját szenvedésünk verejték- cseppjei is drágakővé neme­sedhetnek a művészet oltárán. Joe Gideon vezeklésével meg­váltotta a jogot arra, hogy ne percemberke legyen, hanem mélyebb összefüggéseket fel­táró művész. Ami nem tetszik a Mindha­lálig zené-ben: a helyenkénti szertelenség. Az ötletek poén­jainak ismételt elsütögetése. A tempótévesztések. De az egész film ennek elle­nére tetszik. Könnyű benne hibákat találni, s mégis úgy vélem: olyan szuggesztív alapművet láttam, melyre még nagyon sokszor fogok hivatkozni. Veress József Á tömegkommunikációról hogy a tömegkommunikációs rendszer életünk szerves ré­szévé vált, alakítja vélemé­nyünket, meggyőződésünket, világnézetünket, szélesíti is­mereteinket. A könyv, melyet most az olvasók figyelmébe ajánlunk, szovjet és magyar kutatóhe­lyeknek az elmúlt években végzett vizsgálataiból tartal­maz egy válogatást. A tanul­mányok arra keresnek és ad­nak választ, hogy a tömeg­kommunikáció hogyan és mennyiben tölti be társadal­mi funkcióit, mennyiben tesznek eleget feladataiknak. A tanulmánykötet az ideo­lógiai munkát és a társada­lomban végbemenő ideológiai folyamatokat a tömegkom­munikáció szempontjából vizsgálja. Átfogja a rádió, a televízió és a sajtó szerepét meghatározó társadalmi té­nyezőket és megvilágítja a mozi, a kiállítások és kultúr- házak kommunikációs szere­peinek jellegzetes vonásait. Az írások olyan ismeretanyag birtokába juttatnak bennün­ket, amelyek segítenek meg­érteni a tömegkommunikáció társadalmi szerepét, szelek­tív felhasználását a nevelő­meggyőző munkában. A vizsgálatok szerint meg­figyelhető, hogy egyes társa­dalmi csoportok mind jobban preferálnak bizonyos eszköz- csoportokat. A fiatalok a rá­diót és a televíziót részesítik előnyben, a középkorúak el­sősorban az újságok iránt ér­deklődnek. Az idősek korcso­portjában a férfiak az újsá­got, folyóiratot kedvelik, a nők a televíziót. A rádiót a férfiak jobban kedvelik mint a nők; a televíziót pedig a nők kedvelik inkább. A tö­megkommunikáció jelentősé­gére, a rétegmunkára hívja fel a figyelmet annak bemu­tatása, hogy a fiatalok a rá­dióhallgatásra, a televízió­nézésre és az újságolvasásra hetente 12—14 órát fordíta­nak. Figyelemre méltó tapaszta­lat az is, hogy a televízió tö­meges elterjedésével az em­berek kevesebbet járnak mo­ziba. Hazánkban évi 140 mil­lióról 73,5 millióra csökkent a mozilátogatások száma, és je­lenleg úgy tűnik, ezen a szin­ten stabilizálódott. Üj tömeg­kommunikációs struktúra jött létre és ebben megválto­zott a film és a mozi szerepe. De az már kevésbé ismert megállapítás, hogy a televí­zió nem „öli meg” a mozit, és nem a mozik bezárását, hanem újjászervezését köve­teli." A televízió és a mozi kölcsönösen egymásra utalt, egymást kiegészítő, de egy­mást nem helyettesíthető kommunikációs eszköz. A mozi jobban tud szólni az egyes rétegekhez, mint a tele­vízió. De a televízió is ren­delkezik speciális előnnyel: többek között a tudományos ismeretterjesztő és dokumen­tumfilmeket társadalmivá tette, és alkalmat teremtett a nézővel való meg-megújuló párbeszédre. A kötet egyik tanulmányá­ból kiderül: az információk befogadását, elfogadását nagy mértékben befolyásolják -a televíziós személyiségek, a ri­porterek, kommentátorok. Egyéniségük pozitívnak vagy negatívnak tartott vonásai szerepet játszanak a közlés tartalmáról alkotott kép kia­lakulásában. A tanulmányok szerzői rámutatnak arra is, hogy a társadalmi tudat ala­kításában jelentős felelősség hárul az információ- és kul- túraközvetítés egyéb társa­dalmi intézményeire, az isko­lára és a családra is. A kötetben felvetett kérdé­sek nincsenek lezárva, sőt a tanulmányok szerzőinek cél­ja a kutatómunka további fejlesztése, az itt fölmerült, a tömegkommunikációval kapcsolatos ideológiai kérdé­sek továbbgondolása. Éppen emiatt ajánljuk a kötetet az agitációval, propagandával, politikai neveléssel foglalko­zó, tömegpolitikai munkát tervező és irányító szakembe­rek, a társadalmi, politikai, közéleti kérdések iránt fogé­kony olvasó figyelmébe. (Akadémiai Kiadó) O. Sz. KM 1981. június 28. Hangarózsabokrok és fenyők szegélyezik a sétányokat Hétvégeken kirándulók ezrei keresik fel a „tündérkertet” **►-'** «tv Dísznövényvásárlók az arborétumban (A szerzó felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents