Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET

1981. május 1.

spEiDL ZOLTÁN.- NÉVTELEN ARCOK

Első május elsejém 1946- ban volt. Négy és fél éves gyerekként kocogtam ki anyámmal az Aréna útra — ha ugyan akkor még így nevezték —, hogy megnézzem a felvonulókat, közöttük apámat, szomszédainkat. Indulók harsogtak, léggömbök és transzparensek úsztak a tömeg fölött. Távolról nézve minden tarka és vidám volt, a nap is sütött. Ahogy közeledtünk a menetelőkhöz, úgy bomlott a színes sereg emberekre. Férfiakra és nőkre. Felnőttekre és gyerekekre. Arcokra. És láttam, hogy az arcok sokfélék és fáradtak.

Ma már tudom: az akkori statisztikai átlag vonult fel előttem mindaddig, míg a tömeg egyes emberekre nem bomlott. Emberek, akik sokszorosan többet dolgoztak mint utódaik ma, számszerűen ezerszer annyit kerestek mint most, de pénzük ezred-, annyit sem ért, kevesebbet ettek, mint egy mai gyerek. Más volt az átlagéletkoruk, iskolázottságuk. De távolról nézve a menetelő sorokat, mindez ném volt látható.

A város fölött jelszavak lebegtek és a történelem rá a tanú: igazat hirdettek. Mert felszabadult emberek meneteltek, tarisznyájukban a marsallbottal: a jövőbe vetett hittel. Fáradtak voltak és bizakodók, miközben fizikai és szellemi energiáik maradékait emésztették fel a hatalmas, sokak által reménytelennek mondott gyűrkőzés- ben.

A kép, amit akkor láttam, a történelemkönyvekben csupán néhány mondat a dolgozó tömegek heroizmusáról. Amolyan statisztikai átlag.

Csak néhány arc, esetleg tucatnyi név idéződik fel bennem, ha munkám során megismert, úgymond hétköznapi emberekre gondolok. Pedig százával kellene emlékeznem rájuk. A formázóra az öntödéből. Ha szembetalálkoznánk az utcán,,felismerném? A fejlesztőmérnökre. Vele már találkoztam és néhány percnyi gondolkodás után tudtam is, kinek a köszönését fogadtam.

Nem hordom fenn az orrom. Szerencsére annyi megjegyezni való emberrel hozott össze sorsom, hogy végül megjegyezni sem lehetett őket. Tudom, hogy vannak, s lám, előttem is a sokszor szürkének mondott tömegbe olvadnak.

Mi ez, ha nem egy statisztikai átlag?

Szürke lenne a tömeg? Távolról nézve igen. De messziről figyelve az erdő is egyöntetű zöld, s a hegyoldal is csak kékesnek látszik. Holott ahány fa, annyi, még az egyfajtákból is. A hegyoldalon meg ösvények kanyarognak; bokrok, erdők, tarka rétek váltogatják egymást. Persze, aki kíváncsi erre, akit érdekel ez, annak be kell mennie az erdőbe. Fel kell másznia a hegyoldalon. Megéri a fáradságot, s az sem baj, ha közben tűz a nap és szomjasak vagyunk.

A statisztikára szükség van, s akinek kell, használja is nap naint nap. Csak egyet

nem szabad: az átlagok bűvöletébe esni. Átlag csak papíron létezik..Ügy mutat valamit, hogy közben semmit sem mutat. A számoknak csak akkor van értékük, ha mögöttük látjuk az embereket is. Akik között átlagosat egyet sem találni. -gniim

Nekem még az is kérdéses: számokkal megfogalmazhá- tó-e az ember? A magasság, a mell bőség, a súly esetében igen. Mérhető, hogy mennyit ver egy szív. Kimutatható, mint szökik fel, vagy süllyed a vérnyomás. Tudható, menynyit fogy égy műszak alatt egy vasmunkás, egy favágó, egy kőműves. Ezeket nézve természetes: az ember számokba önthető. De csődöt mond a számtan, ha érzésekről, indulatokról, ürömökről, bánatokról van szó. Pedig az embert elsősorban az jellemzi: mit gondol? Mit érez? És: mit tesz?

Nemrég egy beszélgetést hallgattam a televízióban az értelmiségről. Tudós emberek vitatkoztak. Csak a vita tárgya — ki az értelmiségi, milyen az értelmiségi — hiányzott valamiképp az ismertetett felmérésekből, interjúsorozatokból, vagyis az ember számokká változtatott gondolataiból, érzéseiből, egzakttá tett mindennapos életéből. Pedig minden adat a vita tárgyáról szólt.

Az ember mérhető és mérhetetlen. Mert megismetelhe- tetlen, „egyedi példány”.

Eszem ágában sincs — még ha a látszat ez is — a statisztika, a szociológia ellen beszélni. Pontosan tudom, mit érnek ezek, ha tervezni kell, ha általában kell irányt szabni, feladatot jelölni. És kell, ha a valóban létező tömegről akarunk valamit megtudni.

De a számok ismerete még nem az emberek ismerete. Az

egy főre jutó termelési érték nem azonos Kovács János hegesztővel és Kiss József esztergályossal. Egy főre jutó termelési érték talán nincs is, csak az van, amit Kovács János, Kiss József és a többi „névtelen” — az egyesek a tömegből, a dolgozók közül — erejükkel, ügyességükkel, eszükkel, hitükkel, a reájuk bízott géppel, a'nekik porciózott anyagból megformálnak. Teremtenek.

Eszembe jut a régi május elsejei tömeg és a hozzám- tartozókon kívül senkire sem emlékszem. így lehetnek mások is: koruktól, munkájuktól függően emlékezhetnek a felvonulók közül néhány, esetleg néhány tucat emberre. És ki emlékezik azokra a Kiss- sekre és Kovácsokra, akik Dunapentelén embertelen — vagy nagyon is emberi? — erőfeszítések között kohót, várost építettek? Ki tudná felsorolni a többi városépítőket? Az első traktorok, kombájnok vezetőit? A „szencsa- tát” nyerő bányászokat? Az „arccal a vasút felé” fordulókat? A sok milliós hadsereg névtelen katonáit? A kisembereket, akiket a segédmunkástól a kutatóig, az óvónőtől az egyetemi tanárig úgy nevezünk: dolgozók.

A május elsejéken ők is ott vonultak. Ha esett, ha fújt.

Erőltetem az emlékezetemet, nemcsak a nekem első májusra gondolva. Visszapergetem a többieket, azokat, melyeket végignéztem, amiken magam is felvonultam. Lényegében ugyanaz szalad le emlékezetem filmjén, mint ami 1946-ban elsőként rögződött. Masíroz a névtelenek hada,' közöttük én is. Ennyi az egész.

Aztán az új városrész (ahol élekj utcáin végigsétálva arra gondolok, hogy emlékművet kellene állítani. A békés hadsereg névtelen hősének, az ismeretlen dolgozónak. Aki itt él közöttünk és aki már nem. Aki ma, holnap születik csak. És ilyenkor, május 1-én koszorút kellene tenni erre az emlékműre. A feszes tiszteletadást sem tagadnám meg. Ez a legkedvesebb, ami jár a többnyire csak statisztikákban megtestesített tömegnek. Benne a minden értékek megteremtőinek: a dolgozó

embereknek.

Megőrzött iileszlapik

K

ülönös mesterség az újságíróé: minden tudása másoktól való. Minden tudásával adós is marad, hiszen a megjelent írás mindig szegényebb, mint a beszélgetés, amelyből születhetett.

Megőrzött noteszlapok között rendezgetek. Keresem azt, amit eltettem, mert meg nem írtam, de elfelejteni sajnáltam. Ha a mesterségem anyaga a szó, akkor e szép rendteremtés a műhely rendje. Játék, mert az ünnephez illik a játék, de több is, mert játszó fiaimtól is tudom: a játék szent, komoly foglalkozás, az élet ujjgyakorlata.

Anyag, amivel dolgozom. Beszélgetés közben néztem a lakatos kezét. Egy drótot vett fel, azt gyűrte, alakította, formázta. Kérdeztem: ideges ?

Mondta: Nem. Jó az a drót, rugónak gyenge, ám tartása van... Az ujjai szinte becézték a fémet és én a noteszlap szélére felírtam, hogy lám a fém is érzi az értő ujjak erejét és boldog engedelmesen simul a kézhez. Vernika Mihály lakatos a brigádjáról beszélt és

akkor a brigádról írtam. Adósa maradtam a legfontosabbal, amit a kezével mondott el magáról.

Anyag, amivel dolgozom: a történet szomorú. Az öregember hónapokig utazó levélből tudta meg, hogy a Föld másik feléri unokája született. Diófát ültetett akkurátus gonddal, hogy nőjön a kis fa, mint a kicsi ember. Néztem, hogy a gödörnek szinte éle van, mégis igazít rajta még. Aztán letérdelt és kezével simított a földön mintha nem ültetne, hanem ágyat vetne a fának. És szinte külön életet élt a nehéz parasztkéz, féltve fogva a fát, hogy az unokához sem nyúlhatott volna értő szelídebben. Később, egy vihar után egy idős parasztasszony juttatta eszembe az öregember kezét. A döntött palántákat egyenesítgette, hogy amit lehet, még jóvátehessen az élet.

Anyag, amivel dolgoztunk. A penészleki Meszesén János Miskolcon mutatta a házsorokat, ahol épített és minden pátosz nélküli természetességgel magyarázta, hogy az ő munkája akkor gyönyörű, amikor mögöttük élni kezdenek a házak, amikor először fényesednek ki este az ablakok ...

Kovács József, hatvanhét éves, még most is dolgozgató kőművesmester a kő természetét magyarázta hosszan, hogy melyik a makacs, melyik pattan egyetlen ütésre, hogy melyikhez kell erő, melyikhez értő szelídség.

Huszonöt éve ingázik az a bányász, aki bizalmas titokként gyónta meg, mintha szégyenlenie kellene, hogy az épülő háza falába egy darabot tett a tárnából hozott szénből, mert hiszen a szénből való a ház ...

Anyag, amivel dolgoztunk: szén, vas, föld, fa, zizzenő kelme, bőr, papír... Sorolni lehetetlen, hiszen olykor anyag az idő, a távolság. Anyag a más égitestről vallatni hozott kő és anyag, amivel dolgozunk, az ember, a gondolat, az érzelem, a tudás. És bármilyen hosszú e sor, mindnek van bizalmas ismerői, titkait tudói, alakítói, akiknek, míg dolgoznak vele, mindent megvall magáról az anyag.

Különös mesterség az enyém. Minden tudásom másoktól való. Anyagom a nyelv, hogy elmondhassam legalább a rám eső részét az emberektől kapott igaznak. Ennyi a munkám, a jogot adó, hogy szeretni, tisztelni tudjam a nyelvet.

Anyag, amivel dolgozunk. A munkánk jogán örömöt is adó. Örömöt, ' amit nem mondunk el, csak ritkán, de mondatlan is hordunk magunkban. A titokzatos, amit vallatunk, az engedelmes, amiből teremtünk. Anyag: a munka testvére.

Talán illő, hogy ezen az ünnepen róla szóltam.

Bartha Gábor

GALAMBOS LAJOS:

Májusfák

mjm ájusfát annakelőtte is vittek a legények, legin- tWM icább a lányos házakhoz, s leginkább barkás fűz- surjángokat; ám. ezek jelentése teljesen más volt, mint azé a gyönyörű nyírfáé, amelyet 1945. május elsejére állítottajc fel gyökerestől a falu főterén, vérpiros krepp-papírcsíkokkal fölpántlikázva.

Ennek már teljesen más volt az értelme.

Leszámítva a piros pántlikát, a nyír, az ő fehér törzsével s pattanó zöld levélkéivel természetesen adta vissza nemzetünk színeit. De ez lehetett a véletlen műve, sőt, leginkább csak azé lehetett, ám ez mindegy is, ha egyszer, a szép emlékezetben így maradt, meg.

A falu négy — keresztbe futó — utcájának végében gyülekeztek a férfiak. Akkor még asszonyok, lányok nemigen. Szóval a férfiak, szép rendben érkezvén, találkoztak a Fánál. Gyerekek hada csatlakozott hozzájuk, természetesen, hisz’ a gyerek ott akar lenni mindenütt, ahol valami látvány kínálkozik, s miért is ne? Az emlék csak így születhet meg a jövőben.

Apám, a régi kubikos, a mostani ötholdas újgazda is csatlakozott a menethez, gomblyukába pattanó orgonavirágot tűzvén, holott hát inkább mennénk vete- ményezni, dünnyögte nekem, inkább mennénk elvetni azt a kis tengerit, amit mégiscsak sikerült szerezni.

— Na, de majd hblnap — tolta feljebb a kalapját és rágyújtott. — Ha eddig ráért, várhat még egy napot. Vagy te nem így gondolod?

— Úgy gondolom, ahogy édesapám.

— Csak ilyen szép nap legyen holnap is.

— Biztosan ilyen lesz.

— Ügy véled?

— Édesapám mondta — válaszoltam —, hogy ez a mi tavaszunk és mindig szép lesz most már.

— És te hiszel az én könnyű szavaimban?

— Mért ne hinnék?

Nyakoncsapott kissé a nagy kezével, s ott is maradt a keze mindaddig, amíg csak a pipájáért nem kellett nyúlnia. Ö, de jólesett ez a mozdulata, hisz’ tudnivaló, a kétkezi munkások nem ölelkeznek csak úgy, szíre-szóra. Csak ha nagyon mélyről, valóban a lélekből indult el az a mozdulat.

Beértünk más férfiakat és más pulyákat, így aztán valóságos kis menetként értünk a Fához. Jó kis tömeg volt már ottan. Még a vasutasok is megjelentek az ünnepen későbbi sógorom, Orbán Sándor vezetésével, holott ők akkor a szó szoros értelmében éjt nappallá téve dolgoztak a kisvasút felrobbantott hídjainak helyreállításán. Más anyaguk nem volt, csajc a sóstói erdő sok fája, de hát abból kellett gazdálkodni, ami volt. Azok közül akik az újjáépítés nehéz munkáját végezték, sokan nem élneli már, hisz’ mégiscsak harminchat év telt el azóta. Hanem annak az út-vasútmérnöknek, aki a kisvasút hídjainak újjáépítését tervezte és irányította, nem kellett volna oly korán kihullni a munkából. Később valaki azt vágta a fejéhez, hogy az újjáépített hidat nem vasbetonból tervezte.

De hát honnan szerezhetett volna ő akkor vasbeton idomokat? Ugyan honnan? Az első Tisza-híd, Tokajnál vajon nem fából készült? Nem a sóstói erdő fáiból készült hídon keltek át a másik partra a felszabadító szovjet csapatok? Az abszolút tényeket senki sem szépítheti meg, különösen visszafelé. Senki az égvilágon a lehető legjobb szándéktól vezéreltetve sem. Az életnek meg kellett indulnia.

5 mivel megindult, csakis így lehetnek mára vasbeton hídjaink, felül- és aluljáró sínpárjaink s mindenünk, amiket munkájával a magyar nép csak meg tudott teremteni. Belső, lelki szükséglet tehát azokra is gondolni az ünnepnapon, akik kétkezi munkásként, vagy értelmiségiként elindították e drága hazát a felemelkedés útján. De mi utat kellett megjárnunk, amíg a lelkek mélyén mindig is meglévő alkotó egység napvilágot látott! Ebben hiszek én, ebben az alkotó egységben.

Ez a hit az én Májusfám.

KM