Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. május 31 ll ' Platói. ‘ Kőrös aranya Főszerepben: Jevtusenko Félreértés ne essék: nem fedeztek föl aranybányát semelyik Kőrösön, még csak nem is — ami gyakori szó- használat a szürkét is ezüstösnek tituláló újságírónyelvben — valamely hazai termék lelkendező feldicsérése következik alább. Csak az, amit a cím szűkszavúan ígér, részletesebben: Nagykőrös Arany Jánosa. A nagy múltú, csinos kisvárosnak büszkesége, hogy ő is magáénak mondhatja a költőt, aki ott tanított kilenc esztendeig, s nem is akármikor. 1851-től, a szabadságharcot követő legsötétebb évektől hívta meg Aranyt az iskola, illetve a parasztpolgár város református egyházvezetősége. Segítség volt a költőnek — tisztesség Nagykőrösnek. A mezőváros múltjának legrégibb írásbeli emléke egy 1266. évi oklevél. E tatárjárás utáni — IV. Béla nevében kelt — irat Nána ispán birtokának mondja Kőröst, melynek későbbi birtokosai között történelmi családok — Garay, Rákóczy, Lórántffy — neveire lelhetünk. Már az ő idejükben kiemelkedett környezetéből, és lendületesebb fejlődésnek indult a település. PETŐFI ZOETÁN ANAÍ.Y KÖIT5 riA Wfifi IMX »Mfi mir '.'uv k .. »v|»sr - w i uv ■ ’ ini»* Fvrc.H' i i« 9 Petőfi Zoltán emléktáblája a régi patikaháznak a Patai utcai falán (A szerző felvételei) Miután a török megszállta az Alföldet, a mezőváros, amely kiesett a hadak útjából, tovább erősödött, kiváltságot nyervén pengő aranyakért. Amikorra aztán a török kitakarodott, a parasztváros olyan tehetős, nagy és erős volt már, hogy nem kevés pereskedéssel ugyan, de a visszatérő földesurakkal szemben is megtartotta önállóságát, örök időkre megváltotta a földesurak földjeit magának. A tehetős város polgárai azt is megunták, hogy az átvonuló katonákat a házaikba szállásolják be, s azért aztán a múlt század első felében kaszárnyát építettek a városon kívül. Ma is áll ez az épület, s ha bontottak is le belőle, ugyancsak terebélyes — de ma már túlterjedt rajta a város. Remek klasszicista, hat oszlop tartotta timpanonján egy szó olvasható ma: MŰZEUM. Őrzi a város múltjának emlékeit, s köztük tekintélyes helyet ad az 1848- hoz és Aranyhoz fűződőknek. Kossuth kardja, turíni üveg- pohara, levele látható itt — a nagy politikus 1848. szeptember 24-én érkezett a városba s másnap mondott to- borzó beszédet. A nemzetőrök s a honvédek viseleti tárgyai, fegyverei után érkezünk Arany János emlékeihez, köztük azokhoz, amelyek a költőnek a szabadságharc alatti pályáját jelzik. Fényképek, iratok, tárgyak. Arany írása, családi kép, Arany és íróbarátai, a kedvenc pipa, az eredeti pad, valamint asztalának és székének hasonmása. Fényképek a körösi temető az időből való sírköveiről,- amelyeken — régi iskolamesteri hagyományt folytatva — kis sírversek vannak fölvésve, mégpedig Arany sorai. Az egyik festmény a múzeumi kiállítás falán a régi patikát mutatja, ahova gyógyszerért járt a betegeskedő költő... Ez a ház áll még ma is közel a főtérhez, a Hősök teréhez, amelyre könnyen rátalálunk, mert egyfelől ott halad át a főútvonal Kecskemétet Egy könyv megjelenése válthat ki parázs vitát. Ha a mondanivalója nem öncélú, „szűk keresztmetszetű”, hanem közérdeklődésre tarthat számot — jó is ha vitát vált ki, hiszen azért íródott, hogy gondolkodtasson, állásfoglalásra késztessen. A kihegyezett emberről könyvárusi forgalomba kerülését megelőzően már elhangzottak ilyen meg olyan jóslatok, vélemények. Most, hogy a kötet kapható, a dicsérő, meg az elmarasztaló jelzők még inkább megszaporodtak, ki-ki érdekeltsége, szemlélete szerint nyilvánult meg, háborodott fel, tört pálcát a könyv igazságtételei fölött, vagy azonosult vele. Egy bizonyos: keresett olvasmánnyá lépett elő. A vélemények az alábbi skálán helyezkednek el: „Kényes téma, hihetetlen, hogy megjeA városháza és Ceglédet összekötve, s onnan ágazik ki a régi — s ma is kedves, hangulatos és jó, habár keskeny — Szolnoki út, amely a múlt századi irodalomban megörökített Kutyakaparó csárda mellett haladt el. Másfelől azért is könnyű e főtérre rátalálni, mert tornyok tűzik ki: mindenekelőtt a nagy református templomé, aztán átellenben a városházáé (a bejárat mellett az egyik emléktábla Kossuthra, a másik Mészáros Jánosra, az 1919-es vörös városparancsnokra emlékeztet), s a templom mögött a régi gimnázium s egy kis saroktorony áll. Itt tanított Arany. Az épület előtt a költő szobra Strobl Alajostól. A talapzaton egyik versalakja, a vén gulyás pihen ... Ha innen az állomás irányában elindulunk, tán száz méterre sincs a következő, balra eső Deák tér. Oda forduljunk be, s átellenben a Patai utca kiindulásánál álló sarokház — egy virágkötő és egy kézimunka-előnyomó üzlet van benne — őrzi a régi-régi Kőröst. Itt volt a patika! És itt lakott egy időben a költő keresztfia, a harcok végén eltűnt s haláláig gyászolt költőtársa gyermeke, Petőfi Zoltán. 1866-ban ő is körösi diák volt — emléktáblája ott áll a régi patikaháznak a Patai utcára néző falán — koszorú jelzi alatta a ma is eleven emlékezetet... lenhetett”. „Persze, hogy van ilyen, de diplomatikusabb hallgatni róla”. „Annyi mindent leírtak már — és ...?” „Természetes, hogy megjelent, közéletünkben a véleménynyilvánítás nyíltsága ma már ezt megköveteli” ... Egyszóval sok a hangos, félhangos szó a könyv körül. Jobb tehát oldani a kételyek konfliktusát és kötetlenül beszélni róla. Azzal kezdjük, hogy akik a társadalom ügyes-bajos dolgairól, gondjairól felelősséggel gondolkodnak, azok számára örömöt valóban nem jelenthet ennek a könyvnek az olvasása. És azzal folytatjuk: senki számára nem jelenthet szenzációt sem, mert nem az. A szerzőtől távol áll, hogy a mutatványos bódé hangnemével éljen, vagy a hivalkodó kirakat szerepét szánja könyvének. Az érdekesség titka egyszerűen abban áll, hogy Pünkösti mint újságíró-riporter nem a köny- nyebb ellenállás irányában található „sima sztorikat” kereste, hanem a nehezebb feladat megoldására vállalkozott, amikor a negatív társadalmi jelenségekre koncentrálva figyelmét, az élet homályosabb zugaiba is bevilágít. Amikor először hallottam arról, hogy Jevgenyij Jevtu- tenkó, a szovjet költészet kiemelkedő egyénisége, a hatvanas évek lírai forradalmának egyik élharcosa filmszerepet vállalt, csöppet sem lepődtem meg. Közismert Ugyanis, hogy a rendkívül mozgalmas életet élő poéta nagyon szereti a mozit. E nyíltan vállalt — s nem mindenki által szentesített — vonzalmának többször tanújelét adta. Forgatókönyveket írt, gyakran nyilatkozott írásban és szóban új filmművészeti alkotásokról, jellegzetes figurája sűrűn felbukkant az ünnepszámba menő moszkvai fesztiválok vetítésein. Mondom, nincs abban semmi különös, hogy Jevtusenko a kamera elé állt: más írókkal és költőkkel is megesett már ilyesmi, s ettől egyikük sem vesztette el tekintélyét. Ellenkezőleg: inkább népszerűségük nőtt azzal, hogy sokoldalúságukat — játékra való hajlamukat — bebizonyították. Csak néhány magyar példát hadd soroljak fel. Mándy Iván, aki varázslatos könyvben tisztelgett a régi idők filmjei és filmrajongói előtt, hasonlóképpen felbukkant már a vásznon. A nemrég elhunyt Zelk Zoltánt „epizód- szerepben” -láthattuk. A fiatal írógeneráció tehetséges tagja, Dobai Péter nem egyszerűen „előfordul” az egyik új magyar filmben, hanem jellemet formál meg. Talán valamennyiük számára egy kicsit Karinthy Frigyes példája volt ihlető: a humor nagy mestere imádta századunk divatos új Múzsáját, s ő is kipróbálta tehetségét a filmműteremben. (A külföldi adalékokat ezúttal mellőzöm, csupán annyit említek meg, hogy Alberto Moraviától Jean Cocteau-ig számos kiváló író játszott filmen; egyi- kük-másikuk szinte szenvedélyes szerelemmel kötődött a celluloidszalaghoz.) Ami Jevgenyij Jevtusenko színészi feladatát illeti, összehasonlíthatatlanul nehezebbnek mondható, mint a hajdani és mostani kollégák hosszabb-rövidebb lélegzetű kiruccanásai. Méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy a Szavva Kulis rendezte Szárnyalásban abszolút főszerepet Az időhatár — amelyen belül írásaink cselekménye pereg — a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tart. Konkrét esetleírásai a közösségi életforma átalakulásának, változásainak függvényében — egymástól eltérő alaphelyzetek és körülmények között — különböző emberi magatartásokat mutatnak be, melyek éppen mert köznapiak, egyszersmind igen ismerősnek mutatkoznak. Azt mondhatnánk, Pünkösti — kerülve az irodalmiaskodó stilizáltságot, áttételeket és körülírásokat — néhány kényes és kemény ügy kapcsán, indulatos elszántsággal rögzítette papírra, amit tapasztalt. Riportok ezek, a jobbítás szándéka munkál bennük és végső soron azt sugallják, hogy az emberek ne csupán eszközei, de emberi tisztességgel tudatos átalakítói, tevékeny részesei legyenek a változásoknak. Lássunk néhány példát. A kötet címadó riportja, a Kihegyezett ember egy vállalat belső életébe enged bepillantást, ahol az igazgató és a főmérnök között megromlott munkahelyi kapcsolat tisztázása felszínre hoz épületesnek éppen nem mondhakellett alakítania a vállalkozó kedvű lírikusnak. De még ez is hagyj án. A próbatétel súlyát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Jevgenyij Jevtusenko — a színész — ezúttal a nagyhírű orosz tudós, a repülés úttörője, Ciolkovszkij bőrébe bújt. Vagyis az volt a feladata, hogy egy meglehetősen közismert személyiség portréját vázolja fel. Teljesítményét — akarva-akaratlan — nemcsak más szovjet színészekéhez mérték emiatt, még csak nem is a „Jevtu- senkó-jelenség” részeként vizsgálták, hanem összevetették azzal a képpel (illetve közfelfogással), mely immár nemzedékek ítéletét sűríti magában az aerodinamika halhatatlan kísérletezőjéről. A szovjet rendező koncepciója szerint a Ciolkovszkij - életrajz főbb fejezeteit a kor dokumentumainak mozaikjai fogták közre. Szavva Kulis kategorikusan elhatárolta magát azoktól a kliséktől, melyek a hasonló jellegű kapitalista produktumokat jellemzik. Ezekben a művekben — a „mindent a szemnek” jelszó jegyében — főleg a sztori bomlik ki s nem a progresszivitásért folytatott harc állomásai elevenednek meg (természetesen nemcsak a tudomány, hanem a művészet kiválóságai is sűrűn állnak a kommersztermékek középpontjában: emlékezzünk a Van Goph-filmre, vagy az Agónia és extázis barokkos s mégis üres pompájára). A Szárnyalás — a helyeselhető alkotói alapállás ellenére — csak felemásra és közepesre sikeredett. Amit megnyert Kulis a réven, elvesztette a vámon. Túl sokat markolt egyszerre, s az ek- lektikusságon nem volt képes úrrá lenni. Miről van szó? A filmben egyszerre — azaz egyidejűleg — kapunk ismeretterjesztést és lélekelemzést, társadalmi panorámát és úgynevezett belső mozgást, dokumentumokat és filozófiát. Ahogy a közhelyszótárban áll: kevesebb — több lenne. A részletező stílus, az aprólékos jelenetezés amúgy is tehertétele a filmnek, így viszont, mivel nem teremtődik szintézis a különböző rétegek között, csak egy-egy epizódtó tényeket, felfedi egy elhibázott emberirányítási metódus igazi lényegét. A szó szót követ vita elfajulása — mely az alapkérdésektől messze sodorva megalázó szennyes- teregetéssé alacsonyítja mindazt, ami eredetileg becsülhető emberi tartás, hozzáértés, szorgos igyekezet volt és lehetett volna — döbbenetes tanulságokhoz vezet. Hasonlóképpen nyugtalanító kérdéseket fogalmaz meg az Ellentétek c. írás (Dömölky Jánosnak a fentivel egyező című kitűnő filmje ennek alapján készült). A felizzott légkör nagy feszültségektől szikrázó két központi szereplője a tsz- elnök és a főagronómusnő — illetve a köréjük csoportosuló, hadrendbe állt közösség — hadakozása végül is törvényszerűen vakvágányra futtatja a jobb sorsra érdemes elképzeléseket. És legalább annyira elgondolkodtató az Indulatos monológ három tételből álló (Hagyjanak dolgozni — Sok a szöveg! — Jobb lovakat!) mondanivalója. Munkajog és hozzáértés, amit kell és amit lehet — összekuszálódott kérdésgubancai mögött az újat vajúdó világ, a lépésváltás gyötrelmei húzódnak meg, lehangoló kimenetelű bonyodalmakA nagykőrösi múzeum N. F. SBWnMHHRRI RÜÜMÜH Á kihegyezett ember ban, jelenetben lehet igazán együtt lélegezni a sok megalázásban és üldöztetésben megroppanó, de „küldetését” így is becsülettel teljesítő Ci- olkovszkijjal. Egyetértünk Rényi Péterrel: „A rendező és a forgatókönyvíró a tudós írásaiból vett szó szerinti idézetekkel, filozófiájának, világszemléletének jelzésével igyekezett a filmet a romantikusan érzelmes szférából kiemelni; ez a felszállás azonban csak részlegesen sikerült. Kulis filmje a nemes pátoszú tudósfilmek sorába illeszkedik, de nem magasodik föléjük.” Jevtusenko maszkja jó — ez azonban nem az ő érdeme. És milyennek ítélhetjük a szerepjátszás színvonalát? Korrektnek, de semmiképpen sem kiemelkedőnek. A hagyományos vonásokkal felruház zott pozitív hős — a Szellem és a Szerelem elkötelezettje — rettenthetetlen. Vonzó külsejű. Erős. Gyakorlatias. A Szárnyalás Ciolkovszkija híjával van ezeknek az erényeknek. A nagy érzelmi lángolást ezúttal a családi kötődés helyettesíti, ám ez a ragaszkodás megrendítő tragédiák forrása. A tudós fia nihilizmusba süllyed, lánya anarchista elveket követ, tehát nincs igazi — kiegyensúlyozottságot biztosító — „hátország”. Marad az egyetlen mentsvár: a fanatikus hittel vállalt hivatás és a rendíthetetlen hit a küzdelem értelmében — a Jövő érdekében. Jevtusenkónak — nem hi-^ szem, hogy alkati indíttatásra, inkább a forgatókönyv jellege miatt — főleg a passzív, befelé forduló Ciolkovszkij életre keltéséhez vannak gazdagabb eszközei: félszeg mozdulatok, fájdalmas sóhajtások. A cselekvő ember ezzel szemben csupán jelzésekben tárulkozik fel előttünk. Summa summárum: nem valószínű, hogy az űrhajózás orosz pionírjáról a jövőben feltétlenül a Szárnyalás Jev- tusenkója fog eszünkbe jutni. Veress József kai. Az olvasottak alapján elhamarkodott lenne azonban mindezt abban összegezni, hogy a hiba kizárólag az „an- tihősök” személyében keresendő, mert az okok és okozatok összefüggésrendszere túlmutat ezen. Pünkösti könyvét az összeütközések könyvének nevezhetnénk : nézeteltérések, szemléleti különbségek, presztízs- és egyéb kisebb- nagyobb harcok gyűjteményének. Természetrajzát tekintve ez a küzdelem nem mindig látványos és kézzelfogható. Néha pl. úgy tűnik, az értelmes pedagógia (bánásmód a ránk bízott emberrel) pszichikai dresszúrába csap át, névtelen levelek, feljelentések, oktalan gerinc- hajtogatások uralkodnak el, holott ez a módszer — tudjuk és tapasztalhattuk — nem célravezető. Egyértelműen káros, mert az egyoldalú párbeszédben a tisztességes gondolkodású ember csak vesztes lehet. A variációk (A pofon, Egy, kettő, három, négy, öt..., Mond ez a név valamit?) tovább színezik az összképet, amely — ismételjük — nem lélekemelő. Az írások mondanivalója szerencsére nem általánosítható, csupán jelzések az emberközpontú társadalomtól idegen tünetekről. (Magvető Könyvkiadó, By., 1981.) Futaky László « KM
