Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
1981. május 17. A szalmárcsekei védett temeti Hazánk legkeletibb szegletében, Mátészalkától, illetve Vásárosnaménytól több, mint harminc kilométerre fekszik Szatmárcseke, a szatmári Ti- szahát egyik leghangulatosabb települése. 1973-ban népi műemlékké nyilvánított református temetőjét egyre többen ismerik az országban. Az irodalom kedvelői, történelmünk ismerői Kölcsey Ferenc 1938-ban felállított díszsíremléke előtt állnak meg kegyelettel. A reformkor jelentős politikusa, híres szónoka, a jobbágyfelszabadításért merészen küzdő költő szilágysági Sződemeteren jprízületett, • de már huszonöt évesen átköltözött Szatmár- csekére, itt élt közel másfél évtizedig, itt írta a Himnuszt, s itt hunyt el 1838-ban. Az ő emlékét őrzi az egykori lakóháza helyén emelt művelődési házban berendezett emlékszobája, az 1854-ben felavatott régi síremléke, Berky Nándor Kölcsey-mell- szobra az iskola előtt és Marton László Kölcsey-szobor- kompozíciója a művelődési ház kertjében. A mesével, dallal, költészettel átitatott táj talán legellentmondásosabb nevezetességei a szatmárcsekei temető csónak alakú fejfái. Múlandóság, halál, enyészet s mégis, ha áhítattal sétálunk az embermagasságú, öles, csónakban fekvő embert szimbolizáló fejfák százai között, a szépség, maradandóság, a művészi alkotás felett érzett gyönyör jó érzése tölti el az embert. A csekei védett temető Honnan származik, mi az eredete ennek az ország más részein nem tálálható temetkezési módnak? Több, mint fél évszázada vitatkoznak ezen néprajztudósaink is. Egyesek közülük, mint például Solymossy Sándor, a halász-vadász finnugor rokonoknál kereste az analógiát. A több évtizedig tartó polémia sokkal gyakorlatiasabb nézete szerint a fejfák alakRészlet a temetőből (MTI Foto — KS) ja az ismert csónakformákhoz nem hasonlít, jellegzetes, ereszben végződő orr-részük az írásmező csapadék elleni védelmét szolgálja, ugyanúgy, mint a csúcsos kialakítás az egész fejfáét. Az emberi arcélnek vélt díszítés pedig az egyéb használati tárgyakon is fellelhető barokkos népi díszítés. Megnyugtató választ ma sem tudunk erre a kérdésre adni, de aki ellátogat a temetőbe, szíve szerint az előbbi, romantikusabb felfogás mellett tör lándzsát. Mivel az alapanyagul szolgáló fa nagyon romlékony, tulajdonképpen — a legrégibb datálható síremlékek mindössze 60—80 évesek — bizonyíthatatlan több száz éves meglétük. Mégis valami ősi, pogány jelentést hordoznak, ősök, szokások, tradíciók emlékét őrzik. A temetkezési szokások változásai Szatmárcsekét is elérték, korábban idegen falubeli nem temetkezhetett ide, a sírok elhelyezkedése a közösség hierarchiájáról is vallott, a fejfát készítő ács hozzáértéssel és a hagyományokhoz hívpn faragta. De a közelebbi múltban divatba jött a kőből faragott, jellegtelen sírkövek állítása. Műemlékvédelmünk számára szokatlan, számtalan nehézséget rejtő munkát végzett, amikor arra vállalkozott, hogy a több mint 50 fejfát megmentse az enyészettől. A gombásodásnak leginkább kitett, s így a legromlandóbb tőrészeket például a közepükig befúrt, konzerváló anyagot tartalmazó patronnal védik. De a műemlékvédelem többet végzett, mintsem ennek a félszáznyi fejfának a megmentését. Talán hozzájárult egy ősi és szép hagyomány fennmaradásához. Sz. K. E. Tiszai kiöntés Szabolcs és Timárhatárában (Jávor László felv.) FILMJEGYZET Mennyit ér egy Oscar-díj? A kérdés szónoki. Nyilván meghatározható, hogy az Amerikai Filmakadémia által adományozott szobrocska — az egyik legrangosabb filmkitüntetés — dollárban, illetve forintban „mit kóstál”, dehát nem erre gondoltam, amikor mai meditációm címét megfogalmaztam. Egészen másra: az eszmei-művészi értékre, melyet pénzzel nem lehet kifejezni. Az ürügy, hogy ti. beszéljünk az Os- car-díjról, nyilvánvaló. Még akkor is érdemes előhozakodni a témával, ha néhány hét elválaszt bennünket az örömteli eseménytől. A hír igencsak megdobogtatta a magyar filmkedvelők szívét, Rófusz Ferenc egyperces rajzfilmjét — címe meglehetősen prózai: A légy — magas elismerésben részesítették Hollywoodban. Már kifejtettem ezeken a hasábokon véleményemet arról, hogy milyen és mennyi figyelmet érdemes a fesztiválok, világversenyek, stb. koszorúira fordítani. Korábbi nézeteimet a világért sem szándékszom visszavonni, tehát megismétlem főbb téziseimet. Mivel a filmes jutalomosztás számos alkalommal ilyen-olyan szempontok és diplomáciai sakkhúzások függvénye, meggyőződésem, hogy a listákat kár abszolutizálni. örvendetes, amikor babér terem mondjuk a mi filmjeink számára, de az sem tragédia, ha kimaradunk a „szórásból”. Hosszú távon semmi esetre sem aszerint tájékozódunk, hogy pl. ki nyerte a cannes-i Aranypálmát. Apropó Cannes. Ha már elkezdtük a fejtegetést, játsz- szuk végig a játékot. Hátha megállapításunk igazát bizonyítja. 1960 és 1966 között a következő filmeknek ítélték oda a Grand Prix-t: Az édes élet, Viridiana, Ilyen hosszú távoliét, A fogadalom (brazil), A párduc, Cherbourgi esernyők, A csábítás trükkje, Egy férfi és egy nő. Hölgyek és urak. A reprezentatív mezőnyben — mellesleg, de nem mellékesen: valamennyi alkotást bemutattunk a hazai mozikban! — akad egy-két klasszismű, de megöregedett és elvirágzott filmecske is. Ugyanakkor Cannes-ban — miért tartózkodjunk a haza- beszéléstől? — a pálya szélére szorították Jancsó Miklós remekét, a Szegénylegényeket. Mire figyeljünk tehát: a szeszélyes zsűrire vagy az objektivitás szempontjaira? Persze, hogy az utóbbi legyen a mérce, elvégre a minőséget a Mű maga szavatolja, nem pedig a manipulációk. Nem kell ahhoz tüzetesen ismerni az Oscar-díjak terjedelmes krónikáját, hogy meggyőződjünk róla: a nagy tekintélyű Filmakadémia is melléfogott már jó néhányszor. Ahol szavaznak, ott a szubjektivizmus kiiktathatatlan. Látványos mellőzésekről éppúgy olvashattunk az Oscarok hírügynökségi jelentéseiben, mint indokolatlan mennybemenetelekről. Akkor hát miért kívánkozik ide a „de” szócska? Elsősorban azért, mert az Oscart többlépcsős szavazást követően nyújtják át a kitüntetetteknek. Voksukat több százan adják le. Az Akadémiát — elvileg legalábbis — nem a divatok befolyásolják, hanem a művészi teljesítmény színvonala. Hogy mennyire így van, a szovjet versenyfilm, a Moszkva nem hisz a könnyeknek váratlan „kiugrásával” bizonyíthatom. Menysov alkotása úgyszólván teljesen esélytelennek számított, s ha hozzávesszük, hogy jelenleg a szovjet—amerikai diplomáciai kapcsolatok légköre fagyos, eleve leírhattuk a melodrámát. Erre megelőzte Kurosawa Árnyéklovasát (mindenki rá tippelt), valamint Resnais és Truffaut munkáit. Meg a magyar Szabó Istvánét. Rófusz Ferenc Oscarjára sem nagyon mertünk volna nagy tétet tenni. A rendező fiatal, ismeretlen. A légy már bemutatásra került néhány külföldi fesztiválon: előfordult, hogy megelőzték az eredményhirdetésnél. Aztán robbant a bomba és megszületett a magyar film első Oscar-díja. Szerintem megérdemelten. Noha ezúttal nem kritikát írok, hanem kommentárt, hadd indokoljam meg a véleményemet. A légy tulajdonképpen egyetlen ötletre épül. A vásznon azt látjuk, mit érzékel a világból a kisfilm „főhőse” repülés közben. Hogyan úsznak el fölötte és alatta, mögötte és körülötte a tárgyak egészen addig, amig ... De ne kövessünk el szentségtörést. A légy-ben nem a sztori 'a fontos, hanem az eredeti szemlélet és a bravúros technika. Az Oscar-díj — megítélésem szerint — a már régen felnőtté vált magyar rajzfilmművészetnek is szól. Kaphatta volna más is. Jókedvemben fogalmazhatok így: kaphatja még más is. És ne kerüljük meg költői kérdésünket sem. Mennyit ér tehát egy Oscar-díj? Elég sokat. Jelenti—a Rófusz művének szóló kalaplevételen túl — a magyar rajzfilm s általában a magyar film megbecsülését. Jelenti élő kapcsolatunkat a világ filmművészetével. Jelenti kultúránk elismerten magas színvonalát. Most, hogy e cikket írom, végiglapoztam az Oscarok adattengerét. Idegenbe szakadt magyarok szerepelnek benne (például Michael Curtiz és Zsigmond Vilmos), Rófusz Ferenc azonban az itthoniak új sorozatát nyitotta meg. Szívből kívánom, hogy mások is társuljanak hozzá az elkövetkezendő évek folyamán. Veress József NohS már hónapokkal ezelőtt megjelent Kis Margit Czóbel Minka-könyve, sajtó- visszhangja még mind a mai napig nincs. Elkerülte volna a kritikusok figyelmét? Aligha. Nem vagyunk annyira bővében a helyi kiadványoknak, sem a megyénkben élő és alkotó kutatóknak, hogy a szakkörök szeme elől bármi is elsikkadhatna. E talányos hallgatás alighanem önmagáért beszél. Pedig nem azzal juttatjuk kifejezésre az idős szerzőnő iránti tiszteletünket, s nem akkor látjuk el kritikusi tisztünket, nem akkor felelünk meg az olvasói elvárásoknak, ha — dicsérni nem tudván — elmarasztalót nem akarunk írni róla, hanem azzal és akkor, ha minden körülmények között igazak tudunk maradni. Hiába méltányoljuk ugyanis a közel négy évtizeddel ezelőtti „Czóbel Minka” című bölcsészdoktori disszertáció szerzőjében a Nyírség egykori költönöjének vitathatatlanul máig legavatottabb tollú ismerőjét, hiába sugárzik jelen művéből is a választott témája iránti olthatatlan sze- retete, s hiába, ismerjük el a kiadvány néhány más értéEgy megyei kiadvány Czóbel Miilkáról két, attól még érdemei sajnálattal eltörpülnek azon jellemzője mellett, hogy „Czóbel Minká”-ja egészében véve — az adott műfajban — nem üti meg a kiadhatóság színvonalát. Ámbár- Kis Margit a tudományos egzaktság igényével lépett fel, s könyvét szakirodalomnak szánta, az információk gazdag áramlása mégsem eredményezett tudományos igényű monográfiát. Rákosi Jenő és Zsigmond Ferenc szemléletével ma már nyilván nem is eredményezhet. Elírásai és kisebb-nagyobb pontatlanságai tovább rontják hitelét. -Ezzel még azon pozitívumai is veszítenek súlyukból, amelyekkel pedig helyére tette a szak- és memoárirodalom egyik-másik tévedését. Mert ugyan ki az, aki önellentmondásokba keveredése (egy példa: a Czóbel Minka költőnővé érlelődésé- re vonatkozó, Pór Pétert cáfoló, 58. oldalon lévő sorai ellentmondanak Weöres Sándor általánosításaira hivatkozó, 99—100. oldali idevágó fejtegetéseinek), melléfogásai (a megfellebbezhetetlenség stílusában előadott első Jókai— Czóbel-találkozás dátuma, a Justh és a „Fehér dalok” kapcsán leírtak) és elírásai (a Czóbel család levéltárát és Czóbel Minka születési anyakönyvi kivonatát nem a Sza- bolcs-Szatmár megyei múzeum, hanem a Szabolcs-Szatmár megyei levéltár őrzi) után még hitelt ad megbízható értesüléseinek, vagy még inkább: ellenőrizhetetlen adatainak, a mű java részét kitevő, Czóbel Minkával folytatott negyven-negyvenöt évvel ezelőtti beszélgetései részletekbe menő idézésének? Érthetetlen számomra, hogy miért nem vesz, vagy nem akar tudomást venni az e tárgykörben megjelent olyan jelentős forrásközlésről, mint a Czóbel Minka önvallomását tartalmazó „Elveszett doboz”, s az olyan mellőzhetetlen forráskiadványról, mint például a Czóbel—Justh levelezésanyagot felvonultató „Justh Zsigmond naplója és levelei”. Felhasználásukkal nem egy baklövést elkerülhetett volna. Ügy vélem, annyival tartozom mind a szerzőnek, mind az olvasónak, hogy kimondjam: szerencsésebb és feltétlenül használhatóbb művet üdvözölhettünk volna a „Czóbel Minká”-ban, s minden bizonnyal méltóbb tisztelgést a költőnő születésének 125. évfordulója eldlt, ha kétségkívül egyedülálló emlékei átmentése céljából Kis Margit nem az irodalomtörténet-írás, hanem az emlékirodalom műfajával kísérletezett volna. (A Szabolcs-Szatmár megyei Idegenforgalmi Hivatal kiadványa, Bp„ 1980.) Tidrenczel Sándor KM VASÁRNAPI melléklet {UATAI
