Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

XM ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. április 4. o Hagyományok nyomában Nagycserkeszen Több, mint kétszáz esztendő. Hat-hét emberöltőn át ve­zethetné vissza családfáját megyeszékhelyünk és környéke lakosainak többsége a XVIII. század második felében betele­pült tirpák ősökig. De mert voltak olyan idők, amikor tiltották, megvetették nyelvük használatát, vagy éppen letagadták, szégyellték, aztán keveredtünk, elvegyültünk, újfajta szoká­sokat alakítottunk ki — mára kihalóban van a tirpákság nyelve. Éppen ezért meglepő ahír: Nagycserkeszen ebben a tanévben minden eddiginél nagyobb lendülettel fogtak a hagyományok ápolásához, s az általános iskolában kiter­jesztették a szlovák nyelv ok­tatását elsőtől —• nyolcadikig a teljes korosztályra. — Volt itt már mindenféle variáció — magyarázza Bánszki János nyelvtanár — egy időben csak két osztály tanult, aztán az alsósok, most pedig mindenki tanulhatja. Nemzedékről nemzedékre e T'föiÄp »flÄfc, . csált az jelentkezik, akT1 vál­lalja a plusz órákat. Az a tapasztalat, hogy a szülők ra­gaszkodnak hozzá, főleg az alsó tagozatban. Jelenleg igen kedvező az arány: a 239 ál­talános iskolai tanuló közül 135-en tanulnak szlovák nyel­vet. (Talán nem árt megje­gyezni: a tanulók 43 száza­léka viszont cigánygyermek.) Több okkal magyarázható ez a legutóbbi időkben meg- növekedettt érdeklődés. Rész- . ben azzal, hogy az alsó tago­zatosok ezzel is valamiféle se- -gítséget kapnak az 5. osztály-­I tól kötelező orosz nyelv tanu­lásához — hiszen. a két nyelv , ^szókészletének 50 százaléka ■megegyezik. A másik szem- , pont: az a szemlélet, [{jggy nem árt, ha nyelveket toriul j a gyerek, hiszen ahány nyelv, annyi ember. S Q harmadik: ha nem is anyanyelv már a szlovák, de még sok család­ban beszélik az öregek, s még , a mai gyerekek egy része is ezen a tirpák, vagy tót, azaz hivatalosan középszlovákngk^ inevezett nyelvjáráson nevel-.’ f,kedik. — Ma már elég kevés azok- , ínak a gyerekeknek a száma,' -akik otthónról anyanyelvi anyagot hoznak — folytatja a tanár — de még akad jó né­hány. Az öregek egymás kö-' zött csak ezt használják, a bokrokban, az együttmaradó családokban nemzedékről- nemzedékre fennmarad a nyelv. Ne szégyelljék a tirpák ősöket A nyelv tehát, ha ma már' zömmel csak az öregek ajkán él, de fennmaradásáért mégt küzd. Példa erre az is, ahogy; Bánszki János a katedrára került. A tsz könyvelője volt,' amikor húsz évvel ezelőtt fel­kérték, hogy tanítson. Mun-, ka mellett szerzett diplomát az egyetemen szlovák és I' orosz nyelvből, s azóta az el­hivatott pedagógus meggyő­ződésével igyekszik rávezetni Bálint Kati és Németh Ági a versenyre készül. (JL.) a gyermekeket, hogy szárma­zásukat, tirpák őseiket ne szé­gyelljék. E munka eredmé­nye, hogy három diák: a nyol­cadikos Bálint Katalin és Németh Ágnes, valamint a hetedikes Sajben István a kö­zeli jövőben országos szlovák nyelvi versenyen vesz részt. A vetélkedő jelszava: Viac- jazicne — jednou volou! — azaz, Több nyelven — egy akarattal! Kati a nagyszülei­től tanulta az első szavakat, Ági családja Szlovákiából te­lepült át, Istvánéké pedig afíéle igazi -tirpák család, Az ígftdlái ők tató-heVélő Munkát tankönyvek, folyóiratok segí­tik, nyelvi ismereteiket mag­nós, lemezes műsorok hallga­tásával tökéletesíthetik. '* “*í r v Érdeklődtünk a községi könyvtárban a szlovák nyel­vű könyvek kölcsönzéséről. Van itt szótár, nyelvkönyv, még szakácskönyv is, éppen ezért volt egy kissé meglepő, amit Pásztorné Málnássy Klára mondott a könyvtár- használatról. A szlovák nyel­vű könyveket legfeljebb az általános iskolások kérik. (Bár az is magyarázatot ad, hogy a könyvtári olvasóknak több, mint kétharmada álta­lános iskolás.) Nemzetiségj pávakör Elevenen élnek viszont a népművészeti hagyományok. A Nyíregyházához tartozó Vajdabokorban nemzetiségi pávakör működik, saját gyűj­tésű szlovák nyelvű nép­dalaikkal országos feszti­válon versenyeznek. A nép­tánchagyományok ápolására. is láttunk már példát, né­hány szólótáncos a nagycser- keszi tanyavilágból a tévében is szerepelt. Smilek József, Cseh Jánosné, Adami István, Juhász Andrásné, Greksza István és felesége rendszere­sen fellépnek különféle ren­dezvényeken. Most azt terve­zik a községben, hogy ezt a tánctudást átadják a követ­kező nemzedékeknek — azaz: néptánccsoportot szerveznek. Már a 24. órában járnak, amikor egy etnikum hagyo­mányainak megmentésén munkálkodnak Nagycserke­szen. Az iskola igazgatója, Gulyás Mihály arról számolt be, hogy a község közműve­lődési munkatervében szere­pel a tirpákság néphagyomá­nyainak, szokásainak felkuta­tása, feldolgozása. Mentik, ami még menthető, táncok­ban, dalokban, népszokások­ban, nyelvhasználatban. Ezért vezették be a nyelvok­tatást is 1-től 8-ig. A jelenle­gi nyolcadikosok közül a diákok többségének nines ter- , ’ vé á szlovák' nyelvtanulással. ’ Mivel a közelben nincs nyel­vi gimnázium, nem folytat­ják tanulmányaikat. Néhány szót megőriznek, egyesek ta­lán anyanyelvi szintre is el­jutnak. Németh Ági például még nem döntött. Az iskola egyik legjobb tanulója, s mint mondta: talán az is lehet, hogy szlovák nyelvtanár lesz.,, Baraksó Erzsébet Krecsák tanár úr Egyidős századunkkal — Egyidős vagyok a századdal. 1900. március 9-én születtem Nyíregyházán. Őseim a többi betelepülő tirpákkal együtt itt ta­lált otthonra. Az ő áldozatvállalásuk, szor­galmuk is ott van valahol a megváltakozás- ban, a város felemelkedésében. Iparos édesapám korán észrevette ze­nei hajlamom. Tízéves lehettem, amikor zon­gorát vett. Gyorsan megtanultam játszani. A tanítóképzőbe jártam, azután a zeneaka­démiára. Jött a háború, a forradalmak, ab­bamaradt a tanulás. Krecsák László 1921-ben próbálkoztam új­ra. Az egyházkarnagyit vé­geztem el. 1924-ben az evan­gélikus egyház megválasztott karnagyának, a felekezeti gimnáziumban pedig éneket tanítottam. Azután kerültem kapcso­latba a munkásdalkörrel. 1923-tól két évig egy refor­mátus tanító vezényelte őket, majd új dirigenst kerestek. Többen befolyásuk alá akar­ták vonni a dalosokat. Volt, aki a spiritizmusra igyeke­zett rávenni őket A munká­sok mondták, köszönik, in­kább csak énekelni szeretné­nek. Eljöttek hozzám. Hírből ismertek, tudták, hogy Kre­csák László tanult karveze­tést. Hetenként kétszer találkoz­tunk a Bujtos utcai munkás- otthonban. A szakszervezet, a szociáldemokrata párt tar­tott ott politikai előadásokat. Nemcsak a kórustagok, de a munkásszínjátszók is benne próbáltak Váralljai Jenő kommunista újságíró irányí­tásával. Énekelgettünk ked­vünkre, néha közös vacsorát is főztünk. A szünetekben persze Török János, az épí­tőmunkások vezetője sem tét­lenkedett Hol az egyik, hol a másik kórustagot hívta fél­re, beszélgetett velük, agi­tált. Kezdetben csak a magunk szórakoztatására énekelget­tünk. Először 1926-ban Szege­den a Magyarországi Mun- kásdalegyletek országos da­losünnepén léptünk nagykö­zönség elé. A kétnapos szép találkozó részleteire ma is jól emlékszem. A bevonulásnál a menet elején tűzoltó zenekar játszott. A színházban volt a megnyitó. Az illetékesek üd­vözölték az országos meg­mozdulást. Juhász Gyula, a költő mondott nagyhatású be­szédet. Egyszer csak halljuk, A munkásdalkör hímzett zászlója Mondd az fiam... Kilencéves voltam, egy kézikocsival, ki tudja hol szerezték apámék, néhány bőrönddel vonultunk végig Budán a Duna-parton, a vízbe robbantott Margit hídtól Kelenföldig, mert ott volt csónakos, aki maradék batyunkkal átvitt a túlsó partra. Menekültünk. Immár nem a háború, hanem az éhség elől. Hónapok óta nem it­tunk akkor már tejet, és ta­lán el is felejtettük a cukor ízét. Körülöttünk a szétlőtt fő­város. Papírral foltozott ab­lakok mondták az életet, de a Duna-parti paloták falából olaj, az ember, a szén... A polgár tudhatta ezt otthon, hanem a fegyelem katona­orvosnak rendelte, s vala­miféle — kicsi voltam még hozzá, — dráma lehetett az is, hogy járványos betege­ket hazudva megszökött a menekülő hadikórháztól, • mert nem volt ő politikus, nem volt kommunista, még- csak szociáldemokrata sem, de magyar volt. És ember, mint mindenütt Európában a jobbak. Csengerhez közeledvén, ahol már tudtuk, hogy eb­ben a másik otthonban sem maradt semmink, de ő tud­ta, hogy beteg kért segítsé­get tőle a mögöttünk ma­radt falvakban, leszállított minket a szekérről. Hányféle dologra gondolt előtte? Tankok, csapatok vonultak még mindig az utakon, és ő anyámmal megbeszélte, hogy valami­képpen mások az emberek is körülöttünk. Az orvos ál­tal nagyon szegénynek meg­ismert Olcsvaapáti ajándé­kot, szalonnát, mézet, diót, olajat küldött a nincstelen maradt orvosa elé, fogódzó­nak ehhez az új.világhoz. Mondom, leszálltunk a szekérről, háború hagyta ványadt jószág volt a lo­vacska is, ballagtunk a lőcsbe kapaszkodva, és ak­kor apám megszólalt: „Fiúk! Én nem tudom mi lesz, de ha bárki megkérde­zi tőletek, hogy kik vagy­tok, mik vagytok, mondjá­tok azt, hogy kommunis­ták... Neki talán épp olyan ide­gen szó volt ez, mint ne­künk. Mi azt mondtuk, hogy így lesz, ki is próbál­tuk a szót, de hát aznap már nem kérdezte senki, hogy mik vagyunk, és este mindent felejtve örültünk az ajándékszalma zizegésé- nek. Azóta eltelt harminchat év. Apámtól már meg sem kérdezhetem, hogy miféle alku, félelem, bizonytalan­ság és remény mondatta azt vele akkor. És ha kérdezhetném, ha élne még, akkor is azt mondhatná, amit ma hinne arról a beszélgetésről. És igaz lenne ez is, mert úgy igazak a régi képsorok, hogy csak ritka pillanatok­ban gondolunk rájuk, és akkor is a ma láttatja ve­lünk azokat. Járok néha mostanában azon a csengeri úton, és el­gondolom, hogy a történe­lem nagy léptekkel jár a világban, aprókat lépdel bennünk emberekben, de itt is — ott is messzire ér. Bartha Gábor zűr van, zűr van! Nem akar­ják adni a zenekart. A vita azon pattant ki, hogy a városi vezetés kérte, vegyék fel a kórusok programjukba a Himnuszt. A munkások erre el akarták énekelni az Inter- nacionálét. Ezt meg amazok nem engedték. Mi, kis vidéki ismeretlen dalosok, csak fü­leltünk- Végül abban egyeztek meg, hogy a zenekar a Him­nusz mellett eljátssza a Mar- seillaise-t. Minden évben nagy esemé­nyünk volt május elseje ün­neplése. Három körzetre osz­tottuk a várost. A munkás­lakta negyedekben — a Fried­mann telepen, az Alvégen és az Oncsán (ma: Ságvári te-’ lep, Debreceni út és Család utca) éjszaka szerenádot ad­tunk a szerelmes menyasszo­nyoknak. Reggel az Erdő sor sarkán, a hajdani Zöldfa ven­déglőben csatlakoztunk az ott gyülekező munkásokhoz, és együtt indultunk a május el­sejei megemlékezésre a sós­tói erdőbe, a Hármasdombra. A harmincas években Ma­jor Andrással, a kórus szer­vezőjével együtt egyszer be­idéztek a rendőrségre. Addig Üéffeih’csínján bántak, mert a polgári dalkörrel is szépen szerepeltem, az egyháznál szintén elismerték a mun­kám. Ám a beidézéskor meg­kérdezték: „Nem gondolja Krecsák tanár úr, hogy az egyházkarnagyság és a mun­káskórus nem pászol?” „Mennyiben nem pászol?” tréfálkoztam. „A zene pászol, ott összhang van, nincs disz- Szonancia.” Nem értették a tréfát. „Államsegélye van a tanár úrnak?” Így adták ér­tésemre, jobb lesz, ha abba­hagyom a kórusvezetést, kü­lönben az állásomba kerül. Nyíregyháza első felszaba­dítását itthon éltem meg. Utána mentem fel a felesé­gem és az érettségiző lányom után Budapestre, s ottragad­tam az ostrom végéig. A harmincas évek végén feloszlatott munkáskórus 1944 decemberében született újjá. Elnöke Oláh László asztalos lett. Felléptünk politikai ün­nepségeken, a mozikban ba­rátsági esteken filmvetítések előtt. Lassan megöregedtünk. A régi tagok közül sokan meg­haltak, elköltöztek. Megfo­gyatkozva főleg társadalmi temetéseken énekelünk. Megbecsülés? A város min­dig szívügyének tartotta a munkáskórus működését. Szép jele volt ennek az a hímzett selyemzászló, amit 1948-ban a 25 éves jubi­leumon adtak ajándékba a kórusnak. A negyvenedik év­fordulóra megkaptuk a Szo­cialista Kultúráért kitünte­tést. Jómagam ugyan már ko­rábban, 1953-ban részesültem ebben és miniszterig elisme­résben. Nagyobb örömet csak a közös éneklések, fellépések élménye nyújtott. Nem vol­tam munkás, mégis elismer­tek és tiszteltek a kórustagok. A mesterségek tudóját látták bennem. Az évek során ösz- szemelegedtünk. Összecsiszo­lódtunk. Közéjük tartozónak éreztek. Visszagondolva, nem is tudom, kaphat-e az ember ennél nagyobb elismerést?” Reszler Gábor A korosztályomhoz tarto­zóknak volt egy iszonyú fe­jezet az életében, de a gyer- kekkorunknak volt egy nagyszerű’ időszaka~'te: A kettő ugyanaz a gnéhány hó­nap volt. A háború végé­nek — kit hol ért a felsza­badulás, ott volt neki a há­ború vége, — néhány hete, majd az azt követő időszak néhány lázas hónapja. Az ünnep előtti készülő­dés idézi az emlékeket. Van ebben szándékosság is, bel­ső kényszer. Négyszemközt maradva a felidézhetővel, az ünneppel teszünk szám­adást. —kibontott -téglák dideregtek és édeskés halál-szaga volt az alagút környékének is. És igent látom újra a Mar­git körutat, olyannak, ami­lyen akkor volt, emlékszem a bombával kettészelt ház­ra, ahol az immár örökre ajtótlan fél szoba sarkában, a pusztulás fintoraként, a zongorán ép maradt egy váza... Az út? Vonat, rozoga te­herautó, vak gebe húzta sze­kér. Felnőttnek csupa bi­zonytalanság, gyötrődés. Nekünk gyerekeknek óriás szabadság. Nem kellett a földhöz tapadni minden mo­torzúgásra, nem kellett fél­nünk. Már nem tudom a fa­lu nevét, ahol kaptunk egy almát. Anyám szegény négyszer osztotta négyfelé, újra és újra osztva a maga részét. Aztán kaptunk tejet, felséges csemegeként et­tünk melaszt, és ahogyan közeledtünk a volt ottho­nunkhoz, úgy kezdtük egy­re inkább érteni, hogy mit jelent a szó: béke. Apám polgár volt, orvos. Valamikor a háború elején, mérnök sógorával, aki meg­halt az ostromlott Budapes­ten, kiszámították, logar­léccel, hogy a németeknek ezt a háborút el kell vesz­teniük, mert ennyi a vas, az

Next

/
Thumbnails
Contents