Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
1981. április 19. HAZAI TÁJAKON Várrom az ősrengetegben Pollack Mihály remekének alcsúti maradványai Akik szeretik a történelmi nevezetességű helyeket, a romantikus, természeti szépségekben gazdag tájakat, azoknak az alcsúti kastély és őspark különleges élményt nyújthat. A Bicskétől mindössze 15 kilométerre fellelhető kastély valaha a Habsburg főhercegi uradalom központjában épült Pollack Mihály tervezésében. A terület gazdája, József nádor támogatta a klasszicista építészetet, így nem csoda, hogy kastélya — barokkos stílusjegyeket is magán viselve — a korabeli építészet remekei közé tartozott. A XlX.' század' elején égy régi prépostság helyére épített, majd a II. világháború alatt leégett kastélyból jelenleg romos állapotban bár, de a legszebb rész, a homlokzat látható. Az épületmaradványokat körülölelő őspark vetekszik a vácrátóti botanikus kert rendezett szépségével. Az épület mögött József nádor valaha angolkertet létesítétt. Ennek, természetesen, tervszerű gondozás híján ma már csak emlékei lelhetők fel. Az óriási park egésze azonban igen érdekes és lenyűgöző példája a természet sajátos fejlődéstörvényeket kialakító erejének. A megszámlálhatatlan díszcserje, díszfa, különleges bánásmódot igénylő egzotikus növény közül igen jelentős rész az idők folyamán hozzáalakult természeti- éghájlati viszonyainkhoz és gondozás hiányában egészen egyedi, sajátos képződményeket alakított ki. Aki szereti a természeti különlegességeket, nem hiányolja a tudományos feliratokat az egyes látnivalókhoz, az igazi, vadon elő, gazdagon burjánzó, igen különleges összefonódásokat mutató, őserdei parkban sétálhat. A Dunántúlra oly jellemző változatosság jóvoltából Alcsúttól nem messze észak felé mintegy félórás-órás autózással meglátogathatja a kalandos történetű várgesztest várat. E rendkívül szép helyen épült várunkat 10—15 évvel ezelőtt rekonstruálták, termeiben turistaszálló létesült. A vár hatalmas erdőség közepén, magas, kúp alakú domb tetején épült a XV. században, mint királyi erődítmény. Valaha a környék 51 községe tartozott hozzá, kalandos története nagy történelmi nevek fényét sugározza. Eredetileg a Hohenzol- lern család tulajdona volt, a továbbiakban aztán részint fegyveres harcok után, részint családi örökségképpen igen sokféle tulajdonban volt. Hogy- csak a legfontosabbakat említsük: birtokolta a Rozgonyi család, Kanizsai György, két ízben is török uralom alá került, majd a felkelés alatt Bocskai hatalmában volt, végül a csákvári Eszterházy család követkeA kastély portikusza zett. Magyar várainkhoz méltó, küzdelmes évszázadai során több ízben szenvedett súlyos károkat, majd hosszas romos állapotából az 1960-as években állították helyre eredeti szépségében. Ha valaki elsősorban mégis a táj, a természet szépségeinek csodálatánál akar maradni, akkor Alcsúttól dél felé kanyarodva szinte ugyanennyi idő alatt eljut Válra. A Vajda János költőnk által oly páratlan gazdagsággal megörökített hatalmas vált erdő hazánk legszebb, legrégibb és legnemesebb anyagú erdei közé tartozik, melyet tudatos fejlesztéssel, gondozással tett páratlan értékké a járási erdő- gazdaság. Vajda János egykori házában, mely az erdőség legszebb helyén fekvő egyszerű parasztház, emlékmúzeumot rendeztek be. Révy Eszter FI LIVI JEGYZET LilAJ Közérzetünkről A filmművészetnek fontos feladata, hogy kora „uralkodó érzeményeiről” szóljon, s teret adjon mindazoknak a problémáknak, melyek az alkotások hőseit foglalkoztatják. Mármint a jelenben játszódó művek szereplőit. A megállapításban nincs semmi új: mindezt már a filmtörténet kezdete óta alapigazságként könyvelik el — s az is nyilvánvaló: egy-egy irányzat, iskola, stílus, módszer akkor ért el igazán jelentős eredményeket, ha tükröt tartott a társadalom elé. A magyar film attól szárnyalt igazán — a szó szoros értelmében a magasságokba emelkedett —, hogy az élet legfontosabb kérdéseiben foglalt állást s a „közérzetről” művészi igénnyel és szenvedélyes elkötelezettséggel beszélt. Emlékezzünk a Talpalatnyi föld születése körül kibontakozó fellendülésre, a Körhintára és vonzáskörére, a Tízezer nap, a Húsz óra, az Álmodozások kora kritikus és friss „lenyomataira”. Mostanában kevesebb a felkavaró erejű alkotás, az a hagyomány azonban, hogy a rendezőnek minősítenie kell a személyiség állapotát meghatározó pozitív és negatív folyamatokat, változatlan. Itt álljunk is meg egy pillanatra. Sokan úgy képzelik el, hogy a szocialista filmművészetnek nem lehet feladata a „szennyes kiteregetése”, az anomáliák ábrázolása. A logika, sőt ideológia nagyjából a következő: Űj világot teremtünk, új embereszményeket igyekszünk megvalósítani. Ilyen körülmények között a humanista morál népszerűsítése a cél s helytelen, hogy a filmesek kamerájukkal a bajokat, a gondokat, mi több, a súlyos konfliktusokat is megörökítik. Vitatkoznék ezzel az egyoldalú interpretációval. Nemcsak azért, mert még viszonylag élénken él bennem az ötvenes évek elejének egyoldalú gyakorlata. Akkor felhőtlen volt az ég, a filmek elkendőzték vagy megszelídítették az ellentmondásokat — akinek azonban szeme volt, láthatta, hogy a valóságban nap mint nap újratermelődnek a problémák. Kivált egv forrongó-átalakuló társadalomban. Más ok miatt sem fogadom el a „csak a szépet örökítsük meg” lakkozásra felszólító programját. A művészet nem mehet el vakon a negatív jelenségek, a fejlődésünket gátló tényezők mellett. Éppen ebben rejlik egyik alapvető feladata, jobbító szándékának lehetősége. Azért szólok erről a kérdésről, mert mostanában mintha újra megerősödni látszanék az általam kárhoztatott szemlélet (vélemények, cikkek, hozzászólások képezhetnék a bizonyítékot). Efféle állásfoglalásokban termelődik újra a néhai tézis: „Már megint tört gerincű hősök uralják a terepet az új magyar filmekben.” „Miért nem jelenítik meg a pozitív ellenerőket?” „Ne azt mutassák be, ami rossz, hanem azt, ami jó.” „Elég sok a nyomasztó dolog mindennapi életünkben, legalább a moziban feledkezzünk meg róluk.” Pontokba szedve az ellenérveket, csak vázlatosan iktatom ide a „másik fél” vélekedését. A filmalkotásokban felbukkanó — ott főszerepeket játszó — figurákat nem patikamérlegen kell osztályozni. Lehet, hogy újabban a vitatható életvitel került premier plánba, ennek azonban nyilvánvalóan megvan a maga oka. A művészetnek tényleg népszerűsítenie kell a magasztos ideálokat, de a felelősségébresztésről nem szabad lemondania. Egy kis rossz, egy kis jó: a képlet a film világában használhatatlan. És hogy a mozi búfelej- tőként funkcionáljon? Ugye, senki sem gondolhatja komolyan, hogy a harmincas évek levitézlett — és mindenfajta „rázós” következtetést mellőző — filmcsinálási gyakorlatát most újra felmelegítjük? Valamit azért hozzátennék fejtegetéseimhez. Az egyoldalúság fölöttébb kárhoztatható, tehát amikor a rendezők jogát védjük, hogy bátran bíráljanak, arra is intenünk kell őket: jogosítványuk nemcsak erre szól, fedezzék fel tehát azt is, ami előremutató. Három új magyar filmben is közérzetünk disszonanciáiról esik szó: Sós Mária rendezte a Boldogtalan kalap-ot, melyben elfuserált házasságok — azaz kapcsolatok — állnak a vizsgálódás fókuszában. Lugossy László a lapunk hasábjain részletesen méltatott Köszönöm, megva- gyunk-ban munka és hátország rosszul megválasztott céljairól és módszereiről mond el tanulságos példázatot. Gaál István a Cserepekben — ez a mű képviseli a magyar filmet az idei cannes-i fesztiválon — ugyancsak egy „kibicsaklás” hátte- rété analizálja. A hősök felkészültsége, kora, neme, értelmi-érzelmi amplitúdója természetesen eltérő, egyvalami mégis közös az életutakban: a társadalmi és az egyéni érdekek aszinkronja, az iránytű időnkénti vagy végleges hiánya. Annyi minden fájhat az embernek — s a rendezők fel is tárják a betegséggócokat. Az egyedüllétet. A család széthullását. A minden áron való szerzés elveszejtő következményeit. A párválasztás elkap- kodottságát. A „negyvenesek” szorongását. Az' apátia vagy a kisiklás riasztó jeleit. Hogy nincs „megoldás”, reménysugár, perspektíva a szóban forgó filmekben? Ennyire kategorikusan nem mernék fogalmazni, annyi azonban tény, hogy több bennük az árny, mint a fény. A „nem” helyenként erősebb az „igen”-eknél. Persze az sem igaz, hogy fekete lakk ömlik el a történetekben, mert a művészek utalnak a változtatás, a harmóniakeresés lehetőségeire is. A „ne így éljünk!” figyelmeztetése egyébként önmagában is mozgósító. Summa: magam nem arra bíztatnám a magyar filmeseket, hogy hagyják abba a nyugtalanítást. Inkább arra, hogy differenciáltan jelenítsék meg a társadalmi mozgást és közérzetünk gondjait a vállalható életeszmények kialakításának tükrében vizsgálják* Veress József BMHHHBMMBH „...a táj régi állapotának leírásai...44 Egy levéltári honismereti kiadványról „Hangsúlyozni kell annak a fontosságát, hogy addig, míg a kutatás valamely szintézis formájában jelentkezhet, ne csak résztanulmányok kerüljenek közlésre, hanem a táj régi állapotának olyan tanúitól származó leírásai is, mint Bél Mátyás, Fényes Elek. A XIX. század második felében számos honismertető útleíró is volt, aki írásaival a tájat az egész ország tudatába kívánta beemelni.” Ezzel az összegzéssel — mintegy célkitűzéssel — indul a Szabolcs-Szatmár megyei Levéltár legutóbbi vaskos hely- történeti kötete. A megfogalmazott kívánalomnak tesz eleget szerkesztője, amikor Bél Mátyás latin nyelvű megyeleírását megjelenteti magyar fordításban. A forrás gondozója, fordítója Balogh István, a levéltár nyugalmazott igazgatója, aki mellett tudományos munkássága alatt tanítványok sora nőtt fel. A kiadvány szerzői is zömmel volt munkatársai, barátai, tisztelői köréből kerültek ki. A tanulmányok témakörein végigtekintve a kötet készítőinek egyéb szándékai is kirajzolódnak. Munkájukkal bizonyítják, hogy bár nevében „megyei” a levéltár, valamennyi település sorában fontosnak érzik a megyeszékhely, Nyíregyháza történetének feltárását, múltjának bemutatását. A kiadvány négy fejezetből áll. Az első Balogh István tanulmányával indul, melyben Bél Mátyás Szabolcs vármegyét leíró munkáját jellemzi. Ezután olvasható a XVIII. századi munka fordítása, majd Schemberger Ferenc levéltárnok pótlása Bél Mátyás művéhez. A szabolcsi nemesség rétegződését mutatja be a következő tanulmány. Láczay Magdolna újszerű források felhasználásával arra a megállapításra jut, hogy a XVIII. század végére a megye nemesi társadalma meghaladta a húszezer lelket, és már ekkor felénél több a szegény, a „bocsko- ros” kisnemességhez tartozott. A második fejezetben Nyíregyháza XIX. századi történetéről olvashatók tanulmányok. Nyíregyháza és Nagykőrös reformkor előtti agrárviszonyait összevetve, Für Lajos megfogalmazza: Nagykőrös szabadabb történelmi utat tett meg, így a társadalmi fejlettséget tekintve is előbbre járt Nyíregyházánál. Utóbbinál a lassúbb haladás mellett a megye- székhellyé válás gondjai is nehezítették az előbbre jutást. A további kutatómunka igénye csendül ki Hársfalvi Péter tanulmányából. Hogy milyen volt a földtulajdon és a földhasználat Nyíregyházán az örökváltság után, csak a városi földbirtok-politika, földbirtokforgalom aprólékos vizsgálatával lehet pontosabban, részletesebben jellemezni. A társadalmi és gazdasági elemzések közül témájával is kiválik Fazekas Árpád munkája. A megyei levéltár orvos-egészségügyi iratait dolgozta fel. Meglepő adatgazdagsággal ír a Nyíregyházi Városi Kórház 1833-as építéséről és az első harminc év történetéről. A dolgozat második részében egy diplomás bába 1838-ban készült feljegyzéseit teszi közzé. „Tanulmányok Szabolcs- Szatmár megye történetéhez’ címet kapta a kötet harmadik fejezete. László Géza Szabolcs és Ung egyesített vármegyék két világháború közötti népkönyvtárügyét áttekintve eddig kevéssé kutatott témakörről szól. A felszabadulás utáni tanyaközpontosítási kísérlet megyei vonatkozásait elemzi Orbán Sándor. Az országosnál kevesebb eredményt hozó kísérlet elősegítette a jobb megoldási módok kimunkálását. A közigazgatás, az állam- gépezet megindulásával, a háború utáni új élet kezdeteivel két szerző is foglalkozott. Gyarmathy Zsigmond a főispáni iratok feldolgozásával Szatmár megye, Horváth Sándor pedig a tiszalöki' járás 1944—1945-ös helyzetét tekintette át. A harmadik fejezet Molnár József Csenger régi helyneveit és Lekli Béla Napkor község történetét bemutató írásával zárul. A kötetet adattár teszi még értékesebbé. Orosz István gondozásában tanúvallomásokat olvashatunk Nyíregyháza és Hajdúdorog XVIII. századi határperéből. Németh Zoltán pedig 1755—1797-ből való, tirpákokra vonatkozó iratokat ad közre. Balogh István tudományos munkáinak bibliográfiáját Sándor Lászlóné állította össze. A megjelenésével is imponáló kötetetf haszonnal forgathatják a honismeret iránt érdeklődők. Fontos lépésnek tekinthető egy majdani megyei monográfia felé. Szű- kebb pátriánk múltját emeli be az egész ország tudatába. (Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás I—II. Nyíregyháza, 1979.) Reszler Gábor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Az alcsúti kastély főhomlokzata 1945 előtt
