Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
1981. március 8. „Úrdóg os házban laktunk édesanyámmal. Ezért ő évente harmincöt napot mosott és vasalt Clantznak, a bérlőnek. Hat osztályt jártam Kiss tanító űr elébe. Tizenhárom éves koromtól arattam kepét a berkeszi gróf birtokán, huszonkét kasza között. Jártunk géphez, dohányba. Mindentt meg kelleti csinálni, mert apám, alig hogy megszülettem, kiment Amerikába, hogy sose jöjjön vissza. Bár Gé- gényben születtem, eszmélésem óta nyírtassi vagyok. Nevem Szilágyi Pálné, született Kovács Margit. “ Nézegetem a fényképet. Ezen Margit tizenhat éves. Mellette áll Szilágyi Pál, később hites ura. A tassi piacon készült a felvétel. Pál 1928-ban, a felvétel idején, jómódú legénynek számított. Nyolc hold földje volt a családnak, mely ugyancsak ellenezte, hogy a földtelen, fél- árvának számító Margitot szemelte ki élete párjának. Négy évvél később egybekeltek. Pál öt gyermeket nemzett. Erzsébet vegyészmérnök, Margit adminisztrátor, Zoltán érettségizett és műtős lett. Két fiút eltemetett közben a házaspár. Szilágyi Pált időnként behívták a nyíregyházi huszárokhoz, ahol egyszer mellbe rúgta a ló. Ez lett az ok, amiért később fiatalon, tizennyolc évi házasság után meghalt. „Amikor férjhez mentem, már volt tehenünk, saját házba költöztünk. Dolgoztunk akkor is, felesbe is. Taníttattuk a gyermekeket. Várdóba jártak iskolába. Akkor nem volt kollégium, Mi- kolitzéknál lakott Erzsébet. Küldtük havonta a tejet, vajat, zsírt, sót, paprikát, hetente egy kenyeret, évente 15 mázsa fát, nyolcvan pengő készpénzt. Amikor Zoltán, aki 49- ben született, hetedikes lett, én is beiratkoztam, elvégeztem a hiányzó két osztályt. Másképpen látja a világot az, aki tanult, ezt a magam élete példázza a legjobban.” Margit néni nem állt meg a nyolc osztálynál. Elment öt hónapra Fegyvernekre, hogy még jobban megismerkedjék a dohánnyal. Aztán Pestre ment, hogy újabb tanfolyamon szerezzen ismeretet. Egyedül volt, tehát még jobban szüksége volt arra, hogy tudjon, helytáll] pn. Kellett a ruha, küldözgetni kellett a gyermekeknek is, adót is fizetett, szépítgette, bővítgette, kényelmesebbé tette az egyszobás kis házat. „Amikor 51-ben meglett az állami gazdaság, azonnal odamentem dolgozni. Dolgoztam a baromfitelepen, négykor keltem éveken át. Aztán 19 évig a növénytermesztésben, főleg a dohányban voltam. A munkán kívül jártuk a megyét, téeszcsét szervezni. Érpatakra, Tiszakere- csenybe, Szabolcsbákára, Karászra, s csak a jó ég tudja hová még, mentünk agitálni. Ebben az időben gyakorta előfordult, hogy azt mondták: itt a ló, meg a talyiga, menjél ellenőrizni. Éjszaka keltem útra, jó munkatársnőmmel, mert egyedül féltem, Ra- mocsaházára, Petneházá- ra jártam, s néztük, ébren van-e az éjjeliőr. Itt, az állami gazdaságban akkoriban hét mázsa krumplit termett egy hold föld. Nehéz idők voltak. De így is szép volt, mi ültettük az erdőt, mi ültettük az első almafákat.” Fiatal özvegy volt Margit néni ebben az időben. Nem menekülés volt számára a munka, hanem jól megtanult szükséglet. Pendelyes pulya kora óta tudta: másként nem jut az ember semmire. A maga gondja mellett aztán puvrp többször lett mások Cséplési ellenőr, az első kombájn mellett. dohánnyal dolgoztunk, ott is sokan voltunk együtt. Talán mindebből adódott, hogy 52 óta párttag vagyok, szakszervezeti munkát vállaltam, évtizedekig dolgoztam a népfrontban, sőt elnök is voltam a községben. Több mint 20 oklevelem van, emlékplakettem, könyvem, amit a tsz-szervezésért, a nőtanácsi munkáért kaptam. Ma sem sajnálom az időt az emberekre.” Ötször volt kiváló dolgozó Szilágyi Pálné. Idestova hetven esztendős, de még ma is dolgozik. Mást nem tehet, ezerhétszáz forint csupán a nyugdíja. Papíron csak 1951 óta dolgozott. S ki figyelt oda arra, hogy valahol elsikkadtak azok az évek, melyeket gyermekkora óta görnyedt végig, markot szedve, dohányt ültetve, törve, kapálva. Évente eltölti a lehetséges 840 óráját a gazdaságban. Mégis, ott bujkál bennem a kétely: csak a pénz viszi újra és újra a dohány közé Margit nénit? „Nem is tudják a mostaniak, milyen öröme van a munkának. Az volt régen is, hiszen akkor is boldogság volt látni, ha az ember vitte valamire. Talán az is a baj, hogy a munkáról mindig azt mondogattuk, hogy bezzeg régen így rossz volt dolgozni, meg úgy rossz volt a munka. Pedig a dolog mindig szép, jó azt látni, ha valami terem, nő, kezünk nyomán él. Van kis kertem most is, zöldséggel teli, meg sok szép vi- ■ rág, örülne a lelke, ha látná tavasszal! Meg van 10 libám, 80 csirkém, 20 kacsám. Tétlenül nem lehet élni.” Gyermekei az őszön voltak itthon. Segítettek felszedni a krumplit. Láthatták a megszépült házat, az örökké szóló rádió muzsikája mellett figyelhették a mindig tevékeny édesanyát. Este szembenézhettek a világot a kis, régi Margitka és Pál 1928-ban. szószólója. MEDOSZ-titkár lett a gazdaságban, tanácstaggá választották, mely tisztét ma is betölti, többször volt a vb tagja. Összevillogott sokakkal, amikor a nők érdekéről volt szó, igazságait sosem rejtette véka alá. „Mondtam, hogy huszonkét kasza közt arattam gyermekkorom óta. Ez hatvanhat embert jelentett. Ott kezdtem szokni a közösséget. Mert ez a csapat is közösség volt, mégpedig a javából. Iskolás koromban sem féltem a szerepléstől. Szavaltam a nemzeti ünnepen, sőt, egyszer Halejkó Irénnel még a régi képviselő elé is küldtek, hogy fogadjam a falu határában. Nem voltam félős, és szerettem az embereket. Amikor a Ma rgii-virágok Május elsején, a teherautón. Margit néni. (A korabeli felvételek Szilágyi Pálné családi albumából származnak.) házba hozó televízióval, amely anyjuk minden esti társa a magányban. Biztosan jó volt otthon, összebújni a biztonságban. Szerencsét meritek próbálni, fővárosiak lettek, s mégse maradéktalanul boldogok. A széthullott fészekalj talán nem is sokára újra összejön. Erőt gyűjteni a szülői ház és az anya melegénél. „Nem sokat figyelnek már az öregekre. Ha bemegyek a gazdaságba, szinte már senki nem ismer. Ha mesélni kezdenék csomózás közben, talán nem is hinnének nekem. Volt egyszer egy nyugdíjas-találkozó, ott köszöntöttek, s azzal vége is lett. Még a szalmát sem hozzák a házhoz, pedig fizetek érte. Az emberek hajtanak, a fiatalojc kinézik az öreget. Amikor én fiatal voltam, az természetes volt, hogy segítettünk a másikon. Az én időmben nem ismertük azt, amit most olyan sokszor mondanak: nem dolgozok rá. Milyen ember is lehet az, aki csak magát nézi?” Üjabb fotográfiák kerülnek elő. Margit és Pál. Margit a fiatalasszony. Margit a traktoron, május elsején. Margit az első kombájnnál, mint cséplési ellenőr. Margit kerékpáron, Margit néni a határban. Margit néni a labdarózsák előtt. Margit néni selyempongyolában. Emlék, emlék, mennyi emlék. Mindről van mit mondani. Siratja is, hogy sosem írta le. Pedig regény lehetne belőle. „Voltam országjáráson, de a legszebb mégse ez volt. A moszkvai út a legemlékezetesebb. Jutalomból küldtek el. Repülőn mentünk. Csodálatos volt Onnan fentről a táj nagyon szép. Ha zöld kockákat látni, aztán sötéteket, az az erdő. Néha a folyók csillannak ki, aztán látni, hogy piros a föld. Onnan fentről olyan a világ, mintha csupa dobozból állna. Tarka dobozból. Moszkvában láttam először metrót, sokfelé jártam a városban. Jó volt, hogy egyedül aludtam egy szobában a szállodában, legalább végiggondolhattam mindent, amit megtapasztaltam.” Végiggondolni mindent, amit megélt az ember: a bölcs öregkor csodás adománya. Ezt teszi kézimun- kázás közben, amikor az egy szem levegő, egy pálcika pereg az ujjain át. Erre készteti beszélgetésünk is. Próbálom szóra bírni, de Margit néni gondolatai évtizedeket szelnek át. Csókok, temetések, munkanapok, ünnepségek, gyermekágyak, végtelen dohánytáblák, viták, megbékélések, halványuló arcok, megváltozott arcok, új arcok ... „Minden emlékem szép...” Búcsúnak, virág helyett, nőnapon — köszönet a tanításért. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET o
