Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-06 / 55. szám
1981. március 6. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Nem íróasztalnál... A munkahelyen szívesen várták a vállalati vezetőket. Az emberek maguk között érezték magukat, egy-egy kisgyűlé- sen tucatnyian voltak mindössze. A nyílt szónak pedig a legjobban a vezetők örültek, mert az összegzés nemcsak a brigádoknak, hanem igazából az egész kollektívának hasznot jelentett. Történt mindez az ÉPSZER vállalatnál, ahol szakítottak a korábbi hagyománnyal, amikor a szocialista brigádok vezetőinek vállalati tanácskozást tartottak. Helyette egy-egy építésvezetőségen hívták össze a brigádvezetőket, s a vállalati tervek ismeretében kérték, hogy tegyék meg a vállalásaikat. Ugyancsak újdonság, hogy korábban a tanácskozásokon már kész javaslatokkal várták a brigádvezetőket, felsorolták, hogy miben kérnek segítséget, míg most ellenkezőleg, előbb a helyiek javaslatait kérték. Az eredmény kellemesen meglepő volt: a brigád vezetők — éppen azért, mert nagyon jól ismerték szűkebb munkaterületük eredményeit és gondjait — olyan hasznos javaslatokkal álltak elő, amelyek révén a vállalati eredmény nőhet. Egymás között jobban megoldódott a nyelvük, szívesebben szóltak az örömökről, s kevésbé hallgatták el a gondokat. Az egymás közötti beszélgetés jó volt arra is, hogy összemérjék, melyik brigád mennyiben felel meg a vállalásoknak, hol kell változtatni, hogy a brigádmozgalom eredményes legyen. A példa csak egy vállalatról szól, de mint másutt is hasznosítható tapasztalatot érdemes közreadni. Ugyanis a központi íróasztaloknál született szép tervek megvalósítói mindenütt a munkások. Nem árt, ha ötletekkel segítenek nekik de még jobb, ha szívesen veszik az ő javaslataikat, mert a közös gondolkodással lehet előrébb jutni. L. B. Levélmorzsák Valaki egyszer napi oxigénpalacknak nevezte a szerkesztőségekbe érkező leveleket. Sok igazság van benne, a naponta érkező, különböző témájú levelek nemcsak friss levegőt, oxigént hoznak az írógépek kopogásától hangos szobákba. Megdöbbenés, derű, csodálkozás, kétely, szánalom, elnéző mosoly — és még ki tudja az érzelmek mennyi — változata rajzolódik ki arcunkon, amikor olvassuk a sorokat... Sokan nem akarnak semmi különöset, csak meg akarják osztani gondolataikat, érzéseiket. „Mert képzeljék el, mi történt velem az egyik megyén kívüli gyárban” — írta K. Lajos mérnök, egy elmés szerkezet feltalálója. „Meg akartam nézni, üzem közben, hogyan működik a kis találmányom, de a portás nem engedett be. Mutatom a papírjaimat, de semmi hatása. Ekkor kértem, hívja fel a gyár igazgatóját. Felhívta, az igazgató, azt válaszolta, nem mehetek be az üzembe. Hallottak már ehhez foghatót — méltatlankodott joggal a feltaláló —, nem nézhettem meg a találmányomat működés közben. Es tudják mi az? Egy seprűkötő szerkezet...” Mosolyba kell bujtatni bosszúságunkat, a képtelenségek egyik legszebb példáját olvasva. Egy következő levél írója betegtársain akar segíteni. P. Ferenc nyugdíjas pedagógus így kezdi levelét: „Már régen érik bennem egy gondolat, hogy tapasztalatomat valamilyen formában közkinccsé kellene tennem. Gondolom, sok ember lelki nyugalmát és gyógyulását segíteném közlésemmel." Egy kellemetlen viszketéssel járó betegségről van szó levelében. Nem használt az orvos által felírt kenőcs, később el is fogyott, beleunt és feladta a küzdelmet. „Az udvaromon van egy kilencméteres mélységű kút. Fölé hajlik egy diófa és annak a levele belehullik. Ettől enyhe keserű ízt kap a víz, amiből a kenőcs elmaradása után mind többet ittam. Így történt a csoda, egyszer csak csökkenni kezdett, majd a viszketegség megszűnt. Már harmadik éve, teljesen megszűnt, az orvos szinte hihetetlennek tartotta a gyógyulást, amíg meg nem vizsgált. A Herbárián keresztül azóta megismertem a diófalevél féregűző tulajdonságát és azóta is iszom a kutam diófalevéltől kissé kesernyés vizét. Gondolom, sok beteg embernek jelenthet gyógyulást a természetes gyógymód...” Egy lokálpatrióta, G. Jenő Dombrádról egy életrajzi lexikoni adat helytelensége miatt fogott tollat. Régóta foglalkoztatja, hogy Molnár István, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakja, aki Mándokon született, a Magyar Életrajzi Lexikonban úgy szerepel, hogy Munkácson született G. Jenő nyugdíjas — levelében arról is ír, hová, milyen illetékes kiadóknak, szerkesztőségeknek írt, hogy Molnár István születési helyét legközelebb helyesen közöljék: „Ideje, hogy Szamuely Tibor és testvérei, Zalka Máté, Mező Imre, Mosolygó Antal, Földes Pál neve mellett ott szerepeljen Molnár István neve is azok között, akik Szabolcsból indultak el és akik az ország és a nemzetközi munkásmozgalom ügyét önzetlenül szolgálták.” Levélmorzsák — meglehet ahány annyi témát érintenek. Nem sorakoztattuk hasonlatosságuk szerint őket, így kerültek asztalunkra. Kár volna — olvasatlan — lesöpörni őket... Páll Géza Az ÉRDÉRT tuzséri telepén osztályozó manipuláló gépsorral válogatják a vékony farönkö- két. (Gaál Béla felvétele) Munkakönyv kétszázért? Egy hatszázezer forintos lopás tanulságai Nemrégiben — mint lapunkban is megjelent — egy esemény borzolta fel a nyíregyházi gumigyárban a kedélyeket. Egy segédmunkás egy nagy értékű berendezés vezérlőpultját kiszerelte és két társával együttműködve, a kerítésen át, „megléptette”. Az ügy lezárult, a fővétkes, aki a műszer tönkretételével több, mint 600 ezer forint kárt okozott, nem beszélve a gépállás miatti tetemes termeléskiesésről, három és fél évig elmélkedhet, érdemes-e lopni. Az ügy lezárult, de a tanulságok, és a felmerülő kérdések érdemessé teszik arra, hogy a gyár vezetője László Géza, és a biztonságtechnikai osztály vezetője Kertész Gábor segítségével, egy keveset még gondolkodjunk a történtekről. — Az iratokból kiderül, a tettesnek ez lett a negyedik büntetése, összesen négy év és nyolc hónapot ült eddig lopásért, illetve valami keveset ebből, súlyos testi sértésért. A tolvaj előéletét ismerve adódik a kérdés: miként kerülhetett egyáltalán a gyárba ez az ember? Sehol sem jelzik... Kertész Gábor: — Az a probléma, hogy felveszünk valakit, de a munkakönyvben sehol sincs jelezve: az illető büntetett előéletű. Annyit látunk legfeljebb, hogy hiányzik pár hónap, pár év munkaviszony. hetséges, azt igen. Négy ren- dészük van. A két portás közül az egyik, amolyan telepőri feladatokat lát el. — Ennyinek elégnek kell lenni — mondják a gyárban. — Persze az is igaz, hogy a jókora kiterjedésű telep több kilométernyi kerítése mellé, minden méterre embert állítani nem lehet. A gyakori apró tolvajlások legalább ekkora figyelmet érdemelnek. A statisztika szerint, a gyár majdnem, 3000 dolgozójára eső 15 tavalyi ügy — nem mondható soknak. Miből tevődnek ezek össze? Néhány gumimatrac, kerékpárköpeny, néhány száz, esetleg egy-két ezer forint értékben. A büntetés pedig fegyelmi és elbocsátás, az enyhébb esetekben alacsonyabb munkakörbe helyezés. — Azt lopják leginkább, ami hiányzik a kereskedelemből. A kerékpárköpeny például ide tartozik. Persze baj van a tudattal is. Hiszen az jár a fejekben, hogy ott, ahol százezres és milliós tételekben gyártanak valamit, néhány darab igazán nem hiányozhat... — Az már jó dolog — fejtegeti László Géza, hogy bejelentések is érkeznek, ha valaki gyanús, és a társai úgy vélik, rosszban sántikál. Lehetőség bűnbeesésre Biztos, hogy a nagy horderejű eset ellenére sem a gumigyár a rossz példa a társadalmi tulajdon védelmét nézve, szervezettsége és zártsága miatt sem. Mit lehet tenni? A válasz egy ilyen helyen is bizonytalan. Mindez persze nem jelenti, hogy László Gézának és Kertész Gábornak nincs igaza, amikor ezt mondják: — A tudatban kellene rendet csinálni. Sok időbe és értékbe kerülhet, míg ez sikerre vezet. Addig jó lenne valami más is. Hogy mi? Ezt kitalálni, a szakemberek dolga. A gumigyárban és másutt is. Speidl Zoltán Magántelefon Telefonon felhívta az egyik gyárigazgató a másik gyár igazgatóját „Kérlek, vond felelősségre egyik alkalmazottadat, mert az munkaidőben, vállalati telefonon 15 perces magánbeszélgetést folytatott, a mi dolgozónkkal, akit én már megbüntettem.” Semmiség, gondoltam először, miután szem- és fültanúja voltam a gyárigazgatók beszélgetésének. Aztán eszembe jutott a régi sláger: „Tíz perc, az nagy idő, Elemér.” Ezek után leesett a tan tus zés kapcsoltam. Nem a rosszindulat vezérelte a gyárigazgatót, amikor kollégáját az alkalmazottá elítélendő öncélú fecsegésére figyelmeztette. A gyárigazgató nyilván számolt. Azon túl, hogy lefoglalták a vonalat, tizenöt perc beszélgetés (új áron számolva) minimum nyolc forint, tizenöt perc elfecsérelt munkaidő munkabére (ötezer forintos fizetést srámolva) cirka 7 forint. Terheli még a tizenöt percet rezsi, sztk, adó és egyebek. A telefonszámlát kivéve, a költségek két embert érintenek: részint a hívó, másrészt a hívott felet. Summa summárom, a forintban kifejezhető kár 50 forint körül van. Eszmei kár, hogy két ember 15 percig nem a hivatali kötelességével foglalkozott, amely lehet, hogy csak néhány száz forint értéket képvisel a vállalatok termelésében, de meglehet, a mulasztásokon ezer forintokat érő ügyintézés, intézkedés, konkrét munka hiúsult meg. Ki tudja, hány ember, hány percet beszélget munkaidőben, vállalati telefonon magánügyben. A magánügyes távbeszélgetések skálája széles : sóderbeszerzéstől a pletyizésen keresztül a háztartási veszekedésig, no meg a szerelmi vallomásokig minden előfordul. Gyakran ettől és ezért terheltek a vonalak. Van itt Nyíregyházán legalább kétezer hivatali, vállalati telefon. Nem kell több, csak az, hogy minden egyes készüléken napi 15 perc magánügy bonyolódjék, az már harmincezer perc, 500 óra, 62 ember teljes munkaideje és legalább 15 ezer forintos telefonszámla. Mennyi kiesett munkanap, mekkora költség ez havonta, évente. Akinek van türelme, számolja tovább. (seres) „Kőműves mellett melóztam” — mondja ilyenkor az illető, és mi nem tehetünk mást, hiszünk neki. László Géza: — Három típus kerül időnként hozzánk. Az egyik tisztességgel bevallja, hogy büntetve volt. Ezeket általában fel is vesszük és hozzáteszem, ez az a típus, amelyik általában meg is marad. Botlott egyet, letöltötte a büntetését és szégyenli amit tett. Bizonyítani akar. A másik azt ha- zudja, alkalmi munkán volt. Ezt nincs alap elküldeni. Végül, aki többször is ült, az „elveszíti” a munkakönyvét, majd vált egy újat. Ezeket nevezzük „200 forintos munkakönyveseknek”, mert eny- nyiért lehet újat szerezni. Ezekben a könyvekben csak az utolsó bejegyzés szerepel. Kérdés: milyen jogon firtassuk az okokot? Apró tolvajlások A másik kérdés: azok, akikre a társadalmi tulajdon védelmét bízzák, megtesa- nek-e mindent a hasonló esetek elkerüléséért? A válaszokból az derül ki: ami leIdilli volt a kép — semmi más jelző nem fejezheti ki azt a békés, nyugodt, szinte felhőtlen hangulatot, ami szemünk elé tárult a Beregsurá- nyi öregek Napközi Otthonába belépve. Verőfényben fürdött az asztalon a tavaszt ígérő aranyeső, élénksárga szirmai, a kacagó ifjúságot idézték. És micsoda kontraszt: akiket gyönyörködtet, az élet kíméletlen törvénye szerint már kifelé ballagnak az időből. Fekete ruhák, előrekötött fejkendők, gonddal igazított szemüvegek, s az ajtó háta mögött csomóba rakott görbebotok. A látogatót megragadja a múlandóság tettenért pillanata... Lepihenhet, aki fáradt: a sarokban a heverőn idős bácsika nyújtóztatja derekát — ki tudja milyen terheket cipelt hetven évig. Az asztal körül a fotelekben barázdált arcú nénikék. Hímeznek az asszonyok. Elnehezült kezek fogják a fürge varrótűt, telik a vászon kalocsai virágokkal, beregi keresztszemessel. A munkához szokott szem, kéz nem pihenhet Készül a terítő, a párna — talán valaki másnak. Nézem az idős emberek szebbnél szebb munkáit és arra gondolok, csodálatos dolog az élet. — Üljön le kedves — szólít szívélyesen Szervánszki Bertalanná, s egyetlen szóra nyílik, ki tárulkozik az ember, hogy életéről, családjáról beszéljen. Négy gyermeket neveltek fel, egy lakik a faluban. Tanultak, iskolázottak, meséli az édesanya büszkén, van köztük üzemmérnök is. Szép család gyűlik egybe az ünnepnapokon, nyolc unoka veszi körül a nagyszülőket — Hatvanhét éves vagyok. Az emberem meg 75. Beteg szegény, így csak egyedül járok be az otthonba. Kinek mikor tetszik, besétál reggel, nyolcra, fél kilencre, aztán kézimunkázunk, olvasunk. Meg elbeszélgetünk. Jól érezzük itt magunkat... Mondják: szóba került hogy a tarpaiaktól kapnának munkát is. Bőrdíszműves munka volna, a kiszabott szíjakat kellene övnek összefűzni. A legtöbben szívesen vállalkoznának rá. Hasznot hajtanának, pénzt keresnének, az idő is jobban telne. Érdemes volna. Bölcsőde volt azelőtt a házban. Most öregek napközije. Ahol az idegent a beregi emberre jellemző vendég- szeretettel fogadják. Mint otthon... BE Aranyeső alatt
