Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

1981. március 29. 0 Szépen szóljon, mint egy fohász...! Örönizeue a Házban Valamikor, a néger jazz nagy korszakában, amikor New-York, New-Orleans bár­jai hajnalonként kiürültek, s csak a néger zenészek ma­radtak még együtt, újra mu­zsikálni kezdtek. Csak úgy, önmaguknak. Ezt nevezték örömzenének. Igaz, a színhely a nyíregyházi úttörő és ifjúsá­gi ház, a muzsikusok pedig az Ifjú Gárda-zenekar tagjai, de az örömük talán hasonlít­ható az említett néger zené­szekéhez. Próba előtt Ha... négy­öt óra előtt pár perccel fi­úk, lányok, kisebbek és na­gyobbak érkeznek egymás után. Köszöntik Tonté Lászlót, a karnagyot. Egyen­ként mennek hozzá, és ő a többségével kezet fog. — A kézfogás — mondja . utánuk nézve — azoknak jár, akik rendesen gyakorolnak, fegyelmezettek. Ezt ki kell ér­demelni, de nem csak tőlem, a társaktól is. Pontban ötkor bemegyünk a próbahelyiségbe. Lassan ki­alakul a rend. — Indulókkal kezdünk, gyerekek... Felemelkedik a karmesteri pálca. Munkában a fúvósok — Gyerekek, ez így roha­nás az egész. Újra! Az a baj, hogy talán túlságosan is tud­játok az indulót. Nem érted, Laci? Kezdjük. Középen egy kis, szemüve­ges fiú fújja. Arca mintha gombócot enne. Hátul a lá­nyok bűvészkednek a dob­verőkkel. De valami ott sincs rendjén. 'TiííNyiújtsd, Jti> a.'!ke©íd, ne csípőből kavard- — ^gól az egyik döbosna'K. Aztán megint púkkádnak az arcok. „Nyisd ki babám, az ajtót...” Míg fújják, ütik, billegetik, megszelídülnek a néha ra­koncátlan gyerekek. Nézem őket, s közben a példa jut eszembe, Tonté László példá­ja, a zene nevelő erejéről. Még a próba előtt mesélte, hogy a frissen alakult Váci Mihály kollégiumban a leg­rosszabb gyerekeket, legalább harmincat kiválasztottak és zenére fogták őket. És a ze­ne csodát nem tett, de min­denképpen segített: a gyen­gén tanuló rosszak hatalmas előrehaladásról tettek tanúsá­got. Tanulni kezdtek. Induló induló után robog, néha szünet, igazítani kell valamit. Aztán új kotta kerül elő. Albinoni „Adagio”-ját ta­nulják. Még nehezen megy. — Gyerekek! Ennek na­gyon szépen kell szólni, mint egy fohásznak. Könyörögni kell, nem kiabálni. És újra indulnak, sokad­szor. Kikapcsolódós, élmény Hat óra körül szünet. Mon­dom, beszélgetni szeretnék. Odagyűlik majdnem az egész zenekar. — Miért zenéltek? — Kikapcsolódás — feleli az ipari szakközépiskolás, Szántó Csaba. — Élmény — így Kovács Ottó gimnazista —, jó tudni, hogy az ember muzsikálhat egy komoly zenekarban. Aranyosi István a zenekari titkár 27 éves, virágüzletben dolgozik: — Zenélni öröm, mert öröm nekem, és annak, aki hallgatja. Bukóczi Tibor 18 éves, és a dohánygyárban dolgozik: — Az a legjobb, amikor a zenéhez kevéssé értőnek is tetszik, amit csinálunk. Az ilyenek, nem udvariasságból tapsolnak. Hajdú Katalin, a VII. osz­tályos dobos: — Jó érzés, ha valami ösz­szeállt, sikerült megvalósíta­ni, amit a szerző akart. Elő­fordul, hogy hagynánk az egészet, aztán csak újra kezd­jük. * Énnél sokkal többen szól­H< ‘.Hí. tak, és egy dologban mind egyetértettek: A legjobb ta­lán együtt lenni, együtt ze­nélni. Néhányan átlagon felüli áldozatot vállalnak ezért. Pél­dául az általános iskolás Gu­lyás Csaba, Bobály Csaba, Varga Zoli, akik Magyról jár­nak próbálni. Utoljára egy kérdésük van, kérnek, tolmácsolnám: — Nem értjük, miért nincs mazsorett. Pedig nagyon hi­ányzik, annyi szép sikerünk volt ezzel... Elönt minket a gépi ze­ne. Ha melódiára vágyunk, elég bekapcsolni a televí­ziót vagy a rádiót. Millió­szám fogynak a hangle­mezek. Az utcasarkokon táskamagnetofont, zsebrá­diót szorítanak fülükre a fiatalok. Zenét hallgatnak, többnyire a könnyűnek ne­vezettet, ami azért nem mindig azonos a sekélyes- sel. Hangforrásban tehát nincsen hiány, és mégis, egyre többen jönnek össze lakásokban, művelődési házakban, hogy muzsikál­janak, énekeljenek, kama­razenét játsszanak. A sa­ját örömükre. Ha odáig jutnak, a mások szórakoz­tatására is. Zenél fiatal, zenél öreg, fiú és lány, muzsikálnak, mert ez az együttlét örö­mét is adja: meghitté, ba­rátivá teszi a légkört. A zene összhangja az embe­rek összhangja is. Játszanak Bachoi, Mo­zartot, Beethovent, énekel­nek népdalt és spirituálét, gitárt vagy citerát penget­nek. Egyszóval: zenélnek. A zene nem ismer ha­tárokat, azonban nem csak földrajzi értelemben igaz ez. A zene ledöntheti az emberek közötti falakat, út lehet „lélektöl lélekig”,' mert a zene nem ismer — nem szabad, hogy ismer­jen — társadalmi korláto­kat, származást, világné­zetet és bőrszínt, egyet is­merhet csak, a közös örö­met, ami boldogítja azt, aki adja és azt, aki kapja. Eljut mindenkihez, aki be akarja, be tudja fogadni. A zene időben is határ­talan. Amióta ember van, zene is van. A zene min­dig az embert fejezte, fe­jezi ki. Az örvendezőt, a bánatost, a szerelmest, a megcsaltat, a forradalmárt, az elnyomottat, a tájra csodálkozót, a közösségit, a magányost... Megjele­nít történelmet, lefest év­szakokat. Mondhatjuk: mindegy, ki milyen zenét szeret, a fő, hogy valamilyen zené­ben örömét leli. Azt in­kább mondhatjuk: nem mindegy, hogy milyen ze­nét szeretünkk milyen dal­lamokon nevelkedünk, mi okoz örömet. Mint ahogy nem mindegy: a pamut- gombolyagos cicát látjuk-e szívesen szobánk falán, avagy egy Rembrandt-rep- rodukcióval díszítjük ott­honunkat. Kétségtelen a tény: a könnyűnek is alig nevez­hető zene, a zene gombo­lyagos cicája még uralko- dóbb, mint Bach, Beetho­ven, Csajkovszkij, vagy Bartók melódiája. Ez a ma. De a zeneiskolába já­rók hadát, az énekkarok­ban, a zenekarokban örö­met lelök csapatát nézve bizonyosság: ha natfyon lassan is, a valódi művé­szet felé törekszenek egy­re többen. A mai szülők nagyobb részének még nem volt mit örökíteni ze- neszeretetben gyermekeik­re. Az új generációnak — egy részének minden eset­re — már lesz átadni valója is. Mindenki mást hallgat(hat) A Móricz Zsigmond Me­gyei Könyvtár zenei részlegé­ben fülhallgatók és mintegy 2300 lemez teszi lehetővé, hogy egyidejűleg többen, egymást nem zavarva hódol­hassanak a zene élvezetének. Akinek pénze, lehetősége nincs egy-egy értékes lemez beszerzésére, meghallgatja azt a könyvtárban. Donáth Katalin könyvtáros, a nyugodalmas délelőttön — a zenetár vendégei csak dél­után kettőkor érkeznek —, érdekes adatokkal, és figye­lemre méltó észrevételekkel szolgál. — Mint minden zenei könyvtárnak, a mi célunk is elsősorban a komoly zene megkedveltetése, terjesztése. Az „alsó” határ — elvileg —, valahol a klasszikus operet­teknél, a klasszikus jazz-nél, és az időtállónak bizonyult könnyűzenénél volna meg­húzható. „Volna” — mondta a könyvtáros, csakhogy aligha­nem helyesen, nem lehet, nem is szabad az eszményinek ne­vezhető célhoz való merev ra­gaszkodás jegyében a könyv­tár látogatóinak egy részét, mégpedig jelentős részét tá­vol tartani. Nem tudható ugyanis, ki lesz az, aki a beat­Donáth Katalin tői indulva, eljut talán még Bartókig, vagy tovább is. A beat ugyanis, az eredeti el­képzelések szerint, nem sze­repel a gyűjtendő lemezek listáján. Vonatkozik ez a ma­gyarnótára is. — Évi negyvenezer forin­tunk van vásárlásra, nem va­lami sok. A lemezek többsé­gét Budapesten szerezzük be, mert itt, Nyíregyházán csak a Bessenyei könyvesbolt kíná­lata áttekinthető. A kezdetek­ben az volt a célunk, hogy a zeneirodalom minden alap­műve megtalálható legyen, ma már fontos szempont a lemez minősége és az előadók kvalitása. Általában a fiatalok rend­szeres látogatói a gyűjte­ménynek, az általános isko­lásoktól a főiskolásokig és akad munkás is. Néhány tény azonban figyelmet érdemel. Rendszeres felnőtt zenehall­gató talán négy, ha van. Ami pedig az ifjakat illeti, körük­ben elsöprő elsőséggel vezet­nek az igénytelen zenék. Fel­tűnően kevés a főiskolás. A mezőgazdasági főiskoláról lé­nyegesen többen járnak, Zenehallgatók mint a zenei tanszékkel ren­delkező tanárképző főiskolá­ról. Kevés a tanár js, több­nyire egy-egy óra illusztrálá­sára keresnek itt anyago­kat. A kisgyereknek is adott a képessége a zene, az értékes muzsika befogadására, csak élni kellene vele. Igazolásul Donáth Katalin történetet mesél. — Március 15-e alkalmá­ból ötéves óvodások jöttek zenét hallgatni. A forradalmi hangulat érzékeltetésére le­játszottunk nekik egy részle­tet Csajkovszkij „1812” című szimfóniájából, azt, ahol a Marseillaise dallamai is fel­csendülnek. A részlet hosszú volt, és mi féltünk, hogy a gyerekek megunják. Téved­tünk: tapsviharban törtek ki. A zenetár a város közepén áll. A kínálat igényes. De, mintha kevesen tudnák, hogy ilyen is van. így közel sem töltheti be a zenekultúra ter­jesztésében az őt megillető szerepet. Pedig az sem baj, ha akik elmennek, a beat-tel, a magyarnótával kezdik. Első lépcsőfoknak az is megteszi. Zenekultúránk Egy 110 ezer lakosú város­nak — mondta Babka József, a nyíregyházi zeneiskola igaz­gatója — több és jobb hír­verésre lenne szüksége ahhoz, hogy ne fordulhasson elő az az eset, amikor a híres külföldi zenekar, világszerte ismert karmesterrel az élén, a zene­kar létszámánál kisebb kö­zönség előtt játszott. Valahogy nehezen érthető az a másutt hallott történet is, amelyikből kiderül, hogy a zenekultúra terjesztését ma­gára vállaló iskola és az is­mert énekkar diákjai, illetve tagjai a kitűnő magyar éneke­sek dalestjén nem vehettek részt, mert a középiskolások­nak kollégiumi gyűlése, a kó­rusnak pedig próbája volt. Hogy ez miért volt baj, alig­ha szorulhat magyarázatra. De, visszatérve a propagan­dára, jelenleg az a helyzet, hogy az egyes intézmények rendezvényeinek híre még csak elterjed, mert az intéz­mények maguk igyekeznek megszervezni közönségüket. Azonban a filharmónia hang­versenyei szinte előzetes be­jelentés nélkül zajlanak le. Mert igaz ugyan, hogy az idény kezdetén plakátokon is megjelenik az egész évi prog­ram, azonban ki emlékszik arra, hogy mit olvasott a ta­vaszi hangversenyekről? Kü­lönösen akkor, ha ezeket a plakátokat közben százszor is leragasztották. Vagyis: más városok mintájára, itt sem ártana, ha lenne egy iroda, benne eg.v ember, aki a szer­vezést, hírverést intézi. Végül, a hangversenyterem kérdése továbbra is nyitott. A színház — eddig legalábbis — akusztikája miatt, alkalmat­lan volt a hangversenyek megrendezésére. Igaz. hama­rosan kész az új művelődési központ, ott a hangzás jó lesz. Zenei kultúránk fejlődik, de nagyon lassan. Bizonyos feltételek nélkül nem is ja­vulhat gyorsabban. Márpe­dig, egy nagyváros életének szerves része kell ljogy le­gyen. Telefonnál a zenei szerkesztő — Gyakran hallhatjuk a nyíregyházi rádió zenei mű­sorai végén: „A -szerkesztő Haskó József volt.” Mivel a kívánságműsorok összeállítá­sa is feladatai közé tartozik, a hallgatói levelek olvasása révén, ha nem is tökéletesen, hű, de mértékadó képe van a zenei közízlésről:.!- »* *— Mielőtt bármiféle hozzá­vetőleges képet próbálnék ad­ni, le kell szögezni: a rádió­hoz érkező levelekből egy­értelműen nem lehet levon­ni, mit is szeret a megye 600 ezer lakosa. ' — Mégis, ha statisztikát akarnánk készíteni, milyen megoszlást mutatnak ezek az igények? — A kérők nyolcvan szá­zaléka a könnyűzene vala­mely stílusát képviselő szá­mokat kér, ebbe beleférnek a régi, könnyfacsaró számok éppúgy, mint a klasszikus szerzők könnyűzenei átiratai. Tíz százalék magyar nótát szeretne hallani, csak a fenn­maradó egytized kér verset, komoly zenét, „igazi” népze­nét. — Képes-e a rádió a zenei ízlést irányítani, vagy leg­alább befolyásolni? — Régebben, szinte kizáró­lag a giccses számok futot­tak. Azóta kedveltebbé lett a sanzon, a komoly zene is, sőt, ami érdekes, egyesek figyel­me a saját művészeti együt­teseinkre is kiterjed, hiszen akadnak, akik például a nyír­egyházi vegyeskar, a fúvós­ötös felvételeit szeretnék hal­lani. Azt hiszem, javult a ze­nei ízlés, de a fejlődés nagyon lassú. Az oldalt írta: SPEIDL ZOLTÁN Fényképezte: GAÁL BÉLA KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Muzsika KL -x mh íí ft X. ví íjj nfl ft; w SK íííííí: p j.v \v *.v Hj *%*•*•***> • I P Jä ^ I i-K M iij I :j:| I I 1$ I ft Hl § B $ 11 £: 1 H B 8 HB W& ■ B Rgg B ft B ft; B B ft BE ft B| B ft: BBS ' **** I H n !v ■ |jv ■ ■ g; n H BB \v H MBI v.v.v, ií; Ki ■ ft; Xfl ft ft II 'ft H ft fíí H m vilvK I ED H Q3 □ H □ I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents