Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. március 22. Q Születésének századik évfordulóján Portrévázlat Bartók életművéhez Bartók Béla portréjának megrajzolása nem könnyű feladat, hiszen nem az ő növen­déke voltam, hanem nagy kortársának, Ko­dály Zoltánnak voltam tanítványa. De is­mertem Bartókot, beszéltem vele, tanúja voltam azoknak a forró hangulatú hangver­senyeknek, melyeken Bartók művei hang­zottak el a Zeneakadémia díszes, sok szépet hallott nagytermében. Hogyan láttuk őt mi, akkori zeneiskolai növendékek? Egyszerű, igénytelen külső megjelenés, ősz-fehér haj, határozott, biztos mozdulatok, fénylő, kutató szemek, s halk beszéd. Ha zongorázott, belefeledkezett a já­tékba, mintha démoni erő szállta volna meg, magával ragadta hallgatóit. Az embereket mindig érdekelte a híres emberek intim, belső családi élete. Bartók magánéletének változásai mindig kapcsolód­tak új művek, jelentős stílusváltozások ke­letkezéséhez. Első vonósnégyesének évében 1909-ben megnősült, feleségül vette Ziegler Mártát, volt növendékét. 1910-ben született meg Béla nevű fiúk. Két nagy jelentőségű mű születése is fűződik ezekhez az évekhez. Az egyik a zongorára írt „Allegro barbaro”, népzenei fogantatásé, ritmikus feszültségek­től terhes mű, mely a későbbi gyors tételek­nek is alapjává lett. A másik az 1911-ből való operája, A kékszakállú herceg vára; Balázs Béla szövegére írta ezt az operát, mely az ősi és új egymásra találásának adott lehetőséget Bartók zenéjében. Bartók zenei megoldása nagyon régi és nagyon új elemeket ötvöz össze, mint a régi magyar népdalok számos fordulatát és a Debussytől inspirált egész hangú skála hangsorát. Az opera ekkor még sajnos megbukott a lipót­városi kaszinó operapályázatán, s Bartók el­kedvetlenedett a hiábavaló harcban és évek­re visszavonult a zenei élet nyilvánossága elől. A városi zeneéletben szenvedett kudar­cokért a falu zenei világának tanulmányo­zása kárpótolta. A népdalok rokonságai és eltérései egyre távolabbi összefüggések vizs­gálatára késztették, arra, hogy mind nagyobb és szélesebb területre terjessze ki népzenei kutatásait. 1913-ban sikerül eljutnia Észak- Afrikába, ahol az arabok népzenéjét tanul­mányozta. Ennek a felfedező útnak eredmé­nye volt egy .csomó új kompozíció, mint a Zongoraszvit. Az 1920-as évek nagy jelentőségűek Bar­tók életében. Egyrészt itthon súlyos sajtó­támadások középpontjába került, másrészt ez térhódításának ideje Európa és Amerika zenei életében, úgy is mint zeneszerző, úgy is mint zongoraművész. 1922-ben megismer­kedik Pásztory Dittával, aki növendéke lett a Zeneakadémián, s nemsokára felesége, aki­vel együtt kétzongorás koncerteket adtak, s aki elkísérte amerikai önkéntes száműze­tésében is. Kiss-Nagy András plakettje Bartókról 1923. november 19-én díszhangverseny volt, mely ünnepi alkalomra Pest és Buda Bu­dapestté egyesítésének ötvenedik évforduló­jára készült pályaművek hangzottak el. így Dohnányi Ernő: Ünnepi nyitánya, Kodály: Psalmus Hungaricusa és Bartók: Táncszvitje. Bartókban az „egyesülés” szó olyan gondola­tokat érlelt meg, melyekhez haláláig hű ma­radt, t. i. a népek testvériségének, a népze­nék „nemzetfelettiségének” eszméjét. Bartók szelleme!... Nagy kitüntetésnek számított a Horthy-időkben a Corvin-lánc és a Corvin-koszorú. Bartók nem érezte ma­gát megtisztelve, midőn megkapta. Meg sem köszönte, el sem ment a garden-partira, me­lyet a kitüntetettek tiszteletére rendeztek. A szegényekhez, elnyomottakhoz, üldözöttek­hez, megszomorítottakhoz vonzódott, nem szerette a hatalmon lévőket. Nemes jellemé­hez íme egy példa. 1920-ban történt. A Ta­nácsköztársaság alatt Bartók és Kodály tag­jai voltak a zenei direktóriumnak. A Ta­nácsköztársaság bukása után Kodály Zoltánt fegyelmi bizottság elé állították. Bartók, Bartók Béla 1943-ban mit sem törődve a várható következmények­kel, bátran kiállt az üldözött mellé. Levelet írt a fegyelmi bizottság elnökének, ‘báró Wlassics Gyulának. „Tiltakozom az ellen, hogy akár a tagság puszta ténye, akár vala­milyen kifogásolt működése miatt Kodály Zoltán egyedül viseljen bármilyen felelős­séget.” 1930. táján új gondolatkörrel bővülnek alkotásai. A régi természetes értékek pusz­tulását magával hozó ál-civilizáció, tehát ember és természet elidegenedése ellen eme­li fel szavát Bartók. Ilyen értelemben hirdeti a visszatérést a természethez, a „tiszta for­ráshoz” az a szólistákra, vegyeskarra és ze­nekarra írott nagyszabású alkotása, mely­nek román kolindáktól ihletett magyar szö­vegét maga Bartók foglalta versbe: a Can­tata profana (1930.) A rengetegben szarvassá változott 9 fiú legendáját mondja el a mű. Ha ismerjük a szöveget és zenéjét, megért­jük, hogy rólunk szól a mese, mely az el­süllyedő és mégis megmenekülő világ láto­mása. A mi életünkről szól, amelyben az apák nem ismerik fel fiaikat és puskát emelnek rájuk. Szól az otthonainkról, ame­lyekben csak görnyedt háttal, megalkudva élhetünk. Szól a szabadságról, amelyért ott kell hagyni anyánkat és a házi tűzhelyet, s cserébe nincs emberi boldogság, csak az, hogy levethetjük szűk ruháinkat, hogy vi­selhetjük lelki díszeinket, hogy tiszta forrás­ból ihatunk. Bartók Béla az üldözöttek szelíd lelkű, de harcos szellemű védelmezője, szíve mé­lyéből gyűlölte a fasizmust. A harmincas évek közepétől kezdve nem volt hajlandó Németország határát átlépni, hiába hívták oda hangversenyezni, a művei után járó jogdíjat felvenni az Universal Editionnál. Pedig sokszor hívták. Nyílt ellenállásában odáig ment, hogy műveinek előadását betil­totta Németországban és Olaszországban. Egyre jobban megérett benne az az elhatá­rozás, hogy külföldre megy és ott dolgozik tovább, mert itthon nem tud dolgozni. 1940. október 8-án búcsúhangverseny keretében köszönt el a magyar közönségtől feleségé­vel együtt, s október 30-án a hajó befutott velük a New York-i kikötőbe. A háború, a kivándorlás, a New York-i zaj és a megtelepedés sok gondja igénybe vette Bartókot. Egyetlen biztos anyagi for­rása és munka a Columbia egyetem megbí­zása volt, egy jugoszláv népzenei gyűjte­mény lejegyzése és rendezése, amit nagy gonddal és szeretettel csinált. Az 1942-es év tavaszán teljes erővel tört rá az ismeretlen betegség, s ettől kezdve rövidebb-hosszabb látszólagos javulási periódusoktól eltekintve beárnyékolta Bartók életének még hátralevő három és fél esztendejét. Az 1940—42-es pe­riódusban semmit sem komponált. 1942. áp­rilisában az amerikai kiadó cég felkérte két mű megírására. 1943. augusztus 15-re elké­szült a Concerto c. zenekari műve. Ebben a csodálatos műben Bartók zenéje egyre ke­vésbé absztrakt. Bartók Béla Nyíregyházán is járt és hangversenyzett. 1934. január 10-én a Koro­na szálló nagytermében adott hangversenyt Zathureczky Ede kiváló hegedűművésszel, a Zeneakadémia későbbi főigazgatójával. Mű­sorukon Brahms A-dúr szonátája és a 15 magyar parasztdalból a Ballada és régi ma­gyar táncok voltak műsoron. Bartók zsenije nagy tanítást ad a ma emberének. Elválasztó korlátokat nem is­merő, megalkuvás nélkül magasba törő, sza­bad és teljes embereket hirdet nekünk. Egy­ben megtanít arra is, hogy teljes, egész em­berek csak akkor lehetünk, ha biztosan ál­lunk azon a földön, amelyen születtünk. Vikár Sándor Századunk legnagyobb magyar alkotója írók, költők Bartókról Balázs Béla: ... azt a nem hat, hanem hatezer magyar népdalt, me­lyet te Kodály Zoltánnal gyűjtöttél, a Nyírséget, Kun­ságot, székely havasokat jár­va, hét éven keresztül, télen- nyáron, gyalogszerrel, a sár- ban-hóban gázolva, tanyáról tanyára, karámtól karámhoz, felvevő fonográffal háta­don, kocsmapadokon, széna­padlásokon hálva, de még többször kazalaljában, úgy, hogy minden expedícióról, kivétel nélkül nagybetegen érkeztél meg — mondom, azt a hét éven keresztül gyűjtött, hatnál is több ezer magyar népdalt, mely már feledőben, veszendőben volt, melyet ti az utolsó órában mentettetek zenetudományos pontosságú gyűjteménybe, összes varián­saikkal, helyük és vándorlá­suk szerint rendezve, típusaik és egymásrahatásuk kimuta­tásával — mondom, ezt a klasszikus standardművét a zenefolklórnak és zenefiloló­giának, a magyar népkultú­rának és magyar népléleknek ezt a roppant momentumát Magyarországon senki sem akarta kiadni. Hogy nem tá­mogatták anyagilag gyűjté­seteket, melyet ti, két kol­dus rajongó, szájatoktól meg­vont garasokból fedeztetek, arról szót vesztegetni sem ér­demes. ... Saját szerzeményeiddel se jártál jobban, mint a nép­dalokkal, még jó ideig. Miért jártál volna jobban? Az iga­zi, a paraszti népzene leiké­ből lelkedzett muzsika volt a tied, nem sújtásos kaszinó­csárdás, nem a cigány bőgő­jébe ugró, tükröt törő, pezsgő mellett búsuló, híg szenti­mentalitás: nem úri magyar, hanem népi magyar muzsika volt még legdifferenciáltabb atonális megnyilatkozásaiban is. Igaz, hogy kellemetes sem volt mindig. Ahogy, teszem, Rembrandt vénasszonya mint emberi kifejezés nagyszerű, de nem női bájaival andalí­tó. József Attila: Egyes zfenészek Bachból próbálják megértetni Bartó­kot. Ez lehetetlenség. Bach olyan mint a szokás. Ha va­laki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy ere­deti helyzetet fog föl (problé­ma) és old meg. Tehát Bar­tókból érthető meg Bach és nem fordítva. Kassák Lajos: ... Ez a csöndesnek, vissza­vonultalak ismert ember viha­rokkal és tüzekkel volt tele. Valóban a csöndes felületű tóhoz lehetne hasonlítani, aminek a mélyén megfékez- hetetlen erők dúlnak. Érzel­meinek és szellemének ka­vargó mélyeit kényszerült ki­fejezni, s műveinek szerkeze­te olyan volt, mint a vas- és betonépítmény. Nem csoda, ha azok, akik felületi össze­hangoltságot, az érzelmes me­lódiák folytonosságát szere­tik a zenében, elfordultak Bartók műveitől. Aszimmet­rikus kompozíciók ezek, el­lentétes hangzatok viadala, amiket a lüktető ritmusok vonalai fűznek egybe. Nem az anarchikus hisztéria for­mátlan kifejeződései, egyálta­lán nem hiányzik belőlük a klasszikus mértéktartás, csak éppen az iskola szabályain törnek át és nem kényszerítik ránk egy újabb iskola törvé­nyeit. Nyilván ezért van — ha Bartók döntő hatással volt is a modern zenénk alakulá­sára —, hogy nincsenek ma­jomügyességű epigonjai. Ta­nulni lehet tőle, de lehetetlen meredek utain könnyedén utána sietni. Magányos ma­radt hát mindvégig, bárha nemcsak nagyszerű, kozmikus művészi szellem, hanem a népből jövő, s arccal a nép felé fordult, a szenvedőkkel rokonságot ‘ tartó ember is volt. Illyés Gyula: ... Bartók Béla — hason­lóan nagy ikertársához, Ko­dály Zoltánhoz — már rég nem csupán a zeneértőké. Az egész nemzeté: nem véve ki a botfülűeket sem. Mindkettőjüknek kezdettől fogva több a híve, mint az értője; hogy így mondjuk, több a védője, mint az élve­zője. Tisztelettel néztek rájuk azok is, akik csak szívósságu­kat, a küzdelmüket követhet­ték. Törvényszerű, hogy a kor­társ írók zöme — az igazán jó írók — idetartoztak. Nyil­ván a közös élmény következ­tében s nem azért, mert külö­nösen muzikálisak voltak... Bartók — mint Kodály is — eleven közösség szolgálatát vállalta.Vagyis ott — azon a mostoha helyen is —, ahova a sors vezette: s olyan állha­tatossággal, minden következ­mény vállalásával, aminek egy életen át tartó teljesítésé­hez ahány rész tehetség, leg­alább annyi rész jellem is kell. Nemcsak „isteni szikra”, hanem prométheuszi tűrés. Félig érti csak Bartók „kül­detését”, aki azt hiszi, azért fordult a néphez, hogy el­vagy átvegyen tőle valamit, ha csak dalt is. Épp annyira fordult feléje azért, hogy ad­jon neki. Ügy tudott valóban azonosulni a néppel, azzal, melyet így a nemzetnek te­kintett. Egyike volt annak a négy­öt embernek, akik a század- fordulón újrafogalmazták a nemzet jelentését, megtisztí­tották, s fölemelték a haza le­járatott nevét. Eszményt tud­tak tűzni, elsősorban a közös­ségi önzetlenség eszméjét egy szólamok mérgezte ifjúság elé... Fodor András: ... csoda-e, hogy Bartók olyan nagy hatással volt rám, ha a vele való találkozás éle­tem egyik legnagyobb, azóta is tartó élménye lett? Bizo­nyosan sokan vannak, és lesz­nek még így, mert a bartóki életmű megközelíthetetlensé­gében nem hiszek. Több íz­ben módom volt beszélni róla zeneileg nagyrészt művelet­len hallgatóság előtt. Ilyen­kor újra és újra meggyőződ­tem arról, hogy Bartók mél­tó elfogadását csak a régibe merevedett korlátoltság és a múltban — a közelmúltban is — annyiszor tapasztalt szán­dékos letagadás akadályoz­hatja. Az ifjúság azonban és mindazok, akik az újra és igazra fogékonyak tudnak maradni, mindinkább magu­kénak vallják a 20. század legnagyobb magyar alkotóját. Hiszen munkássága, jelentő­sége nyilvánvalóan nemcsak a zenére tartozik. Kultúránk­nak alig van olyan területe, ahol ne szolgálna mértékül és útmutatásul. Népiességben megújult, teljesebb humá­numra törekvő irodalmunk is mennyi ösztönzést, mennyi távlatot nyerhet még Bartók magatartásából, művészeté­ből. S tudom, egyre többen vagyunk fiatalok, akik szo­bánk falán, kedves íróink közt ott őrizzük a nagy zene­szerző arcmását is. Csohány Kálmán: Bartók emlékére.

Next

/
Thumbnails
Contents