Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
1981. március 22. o Mátsai iván rajza. Kiáíüíása egy hét múlva nyílik a nyírbátori múzeumban. Tudás és iskola „ i ne ismerné a kabaréÍ w tréfát az óvodásgyer- ií' mekről, akinek szülei már ekkor elkezdik egyengetni az útját, hogy biztosan bejusson az egyetemre. A tréfában sajnos több az igazság, mint hinnénk. Általános iskolás gyermekek a megmondhatói, hány különórán kell „szenvedniük” abból a tárgyból, amiből majd érettségizni, illetve felvételizni fognak. Középiskolás diákok százai és ezrei szintén járják a „külön iskolákat” — jórészt a szülők unszolására. Rengeteg pénzébe kerül a szülőnek, rengeteg idegeskedésbe a gyermeknek. Mi több: a legdrágább, a gyermekkor megy rá, hogy idejében „belépőjegyet” szerezzen az egyetemre. Leszámítva a túlhajtásokat, ne gondoljuk, hogy elmarasztalást érdemel e szülői gondolkodás és gondoskodás. Csupán az iskolai órákon és szakköri foglalkozásokon megszerezhető tudás az esetek többségében kevésnek bizonyul a sikeres egyetemi, főiskolai felvételizéshez. Az iskolai oktató-nevelő munka színvonala is hullámzó, egy- egy iskolán belül is jócskán vannak eltérések tudás és ne- veltségi szintben. Ugyanez vonatkozik a kisebb egységekre, az osztályokra, ahol szintén nagy a szóródás. Messze vagyunk még attól — tárgyi és személyi felkészültségben egyaránt —, hogy minden diáknak megfelelő egyéni felkészítést tudjon adni az iskola. Vagyis;'hogy ne kelljen pótolni a diák — olykor a tanár —'által elmulasztottakat — különórákkal. Természetesen mégsem a különóra a megoldás. És nem csupán azért, mert nem minden család bírja anyagilag és idegileg, s nagy megterhelést jelent a diákoknak is. Előfordulhat így, hogy a kis tehetségű, de szorgalmas és „engedelmes” gyerekek valóban megjavítják osztályzataikat, esélyt szereznek a továbbtanuláshoz. így egy sor középszerűből lehet egyetemista, később értelmiségi, míg a valóban tehetségesek közül sokan nem jutnak el idáig. Az iskolától kell várni a megoldást, mégpedig nem azzal — ahogyan egy időben maximalista módon sokan gondolták —, hogy az órán tanítson meg minden gyermeket mindenre. Gyermek és gyermek adottságai, alkati tulajdonságai között nagyok a különbségek. Ezeket az iskolai órák keretei között áthidalni, megszüntetni képtelenség. Van viszont az iskoláknak egy régi adósságuk — és az vonatkozik az általánostól az egyetemig —: nem tanítják meg a fiatalé’ az ismeret- szerzés műve .re, vagy legalább mesterségbeli fogásaira. A diákok többsége elavult módszerekkel tanul, még mindig gyakori a szó szerinti tanulás, a „magolás”, a mechanikus ismeretszerzés, vagy a nagyolás. Ki tanítsa meg a diákot a helyes tanulásra, hogy maga is elboldoguljon a tankönyvvel, a kiegészítő irodalommal? A diá- ákok tanulási kultúrája igen alacsony, amelyről nemcsak ők tehetnek, hanem azok a tanárok is, akik inkább hívei a magoltatásnak, a mechanikus, vagy lexikális ismeret- szerzésnek, mint az ennél maradandóbb tanulásnak. Nem a szó szerint megtanulandó versszakokra, a fontos történelmi dátumokra, nevekre, vagy egyes tárgyaknál az alapvető szabályok „bevésésére” gondolunk, mert ma is léteznek anyagrészek, amelyeket nem körülbelül, vagy általában, hanem pontosan kell megtanulni. Amikor azonban történelmi események, irodalmi művek, művészeti alkotások elemzését is így kívánja a tanár, és világnézeti tárgyak esetében sem tűr eltérést a megszokott sablontól, ott már érdemes eltöprengeni, igazságos-e, ha csak a gyermekekben keressük a hibát. N éhány napja hozták nyilvánosságra az új egyetemi, főiskolai felvételi rendszert. Első hallásra úgy tűnik, szigorították a felvételit, többet kell tanulnia a diáknak, többet kell tanítani a pedagógusnak ... Az eddigi két tantárgy helyett a jövőben hatból kell vizsgázni, pontokat szerezni a „gólyajelöltnek”. Tulajdonképpen régen a „levegőben lógott” a változtatás igénye. A korábbi felvételi szemlélet valósággal arra ösztönözte a diákot: elég, ha a kritikus két tárgyból jól áll. Sokan már a középiskola második osztályától csak ezzel törődtek és elhanyagolták a többi tárgyat. Miért volt szükség a módosításra? Hogy ne deformáljuk el a leendő értelmiségi jelölteket már a középiskolában, később az egyetemen, főiskolán, hogy ne váljanak „szakbarbárrá”. A hat tárgyból felmutatott eredménnyel szélesebb mezőn mérhető a tudás, az általános műveltség. Megyénkben évente körülbelül 2400 középiskolás tesz érettségi vizsgát. Egy eléggé friss adat tanúsága szerint jelenleg 2800 szabolcsi fiatal tanul a megye és az ország különböző főiskoláján, egyetemén. A többség természetesen a nyíregyházi tanárképzőn. A tudományegyetemeken 481, a műszakin 312, az orvostudományin 255, az agrár- tudományi egyetemen 165-en készülnek hivatásukra. A főiskolai jellegű felsőfokú oktatási intézményekben is szép számmal tanulnak szabolcsi fiatalok, a tanárképző után a műszaki főiskolán, melyből a szabolcsi iparosítás fejlődését is leolvashatjuk — 284-en tanulnak. Nem mellékes, hogyan alakul a megye értelmiségének összetétele, képzettsége, műveltségi szintje. M integy 13—14 ezerre tehető a megyében élő és dolgozó értelmiségiek száma: amelyben azok is benne foglaltatnak, akiknek nincs egyetemi, főiskolai végzettségük, de értelmiségi munkakörben dolgoznak. Hogyan alakul az utánpótlás, valóban az értelmiségi pályára valók jutnak-e az egyetemekre, főiskolákra és ott megáll ják-e a helyüket? Ezért minden iskola tehet. Kis túlzással — visszatérve az első mondatunkhoz — már az óvoda is. Páll Géza — Mennyi lehet az öreg? Az biztos, hogy betöltötte a nyolcvanat — latolgatják. — És még dolgozik ? — Jól bírja magát. Pedig elég ide kijárni busszal. — S merre lehet megtalálni? — Hogy hol van Bandi bácsi — kérdez vissza egy siheder legényke. — Csakis arra lehet hátul, az ólak körül. A nyíregyházi Ságvári Termelőszövetkezet felsősimái sertéstelepének kapusa, biciklire pattan, hogy megkeresse Fábián Andrást. — Jön mindjárt — jelenti. — Az állatorvossal néztek egy kicsit körül. Aki nyolcvanéves embert keres Fábián András személyében, az bízvást elmehet mellette. A mozgása alapján legfeljebb azon töprenghet bárki, hogy elérte-e már a nyugdíjkorhatárt, vagy még dolgoznia kell néhány évig? — Dolgozni nem kell, de én nem lennék meg munka nélkül. Nagyon szeretem a szakmámat és igencsak jó érzés fog el, ha valamit sikerül megcsinálni, örülök annak, ha az egyik nap még elesett, elnyúlt disznóról azt mondja másnap reggel a gondozó, hogy nézzem már, milyen jó étvággyal eszik. Mert úgy tartom, hogy aki nem szereti a munkáját, az ne csinálja, mert azon úgysincs áldás. Évtizedekben méri Fábián András, amikor először elkerült otthonról, Kisszekeresről. Éppen csak legénysorba cseperedett, amikor 1918-ban várta a katonai behívó. Szerencséjére mire Kassán megkapta a kiképzést, addigra a forradalmak szele véget vetett a háborúnak, mehetett vissza a falujába. . — Arról lehetne beszélni, milyen volt az akkori világ. Özvegy édesanyám ötünket nevelt keservesen. Mire a bátyám kenyérkereső lett volna, már vitték a világháborúba. Fordulhattam jobbról balra, nemigen akadt nagy megélhetés. így aztán újra katona lettem. 1921-ben kerültem Nyíregyházára, a tüzérekhez. Arra gondoltam, hogy itt ruha van, kosztot, kvártélyt adnak, valahogy mégis elboldogulok. És a katonáéknál hentes-mészáros szakmát szereztem. Ez lett a megélhetésem később. Bandi bácsi meséli a sorsát, visszagondol a múltba, de cseppet sem úgy, mint akinek hiányzik, fáj valami. Sorolja, hogy Nyíregyházán dolgozott különböző hentesüzletekben. A maga ura sosem volt, az apósa mészárszékében volt talán a legtöbb ideig. De hogy jól végezte dolgát, annak az az ajánlott levél volt a bizonyítéka, amelyet 1939-ben kapott. — Akkoriban a Debreceni és a Serház utca sarkán lévő üzletben dolgoztam. Hozza á feleségem a nagy, pecsétes levelet, amit a Pálffy grófok uradalmából küldtek. Hívnak az erdészetbe, Bátorkeszibe. Mondom az asz- szonynak, próbáljuk meg, az utazást is fizetik, amíg körülnézek. Elvégre az ember mindenbe kapaszkodik, aminél boldogulhat. Így történt, hogy majd hat évig az akkori Esztergom megyét vallhatta maga és a családja lakóhelyéül. Egymás után születtek a gyerekek, révbe jutottnak tudták magukat, mígnem 1945 májusában jött a kemény felszólítás: pénzzé tehetik mindenüket, s öt nap alatt hagyják el az erdészetet, térjenek vissza Csehszlovákiából Magyarországra, öt gyerekkel kellett nekivágni a bizonytalannak. Csak a falu becsülte meg őket, de amijük volt, azt tulajdonképpen elkótyavetyélték. Viszontagságos út volt, amíg hazakerültek Nyíregyházára, az após l^íépkert utcai házába. A disznóvágó kést, a bárdot senki sem vette ki Fábián András kezéből. A nyíregyházi vágóhídon dolgozott sokadmagával. Aztán megalakították — szakszervezeti vonalon — a vágóközösséget. Véget vetettek annak a szokásnak, hogy a mészáros mesterek a legényeiket a vágóhídon is dolgoztatták a napi nyolc órán túl. A vágóközösség csoport- vezetője volt Fábián András, s amikor a húsipari vállalat megalakult, akkor is maradt a vágócsoport vezetője. — Szép éveket töltöttem el ott, egészen 1957-ig. Azóta itt vagyok egy helyben, a Ságvári téeszben. Hivatalosan egészségügyi szaksegéd a beosztásom. Az állatorvos keze alá dolgozom. Figyelem az állatokat, ha kell, adom a gyógyszert, az injekciót. Előfordul, hogy vágok is, máskor meg az állatorvosi boncoláshoz darabolom fel a disznót. Az ilyen munkához erő kell, kiegyensúlyozott élet. —1 Talán inkább természet kérdése — vélekedik. — Nem betegeskedem, nem viszek semmit túlzásba. A kor legfeljebb annyiban látszik meg, hogy a munka mellett egyre kevesebb az egyéb elfoglaltsága. Hajdanában, amikor -a Guszev-lakótelepen laktak, még disznót is tartottak. Akadt egy sufni, ahol barkácsolni lehetett. Aztán jött a minőségi lakáscsere, előbb egy Népkert utcai bérházba, majd a Kun Béla utca tízemeletes toronyházának első emeletére. Ez a fészek már a pihenésé, a családé, a kisebbik lányával együtt. — Hat gyerekem született. A két vége, a legnagyobb, meg a legkisebb lett fiú, a többi lány. Itt vannak mind Nyíregyházán. Jóska, a legidősebb színész. Marika lányom a színháznál gazdasági vezető. Erzsikémnek a férje főtiszt a Vorosilov laktanyában. Éva a vasútnál van, de már a nagyobbik fia is dolgozik a papírgyárban. A legkisebb lányom, Ili az ügyészségen dolgozik, míg a legutolsó, a fiú, víz- és gázszerelő a TIGÁZ- nál. — Szerencsére mindnyájan közel laknak, el szoktak jönni látogatóba. Van hat unokám, ha itt vannak, akkor a kisebbek szeszélyének vagyok kitéve, velük megyek sétálni a városba. Máskor, szombaton vagy vasárnap az ad beszédtémát, örömet és bosszúságot, hogy mit játszott a Vasutas-Spartacus. Mert Bandi bácsinak bérlete van, rendszeresen kijár a stadionba. Minden nap reggel hatkor indul el hazulról. Gyalog megy a Jókai téri buszállomásig, ott száll fel a kálmánházi buszra. Negyed nyolckor már kinn van a telepen. Végigjár minden ólat, beszél minden gondozóval, szereti tudni, mi újság a telepen. Délután pedig öt órakor indul haza. Egyedül a szombat rövidebb, olyankor csak 11- ig marad — viszont minden héten. — Nem olyan az én munkám, hogy folyton menjek. Persze, ha a szövetkezetben van egy ünnepség, akkor én vágom a malacot, a főzést is megcsinálom. Egyébként van egy kis irodafélém, ahol a gyógyszereket is tartom, ott vagyok megtalálható. Az ebédemet a feleségem főzi — ő se lenne meg munka nélkül, pedig már háromszor operálták. Termoszban hozok egy kis levest, főzeléket. Víz helyett pedig inkább teát iszom. Sört, vagy pálinkát már nagyon régen nem ittam. Egy kis fehér bor elmegy ebéd után, másfajta szeszes italt nem kívánok. Egyébiránt, hogy milyen a munkám, azt ne tőlem, a főnökeimtől kérdje. < ' Búcsúzáskor fogja a kis fadobozt, amelyben a gyógyszereket, injekciós tűké!, tartja. Ügyel a rendre, a tisztaságra, hiszen ezen a telepen hétezer malacot hizlalnak meg egy évben, jövőre pedig, a bővítés után tízezernél több kerül a vágóhídra. Hogy mennyire tartják be az állategészségügy előírásokat, ahhoz neki is köze van. — Éltető erő ez. Tudom, hogy szükség van rám, hogy felelősségem van. Lányi Botor á Nyírségi tavasz. Elek Emil felvétele. KM vasárnapi melléklet » SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Akit a munka éltet